A prózai színház után legyen most külön szó a zenésről, amely az én esetemben leginkább operákat jelent, bár nem csak. Tavalyhoz képest a legnagyobb változás az volt, hogy az előző két évi átlagának a negyedére esett vissza operalátogatásaim száma, bár még így is minden bemutatót legalább egyszer láttam mindkét szereposztásban, és persze ez a szám is még jelentősen magasabb, mint ahogy az évtizedeken át volt a blogírás előtt. Idén sem viseltem jól ezt a csökkenést, és még fontosabbá vált számomra a napi legalább három órányi zenehallgatás. Jövőre annyira kevés előadást tudtam kiválasztani a műsorból, hogy valószínűleg már külön zenés évértékelésre sem kerülhet sor majd,
Az itt következő lista az évad csúcsairól szól, azokról, akiket én szerettem, de természetesen minden igazán jó teljesítményt nem sorolhat fel ez az egy bejegyzés, az egyes előadások kapcsán megírtam a saját benyomásaimat az általam megnézett előadások összes résztvevőjéről. Most is elsősorban köszönetnyilvánítás funkciója van, illetve talán segít másoknak is felidézni a saját legjobb élményeiket, amelyek lehetnek akár egészen más előadások is, vagy az itt említett előadások kapcsán más művészek. Minden néző másként lát, és így nem is dimenzionálnám túl a saját véleményemet, DE ha már sok időt befektettem az előadások megnézésébe és a dokumentálásába, most az összegzésbe is beleteszek még néhány órát, még 32 képet is feltöltöttem.
I.1. Legjobb előadások
Keveset néztem olyan zenés előadást, amelyik nem opera – legjobb, ha a néző tudja, hogy milyen előadások célközönsége, és legalább arra nem megy, amelyiktől nincs mit várnia. (Bár mindig történhet akármi, jöhet egy nagy rácsodálkozás valamire/valakire – néha kell kockáztatni, és a blog miatt igyekszem többször.)
a, nem-operák:
A My Fair Lady a Centrálban (Puskás Tamás rendezése) nem is idei, és bár második évada megy, változatlan lendülettel ostromolják meg érte a pénztárat. Közel volt már a századikhoz, amikor az évad elején megnéztem, és megállapítottam, hogy igen, ez éppen olyan, amilyenre vágyni lehet – a látvány, zene és a színészi játék is teljes harmóniában van.
Alföldi Róbert - Tompos Kátya - My Fair Lady
Az Operettszínházban hasonlóan jó élmény volt a Kékszakáll (Székely Kriszta rendezése), nem volt hiányérzetem. (Ez esetben nem volt előélményem sem a darabról, és ez persze más helyzet.)
Erdős Attila - Lusine Sahakyan - Kékszakáll
b, legjobb operaelőadások
Volt nem egy operaelőadás is, amikor minden stimmelt, és ezek közül, amelyiket lehetett, többször is megnéztem. Az összes közreműködő nevét nem fogom ide begépelni, de a laudáció mindenkire vonatkozik, a teljes szereplőgárdára ÉS a háttéremberekre is.
Előadások a megtekintés sorrendjében - ezek közül már nagyon nem esne jól rangsorolni:
Vajda Gergely: Georgia Bottoms – (r: Almási-Tóth András) - kétszer volt nézhető a Zeneakadémia Solti termében, mindkétszer láttam, és még szívesen megnéztem volna többször is.
Rossini: Olasz nő Algírban – Szabó Máté rendezésének kivételes értéke volt, hogy mindkét szereposztásban jól működött (ez igazán ritka jelenség), bár máshova kerültek a hangsúlyai. Sajnos – valószínűleg a nehezen építhető-bontható díszlet miatt – a jövő évadban is sűrítve lesznek az előadásai, pedig, ha a hat alkalom legalább két hétre szét lenne húzva, mindet kedvem lenne megnézni.
Mester Viktória és Bruno Taddei- Olasz nő Algírban
Verdi: Falstaff – BFZ – A Müpába eredetileg csak a zenekar miatt mentem Fischer Iván produkciójára, nem szerettem a darabot sose, de be kellett látnom, hogy tökéletes az előadás, így másnap megnéztem az internetes közvetítést is. Letisztult, szép munka (a karmester és Marco Gandini közösen jegyzett rendezése), nagyszerűen hatott a térkialakítás is, a színpadra tett zenekar előtt-fölött éneklő szólisták a helyükön voltak.
Fischer Iván és Falstaff (Nicola Alaimo)
Bach: Örömünnep - Tarnóczi Jakab rendező és csapatának nagy tette, hogy önálló művet alkotott öt Bach-kantáta részleteiből, nem kész opera helyett találtak ki másik történetet. – Minden szólista – Bakonyi Marcell, Balczó Péter, Busa Gabriella, Cser Krisztián, Ducza Nóra, Rácz Rita – a helyén volt, csapatjátékot néztünk egyéni bravúrokkal. Talán ez volt a legkiegyenlítettebb produkció már csak azért is, mert ebben tényleg nem voltak mellékszereplők, az alkotók hasonló súlyú feladatokat adtak mindenkinek, nem követték a legismertebb operaszerzők sztár-orientált dramaturgiáját.
"Mein August" - Balczó Péter kilenc perces áriája helyett a többiek inkább a tortát ennék...
Voltak esetek, amikor nem különlegesen izgalmas rendezést a szereplők egyéni teljesítménye és összjátéka fel tudott emelni, „a hagyományos” előadás keretei megteltek élettel, és a végeredmény csodaként hatott. Három ilyen esettel találkoztam az évad folyamán. Eredetileg mindháromszor csak azért mentem oda igencsak mérsékelt lendülettel, mert bizonyos énekesek felléptek benne, de nem vártam a színreviteltől sokat. (A "konkurens szereposztást" már nem tudtam ezek után betervezni, így a kép nem teljes.)
A decemberi Bohémélet volt talán a három közül a legnagyobb meglepetés, mert ezt a rendezést több mint harminc éve - kitartóan - nem szerettem, de most mindenki a helyére került, és ezt kivételes élményként éltem meg, összesen háromszor is megnéztem ugyanezt tapasztalva mindannyiszor.
Létay Kiss Gabriella és a négyes: Fekete Attila, Cser Krisztián, Molnár Levente és Sándor Csaba
Februárban a Cosí fan tutte esetén hasonlóképpen jártam kétszer, bár ez volt a három esetből az egyetlen, amikor előre feltételeztem, hogy ennyire jól is alakulhatnak majd a dolgok,és legalább a darab maga is vonzott, nemcsak a fellépők.
Kolonits Klára - Kálmán Péter - Mester Viktória
A Parasztbecsületnek ezt a viszonylag új rendezését egyáltalán nem láttam korábban, és túl sok kedvem nem is volt hozzá. Ehhez képest annyira tetszett, hogy másnap muszáj volt újra megnéznem, szintén számomra tökéletes szereposztáshoz volt szerencsém.
Dobi-Kiss Veronika, Komlósi Ildikó, Szegedi Csaba, Kálnay Zsófia és László Boldizsár
c, legjobb opera-rendezések:
Volt két olyan előadás, amelyik esetén maga a zene kevésbé varázsolt el, de a rendezés és a csapatjáték igen:
German Late Night - A hosszú karácsonyi ebéd –Rendezte: Nagy Péter István - Kiscelli Romtemplom
Le Vin Herbé - operavizsga– rendezte: Almási-Tóth András - ZAK – Solti-terem
d, opera koncertszerűen:
És van még egy előadás, amelyik ugyan koncertszerű volt, de ettől még teljes értékű színházként is hatott – sőt olyannyira erős élmény lett, hogy a megtekintése után másfél hónappal még mindig azt hiszem, hogy nincs mit várnom a darabtól a továbbiakban, mert ennél több már nem adható. Ez pedig nem más, mint a Kékszakállú herceg vára, amelyet a mű 100. évfordulójának napján az Óbudai Társaskörben adott elő Cser Krisztián és Fodor Bernadett, akiket Cser Ádám kísért zongorán. (Aki a basszistát ebben a szerepben látni akarja, jövőre itthon a Müpában háromszor is megtekintheti Vizin Viktóriával és a BFZ-vel. Mivel Fischer Iván immár másodszor választotta ki őt a zenekar külföldi négy Kékszakállú-előadásához is, így Komlósi Ildikóval is fellép Hamburg, Luxembourg, Párizs után New Yorkban is.)
e, koncert - csapatmunka:
Rendkívüli helyzet volt és az idei évadom talán legintenzívebb élménye, hogy a BFZ – Barokk együttesének háromnapos turnéján részt vehettem, láthattam a próbákat is, és közelebbről a tanúja lehettem annak a precíziós munkának, ahogyan készült el ez a másfél órás koncert háromszor is. Az évad elején is láttam egy közösségi koncertjüket a Hold utcában, de így volt az igazi, hogy háromszor ugyanazt egymást követő napokon is megnéztem.
I.2. Kettősök:
Vannak esetek, amikor egy előadásban különösen hat két szereplő közös játéka, és együtt jegyezzük meg őket.
A fent említett Kékszakállú eleve kétszereplős, tehát ide tartozik, ahogy a Senza Sangue idei mindkét párosa is meglehetősen erős volt – Vizin Viktória és Jordan Shanahan,
illetve Meláth Andrea és Szegedi Csaba.
Eötvös Péter - Szegedi Csaba - Meláth Andrea
Két testvérpár is ide kívánkozik:a Jancsi és Juliskában nagyon szerettem a Ducza Nóra – Kálnay Zsófia kettőst,
míg a már szintén említett Cosíban Kolonits Klárát Mester Viktóriával volt jó együtt nézni. (kép fent)
Ugyan a Normában vetélytársakat játszott Kolonits Klára és Balga Gabriella, de az ő esetükben is nagyon sokat adott hozzá az előadáshoz, hogy érezhetően egymásra voltak hangolódva.
I.3. Egyéni teljesítmények:
A továbbiakban éppen húsz énekest említek meg név szerint is, amely nagyjából a hetede az Operaház által valamilyen szinten foglalkoztatott szólistáknak. Idén – a műsornak is köszönhetően – elsősorban ők keltették fel a figyelmemet, bár az egyes előadások leírásánál látható, hogy nem kizárólag. Őket még sokkal többször is megnéztem volna, ezt külön nem fogom mindenkinél megemlíteni. (A linkek beillesztésével gondjaim voltak, így jelzem, hogy a blogon egy oldaldobozban névsorban ott vannak azok, akikről legalább 2 cikk szól, és így egy kattintással minden róluk szóló írás elérhető, de használható a kereső is.)
Énekesnők:
Bakonyi Anikót korábban is láttam néhány alkalommal, de most, a Stiffelió koncertszerű előadásán tetszett meg igazán, amelyre valóban csak egy egészen kivételes helyzet miatt sikerült eljutnom, terven felül.
Balga Gabriellát hat éve nézem, idén - többek között - a Hugenották, Olasz nő, Jancsi és Juliska, A vámpír, Hunyadi, Norma előadásokon bizonyított fényesen, kiemelkedő évadot zárt. Azon kivételes énekesek közé tartozik, akik el voltak bőven látva feladattal, rengeteget dolgozott. (Még nem kapott érte hattyút, de remélem, hogy nemsokára fog. Több énekessel kapcsolatban is ezt remélem, de ennél fontosabb, hogy Balga Gabriella továbbra is kap elég jó feladatot, így tud tovább fejlődni.)
Kolonits Klára és Balga Gabriella a Normában
Fodor Bernadett – Korábban is, mostanában is elsősorban külföldön énekel, idén Erdaként Chemnitzben láttam, és most is hatott elementáris hangja. Ulrikaként az Erkelben is hallható volt háromszor, de rám még az említett alakításainál is nagyobb hatást tett a már az előadásoknál említett koncertszerű Kékszakállúban, levegőt venni sem volt könnyű utána. Sajnálom, hogy a további két alkalmat, amikor nézhettem volna (Lukács Gyöngyi Gála, önálló est az Óbudai Társaskörben) nem tudtam megragadni.
Kissjudit Anna – Messiást énekelt, a hozzáfűzött reményeket beváltva. Azóta nyert egy Simándy énekverseny II. díjat is (belinkelem a gálakoncert videóját, 3 perc, ez után hátha megérti valaki, miért voltam elkeseredve, amiért a diplomakoncertjét ütötte a BFZ-turné. Igazi csoda ez a hang, remélem, hogy jövőre többet fogom hallani.
Kolonits Klára idén ismét kapott hattyút, amivel elismerte az Operaház azt a rendkívüli teljesítményt, amelyet a Hugenották, a Vámpír, a Cosí fan tutte, a Lammermoori Lucia és a Norma előadásain nyújtott. A tavalyi évada sem volt gyengébb, akkorra vártam ezt a második kamaraénekesi díjat, amely persze még most is jó, hogy jött. Ez a tény másoknak is azt üzenheti, hogy ha valaki rengeteget dolgozik, egy idő után csak eljön az elismerés is. Nekem az idei előadásai közül a Hugenották 2. felvonása volt a legnagyobb élményem, bár a harmadik alkalommal már nem ösztönzött arra, hogy az előadás maradékára is maradjak még a csúcspont után. Az évad végén azt is bizonyította a Normafánál (lsd. Casta Diva-videó), hogy kíséret és minden kiegészítés nélkül is egészen elementáris hatást tud kelteni, ráadásul nem operai környezetben
A Hugenottákban
Komlósi Ildikó négy szerepe négy nagy dobás volt idén, és nyilván az volt Az árnyék nélküli asszony is, de azt idén nem tudtam újra megnézni. Gertrúd – Santuzza – Judit – Heródiás. Valószínűleg számos külföldi fellépése miatt ennél több nem is férhetett volna bele, de az, AHOGY ezeket a szerepeket elénekelte, feltétlenül reményt adhat másoknak, hogy folyamatos és igényes munkával, hosszan lehet egy magaslati fennsíkon maradni, lényegében egy egész pálya eltölthető a csúcson. Kétségtelenül királynő-alkat, mégis képes arra is, hogy egy legyen közülünk, egy hétköznapi asszony, akinek párkapcsolati problémái vannak. – Még mindig meg tud lepni, és színészként is érdekes, nemcsak énekesként, erről győzött meg mind Santuzzaként, mind Juditként.
Heródiás szerepében
Mester Viktória – keveset láttam, de akkor viszont mindig remek volt, amit csinált. Külön is kiemelendő a Cosí-ban, az Olasz nőben pedig pláne, mert azt egyenesen rá is írták, nagyon sajnáltam, hogy csak az utolsót láttam a sorozatból, és nem mindegyiket.
Molnár Ágnes – Susannaként a Figaro 2.0 harmadik szereposztásának a motorja volt, és mind az öt alkalommal tapasztaltam azt a nagyfokú lendületet és vitalitást, amely ehhez a szerephez kell. Ugyan az előadásnak elsősorban az eredeti szereposztásához kötődöm, hiszen annak MINDEN megtartott alkalmát láttam eddig, de az Operakaland során ez a frissen kialakult csapat is nagyon jól bevált, nem kis részben ennek a Susannának köszönhetően.
Lusine Sahakyan–- Ha valaki a Kékszakállban megnézi a még pályakezdő énekest, akkor láthatja, milyen az, amikor egy szereplő – hatalmas energiákat mozgósítva - teljesen átadja magát egy produkciónak, és még ráadásul neki való a szerep is. Sok hasonló kalandot kívánok neki is, magunknak is.
Schöck Atala – Idén legtöbbször koncertek szólistájaként nézhettem, bár vele kapcsolatban sem gondoltam azt még eddig soha az elmúlt tíz év alatt, hogy nem férne rám még sokkal többször. A Wagner-napok Trisztánjában nyújtott alakítása nem hagyható most sem említés nélkül, nekem ő tetszett leginkább.
Szemere Zita – Róla mindig az jut eszembe, hogy minden szerepről be tudja bizonyítani, hogy azt éppen neki kellett kapnia, de nemcsak Oscarként hatott rám üdesége, ugyanígy a kétszer énekelt Messiásban is igazán tetszett, és most egy hete a Mátyás templom koncertjén is.
Fekete Attila és Szemere Zita az Álarcosbál I. felvonásában
Énekesek:
Cser Krisztián – Róla írtam a legtöbbször (ez a 30. bejegyzés, amelyben említődik idén), mivel őt hallgattam a legtöbbet (különösen felvételről), bár élőben őt is jelentősen kevesebbet láttam, mint korábban, és ez a szám még harmadolódni is fog jövőre, egyre nagyobb arányban lép fel külföldön. (Azon kevesek közé tartozik, aki jól karbantartott honlapján előre jelzi az előadásait, már elérhető most a jövő évadjának programja.) Idén is volt Figaro, Kékszakállú, sőt Kínában (majd Chemnitzben) debütált Wotanként is. (Kár, hogy a hazai Wagner-napokon még mindig nem látható ebben vagy más fontosabb szerepben, talán majd akkor, ha már karrierje tényleg a világ más részein fog kibontakozni.) Az Álarcosbál egyik összeesküvőjének mini-szerepét várakozáson felül kidolgozta, intenzíven utálhatóra - 'kismester-díj gyanús" alakítás. A Bohéméleten kívül az „Örömünnep”-ben is kitűnt, hogy mennyire jó csapatjátékos mindig, amikor a rendezés ad rá lehetőséget.
A művész Fb-oldalának borítóképe a Figaro 2.0 sorozat után (legközelebb júliusban, az észt turnén lesz Figaro)
Erdős Attila. – Egészen kis szerepekben ( A sevillai borbélyban és az Álarcosbálban) is bizonyította, hogy igazi született zenés színész, vérbeli komikus, de aki rá kíváncsi, annak jelenleg a Kékszakállban a legcélszerűbb megnéznie, abban komoly feladata van és emlékezetesen meg is oldja..
Fekete Attila – az Álarcosbál főszereplőjeként lenyűgözött most is hangjának szépségével, és nem kevésbé azzal a lendülettel, ahogy belevetette magát a játékba. Évek óta megszokott módon most is énekelt a Bohéméletben, ezúttal viszont minden szerepben annyira jó partnerekkel, hogy most az egész előadás is meggyőzött.
Gábor Géza – Sarastro és Kormányzó volt Miskolcon, háromszor is egy-egy kevésbé jó rendezést emelt meg a hangjával, és tette érdemessé arra, hogy utazzak miatta. Az Operaházban is voltak persze jó szerepei - Cillei (a Hunyadiban), Marcel (Hugenottákban), de az a benyomásom, hogy az itt kapott kihívások még bőven nem súrolják teljesítőképessége határát. Alig fogom tudni miben megnézni, attól tartok...
Régebbi kép, Gábor Géza Sparafucile szerepében (augusztusban megint lesz a Margitszigeten)
Hábetler András – Az évad elején emberfeletti munkával bepróbálta három szereposztásban a Figaro 2.0-át, saját rendezését, majd mind a 21 előadáson narrátorként is közreműködött, ebből 16 alkalommal meg is néztem. Az évad végén pedig a két, Gábor Géza kapcsán is említett miskolci rendezést élénkítette fel Papagenókét és Masettóként, színészi játéka és intenzitása ezekben a kevéssé jó produkciókban még inkább szembetűnő volt. Jövőre a decemberi Bohémélet és az év végi Háry János-operakaland között mindössze egy eiffeles bemutatója lesz (Tóték), emiatt is drukkolok nagyon, hogy rendben elkészüljön a műhelyház.
Masetto szerepében a Rockgiovanniban
Kendi Ludovik – Ebben az évadban jelent meg az Operettszínház előadásaiban, A sevillai borbély címszerepében már első színrelépésekor is átérezhettük, hogy van itt VALAKI, aki tényező, aki érdekes. Az ő példáján látható, hogy vannak még aranytartalékaink, bőven lehetnek még további olyan énekesek, akik azonnal külföldön kezdték a pályát, és már beérkezett művészként térnek majd haza. Neki is volt még egy másik jó szerepe, szintén a Kékszakállban.
A sevillai borbélyban - Rab Gyula és Kendi Ludovik
Kéringer László – elsősorban koncerteken lép fel, de a Maladype Csongor és Tündéjében igazán formátumos Mirigy volt, megjegyeztem. Az előadás talán azoknak is tetszhetne, akik sem a darabért, sem az operáért nem rajonganak, annyira érdekes lett a produkció, és benne kiemelten ez a szereplő.
Megyesi Zoltán – Színpadon a Figaro 2.0-ban és a Cosí-ban is remek volt, továbbra is érezni a hatalmas játékkedvet még akkor is, ha kisebb szerepeket kap éppen (Salome). Idén mégis koncertszólistaként láttam legtöbbet, a BFZ-turnén is, és még az évad utolsó napjaiban a Mátyás templomban is. Nagyon jó hallgatni felvételről is.
Szegedi Csaba - Érezhetően szakadatlan munkával nagyszerűen teljesített az énekes, aki idén elég itthoni feladatot is kapott - többek között a Jancsi és Juliska, Rajnai sellők, Porgy és Bess, Parasztbecsület, Senza Sangue előadásokban volt igazán remek, ráadásul jól időzítve, kamaraénekesi címmel is elismerték. Jövőre is sok lesz a feladata, és bízom benne, hogy a pályáján évek óta érzékelhető felfelé menő spirál megmarad, Menet közben nemcsak a saját pályáját építgette, de létrehozta a Perkupai Operafesztivált is, amely szintén figyelemreméltó tett.
Szegedi Csaba fb-oldaláról letöltve
Jó lenne minél több énekesnél ezt leírni, hogy kap elég feladatot, és azokat ilyen színvonalasan meg is oldja, sőt aztán még el is ismerik - de ez is valami, hogy legalább egy ilyen példát ki tudok emelni az évadzáró végére.
Mindenkinek addig kell örülni, amíg lehet, abban nézni, amire a műsor lehetőséget ad, a kevés alkalmat is kihasználni. Énekest akkor szoktak megbecsülni, ha már elment és aztán a csúcsidőszaka után visszatért…nem túl szerencsés, de úgy néz ki, hogy ez az itthoni bevett szokás. Nem lenne muszáj, hogy ez így legyen pedig. Nem árt tudatosítani magunkban azt, hogy még így is vannak sokan, akik nem mentek el, még itthon énekelnek és érdemes is őket hallgatni. Azokon is túl, akiket ebben az összefoglaló bármely részében említettem direkt módon, vagy közvetetten. A listám kommentben kiegészíthető...
PS.1. ÉS EGY RÁADÁS:
Ezt a kis bejegyzést heteken át szerkesztgettem, és már régen készen állt ebben a formájában, amikor még elvetődtem a Kolibri Színház előadására, Az óriáscsecsemőre. Vajda Gergely operáját bábokkal, látványosan, a történethez illeszkedve, nagyszerű csapatmunkával rendezte meg Novák János. Jó volt utolsó operaélménynek, ráadásul ez abban a kivételes helyzetben is van, hogy felvételről fél éven át újranézhető. Természetesen beilleszthettem volna a főszövegbe, az évad nagy teljesítményei közé, de ez az utolsó perces élmény legyen akkor itt a végén, ezzel is jelezve, hogy csak van remény, mindig történhet még valami jó akkor is, amikor nem számítunk rá.
Philipp György, az óriáscsecsemő
PS. 2. A képeket más bejegyzésekből vettem, nem sikerült mindenkiről egyformán előnyöset vagy azonos méretűt találni, messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni belőlük - nem mindenki tesz fel magáról elég anyagot, és így van akiről egy vállalhatót is kihívás volt találni...
