Molnár Ferenc darabjai hálás feladatot kínálnak a színészeknek, kellemes szórakozást a nézőknek. Jellemzően a papírforma szokott érvényesülni: a néző elolvassa a színlapot és nagyjából tudja is mire számíthat. Én sem csalatkoztam, jó élmény volt A testőr 13. előadása a Vígszínház bérleteseinek társaságában.
Az első gondolatom a bemutató beharangozásakor az volt: a Színésznő szerepe annyira testhezálló Eszenyi Enikő számára, hogy furcsa, miért nem szedték elő a darabot már húsz évvel korábban. Azóta is játszaná, ugyanilyen pótszékes telt házakkal, mint ez a tegnap esti volt. (Én azt hiszem, hogy így is sok év van ebben az előadásban. Addig fogja játszani, amíg kedve lesz hozzá. Közönségre biztosan számíthat.)
A testőrhöz mindig sztárok kellettek, a színház a vezető művészei közül választ, amikor színre viszi. Ez azért is célszerű, mert az áthallás – a darab két híres színész házassági válságát mutatja be – támogatja az előadást. Lehetőséget ad a két szereplőnek, hogy öniróniával nézhessenek rá saját pályájukra is, amikor „a nagy művész” esendőségét mutatják be. (Nem is a saját nevüket kapják a darabban, hanem „Színésznőként” és „Színészként” nevezi meg őket Molnár. Valló Péter rendezésében is ez érvényesül, mind Eszenyi Enikő, mind a férje szerepében Stohl András, elsősorban színész. Még a szerelmi csalódásnál is mélyebben érinti őket, amikor a művészetüket bírálják. (A keresztnevét csak a szobalány tarthatta meg ( Erzsi- Gilicze Márta), a kritikus-házibarát is Dr. Mezei, ahogy a cikkei alatt szerepel. Nagyon otthonos e szerepben Kern András, érezzük, hogy jobban összetartozik a Színésznő-Eszenyivel, mint az a férjével. Ott az intimitás minden összenézésükben.)
A mezei nézők számára különösen hálás a téma, a színházi közeg. Molnár a közönség kíváncsiskodó hajlamát figyelembe veszi, ugyanakkor egy elegáns fricskát is kapunk a második felvonásban, amely egy operai páholyban játszódik, mégpedig a Pillangókisasszony első felvonása alatt. A művésznő és kísérője, a "bér-anya" (Vári Éva) társadalmi eseménynek fogja fel a helyzetet (kizárólag a többi nézővel foglalkoznak) és persze alkalomnak az ismerkedésre, lehetőségnek egy randevú lebonyolítására. Egyetlen dolog az, ami érdektelen számukra: maga az előadás. A Pillangókisasszony nagyszerű választás "háttérnek", hiszen a legismertebb operák egyike és számíthat is a szerző arra, hogy a polgári közönség ismeri a történetet (talán a zenéből sokan felismerik azt is, hogy éppen melyik részét láthatnánk a színpadon) és tisztában van azzal, hogy itt most egy nő szerelemre gyulladásának vagyunk a tanúi. Ugyanez történik a páholy hátterében is: a Színésznő valóban beleszeret az udvarlójába. A zene időről időre megszólal és ironikusan alápontozza a látottakat. Színháznak, játéknak tűnik ez a szerelem is.
A színházi vonalon túllépve is számot tarthat érdeklődésünkre a mű, hiszen a nézők többsége valószínűleg volt már kihűlő félben lévő kapcsolatban. Van aki ezt észre sem veszi, van aki igen, de nem tesz semmit és ezzel maga is sietteti a folyamatot, míg ennek a történetnek a főszereplője és mozgatója, a Színész nemcsak időben észleli, de minden erejével azon van, hogy megállítsa, sőt visszafordítsa azt. Csak sajnálhatjuk, hogy kudarcot vall.
Igaza van Molnárnak, aki bele is írja a szövegbe, hogy a Színész szerepe a nehezebb. Lényegében a lehetetlenre vállalkozik, a mindig új élményekre, új szerelemre vágyó asszonyt, aki talán olyan igazán szenvedélyesen éppen őt soha nem is szerette, maga mellett akarja véglegesen tartani. Miután színész, kitalál egy szerepet, és ebben a szerepben – testőrtisztként – udvarolni kezd a saját feleségének. Látjuk, hogy kiváló színész, nem ismeri fel a nő és elcsábíthatná nyugodtan. A siker hatására viszont megretten és visszabújik a megcsalt férj szánalmas szerepébe.
Stohl András valóban szánalmas, amikor férjként az első és a harmadik felvonásban is folyamatosan gyanakszik, vallat. Ez a bizalmatlanság akkor is megmérgezné a házasságot, ha az asszony történetesen ártatlan lenne. Ráadásul, valóban beigazolódik, hogy egy nő mindent le tud tagadni, ha faggatják.
Furcsa érzés volt Stohl Andrást látni ebben a szerepben. Végig az volt a benyomásom – lehet, hogy a rendező szándékával egyezően, még az is meglehet -, hogy ez a két ember nem illik össze. Tartósan nem lehet őket jól együtt elképzelni. Nem igazán értettem, hogy miért kellett őszes parókát adni Stohlra, és meghagyni a saját haját, amikor testőrként lépett fel. Ha Eszenyi színésznőjét nézem, akinek az alakján az idő nem hagyott nyomot, nagyon jól el tudom képzelni, mert el is tudja bármikor játszani, hogy ez a nő sok-sok évvel fiatalabb férfiak rajongását is kiválthatja. Talán a paróka is az oka, hogy Stohl játéka a szokásosnál akkor is kevésbé természetes, amikor még nem a testőr szerepébe bújik bele. Az én elképzelésem szerint még a testőr szerepében is lehetne jóval oldottabb, ha elfogadjuk, hogy a kor egyik nagy sztárjáról van szó. De az is lehet, hogy Valló Péter szerint ez a Színész csak átlagos, hiába van hírneve. Viszont, ha már kitaláltak a szereplőnek egy akcentust, érdemes lett volna ehhez kicsit tartósabban ragaszkodni. Így is el tudtam fogadni az alakítását, bár időről időre kizökkentem és most éreztem az elmúlt húsz év alatt mindössze másodszor (!), hogy kevésnek érzem a színészt arra a szerepre, amit rábíztak. (Azt hiszem, szinte mindenben láttam, amit valaha játszott, így talán ez nem hangzik annyira rosszul.) Pedig hálás a feladat, és hasonló stílusú darabokban láttam egészen tökéletesnek is Stohl Andrást (lsd. Illatszertár).
Ugyan azt nem éreztem, hogy egy életre szólóan összetartozó párt alkotna a két művész, de külön-külön mindkettejük személyes tragédiája így is átjött. Az Eszenyi által játszott Színésznő valóban szerelemre, izgalmakra vágyik. Lételeme a titkolózás, hazudozás és teljes mivoltával beleveti magát ebbe a játékba. Talán még az is kedvére válna, ha férj önleleplezése után a testőr szerepében tovább udvarolna, az is színt vinne a hétköznapok egyhangúságába. (Semmi utalás, hogy éppen próbálna valamit, vagy készülne újabb feladatra, lehet, hogy éppen ez a feszültség fő forrása, nincs szerep, amely lekötné.)
Ugyan voltak olyan előadások, amelyekben lebegett, hogy a színészt felismerte-e a felesége, de ez nem az. A találkozás első perceiben van egy-egy pillanat, amikor gyanakodunk, de aztán ez eloszlik. A Színész művészként nem bukik meg. Erre büszke lehet. Férjként viszont igen, tarthatatlan lesz ez a kapcsolat így. Eszenyi a szerelemre lobbanó, vágyódó asszonyt nagyon plasztikusan érzékelteti, és még ennél is jobb, amikor a színésznőségéről beszél. A monológján, amikor a testőrt leckézteti, átüt a saját személyisége, és érezzük, hogy kétszeresen is igaz minden mondat. Nagyon hiteles a szöveg, mert egy olyan ember beszél a színészetéről, a színházról, akinek a darab Színésznőjéhez hasonlóan ez a legfontosabb tényező az életében. Akinek csak ez után jön minden más. Őt is sajnáljuk, mert tudjuk, hogy egy kalitkába zárt madárhoz érzi magát hasonlónak, és hiába szánja a férfit, a szánalomból igazán tartós nagy szenvedély nem keletkezik úgysem. (Milyen kár, hogy nem olvashatta a Színész Szabó T. Anna sorait: „ha madarat szeretsz, ne kalitka legyél, hanem égbolt”. Persze, erre a férfira ránézve, nem sok esély lenne, hogy ezt a programot meg tudná valósítani.)
A kisebb szerepekben sem csalódunk. A március 7-én tartott premier színlapján még Szatmári Liza van feltűntetve páholyosnőként, de Martin Mártát láthattuk. (Beugrásként? tartósan? ki tudja, de kellemes meglepetés a Radnóti után itt is találkozni vele.)
Ugyancsak kellemes színfolt Kerekes József megjelenése a színpadon kétszer is, hitelezőként. Neki elhisszük, hogy megismerte a művészt, aki tartozik neki. (Itt a szerepben a szerző újabb fricskája, ezúttal a színésztársadalom felé…)
Bevallom, képes voltam úgy menni az előadásra, ahogy érzetem szerint a mezei nézők többsége: tudtam, hogy Stohl lesz és Eszenyi, és ennyi előzetes információval már beértem. Tehát Vári Éva megjelenése váratlanul, a legkellemesebb meglepetésként ért. Eddig is örültem annak, hogy Eszenyi Enikő direktorként sok jó színészt átmentett a csúfosan megszüntetett Budapesti Kamaraszínházból („emléke sír a lanton még”!, hiába történt közben ez-az a színházi életben), most ez is nagyon szimpatikus, hogy igazán jó helyzetbe hozza Vári Évát, akinek az utóbbi években Orlai Tibor adott mindössze jó feladatokat. Vári Éva Eszenyi Enikőhöz hasonlóan nyugodtan letagadhatna húsz évet a korából, így elég hitelesen alkotnak anya-lány kettőst. Én szerettem Vári Éva fanyar humorát is, azt az utálatot is, amelyet azokkal szemben éreztet, akik pozícióját veszélyeztetik. Nem jó hír számára, ahogy visszacsúszott házvezetőnőbe. Élmény nézni, ahogy mindenkivel kiépít kapcsolatot, a ház úrnőjével (sőt a szobalánnyal) együtt szeret bele ő is a testőrbe. Vári Éva játékstílusa illik Molnárhoz, illik a Vígszínházhoz. El tudnánk őt képzelni a társulat tagjaként is.
A fenti sorokat az előadás másnapján írtam, még viszonylag frissen egy Miskolcra tartó vonaton. Aztán az események ( a miskolci két előadás és egyéb tennivalók) elsodortak és most már mégsem fogom bővíteni.
Egy hét távlatából, letisztulva egy kellemes este emléke marad, egy kis fanyarsággal. Hiszen A testőr mégiscsak kapcsolataink törékenységéről szól, a mulandóságról. És persze erre ráerősít, hogy az utolsó emlékünk a színházból távozva Pap Vera képe a mécsesekkel...