Mezei néző

Az idei év első bemutatóját látva erősen úgy tűnik, mintha az Örkény valóban mindenáron új utakra indulna, ki akarna törni a komfortzónájából még akkor is, ha nekünk mezei nézőknek a pálya széléről az a benyomásunk, hogy jól megvan ott, ahol. Megvan a saját közönsége, amely nagyjából 101-102 %-ra tölti meg évek óta a nézőteret, mit akarnak még?

Persze, ahogy Kölcsey is megmondta annak idején, a veszteg maradás senyvedéshez vezet, muszáj folyton változtatni, hogy a közönség az évek óta szinte változatlan társulattal és vezetéssel rendelkező Örkény Színházat még mindig érdekesnek találja, a kérdés csak az, hogy merre is kell elmozdulniuk.

Polgár Csaba - a Shaxpeare-mosóban

Ez az előadás tekinthető egyfajta iránynak, vagy kísérletnek, de akár zsákutcának is. Meglepne, ha nem osztaná meg alaposan a közönséget. Szélsőséges vélemények megjelenésére számítok.

Nekem mindhárom gyermekem megnézhette a főpróbát, akiket egészen eltérő színházi nézőtípusba sorolnék, és közülük kettő az előadás célcsoportjába is beletartozik. Az ő véleményüket és reakcióikat látva úgy tűnik, hogy a Shaxpeare-mosás nem esélytelen, biztosan van olyan nézői réteg, amely értékeli a látottakat, és nem fog leakadni a „csúnya beszéd+meztelenkedés”-kombón, amit az előadás szándékoltan túltol. De nem ennyi az egész. Vagy de? - Ha alszunk rá vagy kettőt, akkor tudhatjuk, hogy ez mégis csak a felszíni réteg. Ennél muszáj mélyebbre ásni.

De nézzük is részletesen:

A Karinthy fájdalomcsillapító színház. Bemegy a néző, és két és fél óráig nem gondol a saját bajaira, munkahelyi feszültségek, hétköznapi bosszúságok tűnnek el a süllyesztőben. Ez az erőssége, emiatt szeretik és emiatt van szükségünk rá. Ráadásul otthonos, érezzük, hogy a most éppen hetvenéves direktor-tulajdonos egész élete benne van, akihez ez a színház elválaszthatatlanul hozzátartozik, egymás nélkül elképzelhetetlenek. Jó a Karinthy Márton színházába járni, és még szeretnék sokáig.

Erről az estéről következik egy rövid ajánló.

Nagyon sok kommentet olvastam már Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynő rendezéséről, nemigen tudtam elkerülni, hiszen nyár elején már bemutatták a Margitszigeten. Igyekeztem nem odafigyelni, hogy mindentől függetlenül magamnak el tudjam dönteni, hogy milyen az előadás, de az feltétlenül eljutott hozzám, és nyilván az Operettszínház törzsnézőihez még inkább, hogy megosztó.

Vannak napok, amikor a mezei néző átérezheti, hogy milyen gazdag is a pesti kínálat, mert az se lenne elég jó megoldás, ha két helyen lehetne egyszerre, annyira sok a „kihagyhatatlan” kategóriába eső program. Ha nem is minden nap ilyen, most a szerda és a csütörtök is ilyen volt.

Egy csapatban: Sebestyén Márta és Andrejszki Judit

Most is az egyszeri esemény mellett döntöttem. Örülök, hogy mentem Sebestyén Márta és zenésztársai kétórás koncertjére, ez a rövid konklúzióm.  

Valamivel bővebb nyomhagyás következik: 

Okulva a közelmúlt tanulságaiból (lsd. a tíz napig halogatott Káprázatot), és ránézve a naptáramra, amelyik legalább egy, de a hétvégi napokra 2-2 előadást is tartalmaz október közepéig, most így azonnal az előadás után leírom friss benyomásaimat a Stúdió K szintén friss előadásáról. Legyen mit átdolgozni holnap.

Mivel az előadáson legalább négy hivatásos színikritikus és két színházi blogger még jelen volt rajtam kívül, azt hiszem, hogy most akár relaxálhatok is, a többféle nyomhagyás biztosított lesz. Kifejezetten tömör bejegyzés következik.

Tavaszi bemutató volt a Káprázat, amelynek szövegét Lőrinczy Attila írta Élias Canetti regényét adaptálva a Forte Társulat számára. Az előadás megtekintését melegen ajánlom, különösen azoknak, akik a „fizikai színház” iránt érdeklődnek.

Horkay Barnabás, Fehér László - rajtuk: Földeáki Nóra

Részletesebben:

Immár negyvenedik alkalommal adták át a színikritikusok díját 19 olyan kritikus voksai alapján, akik a tavalyi évadban 90 bemutatónál többet láttak, tehát van rálátásuk az egész évadra. Még voltak hárman, akik 50-et, így kisebb pontértékben ők is szavazhattak – ez egy új kiegészítés, amelyről, illetve minden szavazatról részletesen olvasni lehet a Színház folyóirat októberi számában.

Az egyes szavazatokat látva erősen árnyalódhat majd a kép, és az is kiderül, hogy a jelölteken kívül hány másik vidéki, határontúli, független és gyerekelőadás szerepelt még. Az, hogy kik kapják a díjakat, erős összefüggésben van a minőségen túl azzal IS, hogy hova könnyű eljutnia egy kritikusnak, és akár azzal is, hogy hova hívják meg.

Idén a 16 kategóriából három díj ment vidékre mindössze, de ne rohanjunk még előre...

Jöjjön először némi leírás magáról az ünnepi eseményről, amely a Katona József Színházban történhetett meg, és persze néhány szubjektív megjegyzés is. 1 óra 45 perc volt szünet nélkül, és még egy órát maradtam beszélgetni utána – ezek után nem csapom össze pont ezt a bejegyzést.

Igazából egyszerűbb lenne nem írni semmit, de bevállalom a helyzetet, mivel annyira látszik, hogy az előadás létrehozásába rengeteg energiát beletettek az alkotók. Mindenhogyan megérdemel egy nyomhagyó bejegyzést, SŐT mégis (kicsit felemás) ajánlót, mert tudom, hogy van az a közönségréteg (a színészek rajongói), akiknek ez jó élmény lehet, bár nem fog tetszeni minden színházkedvelőnek. Bárhogyan is fáj a szívem, hogy ezt kell leírnom „valót mondj, bármi lesz az ára” – jeligével.

Zártkörű főpróbáról nem illik kritikát írni, (és milyen jó, hogy nem is vagyok kritikus, AJÁNLÓ blogot írok), de mivel egy egészen kivételes véletlennek köszönhetően mégis láthattam Eric Stubo, skandináv rendezőjének első közönség előtti megmutatkozását, kiemelem azt, amit szerettem benne. Bár az előadás végleges tempója még ebben a stádiumban nyilván nem állt be, nem kevés olyan értéke így is megmutatkozott, amelyek mindenképp megérdemlik a nyomhagyást. Trill Zsolt és Szűcs Nelli kedvelői ezt semmiképp nem hagyhatják ki.

Lehetne akár egy boldog család is...

A kényszer rávesz, hogy most tényleg rövid ajánlót írjak, de nem is bonyolult a helyzet. Az Orlai Produkció még tavaly szeptemberben színpadra segített egy igazán jó előadást, amely mostantól folyamatosan jelen lesz a Jurányi műsorán. Eddig nem tudtam róla, fogalmam sincs, hogy az elmúlt évben összesen hány előadásban volt látható, de ez nem is fontos. Kiérlelt munka, az látszik rajta, és akár hosszan el is lehet gondolkodni a látottakon. Mindössze másfél óra szünet nélkül Dékány Barnabás rendezése, amelyhez nagyjából egy kanapé szükséges tárgyi elemként, a többit megoldják a színészek.

Mészáros Béla - Kurta Niké - Baki Dániel