Mi lett volna, ha történetesen egy ilyen előadást látok első operaélményként, mint kisgyerek, nem pedig egy dögunalmas Hunyadi Lászlót? - Ez volt az első gondolatom, ahogy a tegnap délutáni, második előadását néztem Gábor Sylvie rendezésének. Igen, ez az előadás olyan, hogy azokat a gyerekeket is közel viszi a műfajhoz, akiknek az apja történetesen nem operafelvételeket hallgat a legtöbb délután és ahol nem minden vasárnapi ebédnél beszélik meg, hogy a nagy énekesek melyik szerepet mikor és kivel énekelték legjobban. Jó volt nézni a Hamupipőkét és még jobb volt látni azt, ahogy a nyolcéves fiam az előadás minden mozzanatát követte és kicsit sem unatkozott. Csak remélhető, hogy ez a produkció itt és most egy nap alatt nem ért véget, további karrier is vár rá, nagyobb előadásszám.
A Fesztivál Színház színpadának csak kis részét használta ki a látványtervező Árva Nóra, csak jelzésszerű a szoba és a palota díszlete is, viszont egy pillantásra átlátható és a gyerekek is azonnal érzékelhetik a váltásokat. A bálon elhelyezett óriási mennyiségű lufi is valószínűleg az érdeklődésük felkeltésére alkalmas, ez is, mint a Walt Disney feldolgozásból ismert egerek beemelése szintén gyerekbarát megoldás. Itt az egereknél azonnal kiemelem, hogy a Nemzeti Énekkar működött közre a produkcióban, amelynek három tagja nemcsak vacsora-vendégként, a herceg kíséretéhez tartozó személyként, hanem egérként is fellépett. Az egerek ugyan néma szereplők, de mégis fontosak, mert végig reagálnak minden történésre, és annak ellenére, hogy jelmezük jelzésszerű, mégis elfogadtatják magukat valódinak. A három közül is kimagaslott (játékával és termetével is) Pintér Dömötör, akit már korábban is láttam egy apró szerep kapcsán (lámpagyújtogató volt a Nürnbergi mesterdalnokokban) egy egész felvonást erős jelenléttel végigjátszani, most is lekötötte a figyelmem egy részét. Nagy karrier, vagy sem, de megjegyezhető, "ultra-cuki" egér volt, én örültem neki.
A fiam különösen élvezte a Gábor Sylvie által kitalált kerettörténetben szereplő Rossini, Mészáros Máté játékát és végig foglalkoztatta, hogy éppen mit csinál a színpad oldalán.("Kapunk-e majd belőle mi is?") A színész, akit nemrég láttam a Pesti barokkban és a Párterápiában is ( most tudom bizonygatni, hogy nemcsak operát nézek), alkalmanként megszakította az opera menetét. Jelenetei akár elhagyhatóak is lettek volna, de nem váltak érdektelenné. Fogalmam sincs, hogy van-e ideje és kedve főzni a Vígszínház erősen foglalkoztatott színészének, de ahogy a tésztával bánt, abból arra következtettem, hogy nem emiatt a produkció miatt fogott nyújtófát először a kezébe. Ha meg igen, akkor még annál is profibb színész, mert úgy látszott végig, hogy nem pótcselekvés az előadásban a főzés, hanem legalább olyan lényeges számára, mint az opera - és talán ez a beállítás nem is áll messze Rossinitól.
A teljes opera annak idején, amikor még a Tháliában vendégeskedett vele az Operaház együttese, nagyon megfogta mindkét, akkor még óvodás illetve kisiskolás korú lányomat, és én is szerettem, nem éreztem, hogy rövidítésre szorulna. Tegnap ez a húzott változat (45 illetve 35 perc hosszú volt a két rész) szintén jó megoldásnak tűnt, mert a legemlékezetesebb részek nem maradtak ki.
Gábor Sylvie jó esélyt adott az énekeseknek az érvényesülésre. Ő is a nézőtérről hozza be szereplőit, ahogy egy másik invenciózus előadásban, a Figaro 2.0-ban Hábetler András (csak éppen töredék idő alatt, ami jó), kicsit ezzel is jelezve, hogy a történet rólunk is szólhatna akár, nem ment ki divatból a testvérféltékenység, irigység, megbocsájtás, szerelem sem.
A címszerepben fellépő Kálnay Zsófia alkalmassága számomra már eleve nyilvánvaló volt, emlékszem még Rosinaként is rá (2014 februárja még nincs messze), és valóban el lehet hinni neki a háttérbe szorított, de "a herceg inasa" iránt szerelemre gyulladó fiatal lányt, övé a szimpátiánk és nagyon szép árnyalatú a hangja, megmarad bennünk a hatása.
Bakos Kornélia viszont, akit kisebb szerepekben illetve koncertpódiumon láttam csak eddig, revelatív alakítást nyújtott Tisbe szerepében, most módja volt érzékeltetni komikai vénáját is, amely számomra eddig ismeretlen volt. A rendező jól használja ki a két testvér (Széll Cecília a másik) közötti magasságbeli eltérést, amelyre a jelmeztervező még rá is játszik - az alacsonyabb lapos cipőt kap, míg Bakos Kornélia emelt talpút. Jó ez a páros, és éppen azért, mert rajtuk nevetünk, megint megállapítottam, hogy ezek a címszerepnél is hálásabb játéklehetőséget nyújtanak.
További bonyolítás, hogy Don Magnifico helyett most egy mostohaanyát kapunk,Donna Magnificát, mégpedig egy basszista, Gáspár István által megtestesítve, akinek, ahogy a női ruhába bújtatott férfiaknak általában, óriási sikere van. A közönség izgalmasnak érzi a kettős identitás megjelenését egy szereplőnél - egyszerre látjuk a nem elhanyagolható szakállat és a valóban nőies színészi játékot.
A herceg (Hanczár György) kellemes fiatalember és neki is elhisszük a mesét, el, hogy nem akar mindenáron egy hozzá rangban illő feleséget szerezni és a szolgálóként megismert Hamupipőkéhez ragaszkodik, sőt, ami még rendkívülibb, ez a ragaszkodás kölcsönös, mert Hamupipőke is nemet tud mondani az ál-hercegnek. örülünk, hogy ezt elhihetjük nekik.
Több lehetőséget kap Dandini, az inas szerepében Fülep Máté, jó párost alkotnak a herceggel és látszik, hogy szerepben és szerepen kívül is élvezi a komédiázást.
A Nemzeti Filharmonikusokat Somos Csaba vezényli, ne felejtődjön el a zenekar sem, amely szintén fontos összetevő ahhoz, hogy Mészáros Máté, illetve Rossini operája jól essen nekünk.
Felhőtlen szórakozás, amit kapunk, ha valaki a későbbiekben meglátja a műsorban, feltétlenül vigyen rá gyereket, ha van a környékén, de akár gyerek nélkül is érdemes lenne a kalandot bevállalni, mert az előadás nem korosztályos, működik 12 év felett is.
