Mezei néző

Az Operaház kivitte a szabadba saját korábbi produkcióját, ezúttal külföldi vendégtenorokkal. Az uruguayi és az argentin, nálunk eddig nem túlságosan ismert főszereplők jelenléte valószínűleg nem nyomta meg a jegyeladást, ahhoz további igazi „húzónevekre” lett volna szükség, amilyen például a produkció már régen bevált Santuzzája, Komlósi Ildikó. Így a mezei nézők nagyobb hányada valószínűleg mégis elsősorban a szabadtéri operanézés élménye, a konkrét darabok vagy/és a magyar énekesek újranézésének lehetősége miatt ment a szigetre. Az időjárás tökéletes volt, sehol egy felhő – nem volt vészhelyzet. (32 évvel korábban, augusztus 2-án láthattam itt egy „heppiendes” Aidát, mivel a sírjelenet a viharos eső miatt elmaradt…- ez azóta is eszembe szokott jutni, amikor ide beülök.)

Bajazzók - ha komédiának nézhetnénk (Kelemen Zoltán, Pasztricsák Polina és Marcelo Álvarez)

A fiammal mentünk, akinek egészen új volt mindkét történet, de az énekesek egyrésze már nem...

Még emlékszem, hogy milyen izgatottan vártam 2014 nyarán a következő évadot. A Don Carlosra készültem még a vietnami kémiai olimpia közben is, majd 2017-ben hasonló élethelyzetben a Figaro 2.0 operakaland-sorozatra (mind a 34 énekesről egy-egy ajánlóval). Tavaly ilyenkor az észt turné kapcsán ugyan írtam egy újabb nyomhagyó bejegyzést a Figaróról, de a decemberre csúszó pesti évadkezdés és a Puccini köré szerveződő műsorterv sehogy nem tudott fellelkesíteni, bár végül A Nyugat lánya ennek ellenére is mély hatást gyakorolt rám.

A tavaszi évadhirdetés ismét izgalmasabb műsort sejtetett, már szinte kezdtem látni az alagút végét az Eiffel megnyitása után (írtam ajánlót a próbaüzem négy előadásáról is), de a júniusi műsorcsökkentés ismét a helyzet romlását mutatta. Töröltek az Eiffelben több bemutatót, kb. 80 előadást, és szeptember helyett február az újranyitás legfrissebb határideje. Legalább Gyöngyösi Levente Mester és Margaritája nem marad el, csak késik, ismét szerepel a honlapon.

Ez a sok csúszás és változás bizonytalansággal tölthet el minket nézőket is, nemcsak azokat a művészeket, akik fellépési lehetőségeket vesztettek. Várjuk, ne várjuk a kitűzött eseményeket? A legjobb lenne hagyni az egészet, régizenét hallgatni, és készülni a BFZ és az Orfeo zenekar szeptemberi koncertjeire, amelyek esetén nem merül fel a kétség, hogy meg lesznek-e tartva.

A folyamatos bizonytalanság gyilkos dolog, elveszi tőlünk az örömteli várakozás lehetőségét, amely hozzátartozik a színházi évadhoz.

Az Operaházzal kapcsolatban a hét elején megjelent egy írás, amelyből egyértelmű, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen kissé (?) már kedveszegett néző, aki műsorszünet idején mégis az operai helyzetre gondol.

Zéta, azaz Z. Tóth Antal zenekritikus vitaindító szándékú cikket írt a MÁO helyzetéről, nem kevés aggodalommal, „Akiért a harang szól” címmel. Erre reagál ez az írás,

Szeretem a sorozatokat, már tavaly is nagyon jó élmény volt, hogy a BFZ Barokk Együttesét végig tudtam egy turnén kísérni, és ugyanazt a programot három különböző faluban hallgathattam meg. Most ez hasonló kicsiben, mert a távolságok, a résztvevők létszáma is kevesebb, de az közös, hogy megint egy évek óta létező hagyományba kóstolhattam bele.

Martos Attila, Selmeczi Gábor, Fekete Zoltán és Kostyál Péter

Az idei évadról már a megkezdése előtt eldőlt, hogy kevesebb előadást fogok tudni majd megnézni, mint a korábbiakban, és ez így is lett, 237-ig jutottam annak ellenére, hogy voltak olyan időszakok, amikor havi 27 előadással is „belehúztam”, és próbáltam minél több helyszínen ott lenni. Ez összesen 15-tel kevesebb a tavalyinál.

Még szerencse, hogy nem hiszem magam igazán tájékozottnak, mert akkor még jobban meglepődtem volna, amikor tavaly a Hatszín Teátrumban bemutatott Rómeó és Júlia kapcsán felmerült az előadás nyári előzménye és a Kaszásdűlői Kulturális Központ, mint helyszín.

A múlt pénteki aquincumi Romulus után most másodszor is Óbudán kötöttünk ki a fiammal, ezúttal a Tévedések vígjátékának főpróbáján. Egy bemutatót terveztek mindössze, nem sorozatot (pedig van olyan jó az előadás, hogy megtelhetne a nézőtér sokszor is!), és csak remélni lehet, hogy lesz további utóélete. Már a főpróbán „nagyon egyben volt”, jó állapotú, hálás szerepeket játszó boldog színészeket nézhettünk 90 percen át.

Miután ma megvolt a premier is, kiteszem a benyomásaimat:

Most nyugodtan kihagyhatnám ezt a blogírási alkalmat, mert eddig négyszer láttam a Co-opera Figaróját, háromszor Győrben és egyszer Verbániában, ennek kapcsán összesen négy bejegyzés készült, és ha ezekből valakinek nem vált világossá, hogy milyen az előadás nagyjából, akkor ez az ötödik sem viszi közelebb.

Pontosabban: de, közelebb viszi, mert ide belinkelem a tegnapi előadás felvételét, amelyen január 3-ig nézhető az egész, mind a 201 perc. EZ A LÉNYEG!

A felvétel persze sosem olyan, mint amikor élőben a helyszínen vagyunk, de ad pluszokat is – megfigyelhetőek az arcok, ha nem is azok, akiket mi választunk, hanem azok, akiket az operatőrök.

Hátha valakinek kedvet csinál ez az ajánló ahhoz, hogy a másik szereposztást bevállalja július 6-án Fertőrákoson a barlangszínházban, ahova nekem is azonnal kedvem lett menni, ahogy a három és fél óra véget ért, este 11 táján tegnap, a Muth Színházban. További kitűzött előadások: augusztus 12. Debrecen, szeptember 23. Szolnok. ((Pali!!! � Elviszik neked is!)) Remélhetőleg még nem ez a sorozat vége, a Co-Opera menedzsmentje a műsort nézve is elég aktív és várhatóan még sok további vendégjátékot meg tud szervezni. Az előadás elég jó is hozzá, hogy érdemes legyen érte dolgozni.

A tegnapi alkalomról nyomhagyó bejegyzés következik.

Mester Viktória, Pataki Bence, Kendi Lajos, Keszei Bori és Németh-Nagy Johanna

Az Armel Operafesztivál (és verseny) idén a Müpa Fesztiválszínházában és a bécsi Muth Színházban zajlik, és már az első két eseményen túl is vagyunk. Ma áttevődik a helyszín Bécsbe, megnézem immár ötödször a Co-Opera Figaróját, ezúttal másodszor is olaszul, és azokkal, akikkel március közepén Verbániában is láthattam.

Ahogy már korábban – a Városmajori Vidéki Fesztivál bejegyzéseiben - bőven kifejtettem, a szabadtéri színházi események nem a kedvenceim, sok a zavaró körülmény és amúgy is igyekszem nem Pesten maradni nyáron. Ennek ellenére néha elvetődöm egyre-egyre, ha elég érdekesnek tűnik a produkció és az időzítés is alkalmas.

Ezzel magyarázható, hogy csak most jártam mindössze másodszor az aquincumi romterületen, ahol rendszeresen van nyári színház. 21 éve (1998.08.15-én) a Helenét néztem meg Papp János rendezésében, aki ezen a pénteki premieren nézőként volt jelen.

Ezt az előadást Papp Dániel, az említett fia vitte színre, aki szintén színész-rendező, és ezen a helyszínen ez már a sokadik munkája.

Andrejszki Judit és Sebestyén Márta már tíz éve rendszeresen lép fel együtt, és közös programjuk ötvözi a népzenét és a régizenét, egyaránt énekelnek ritkaságokat és ismert dallamokat kicsit másként. "Századok magyar zenéje európai kitekintéssel, népi és írott forrásokból" - Ez áll a plakátokon, és ebben össze is foglalható a lényeg.

A két művész együttműködéséről nem akkor hallottam először, amikor a facebook a minap figyelmembe ajánlotta a XV. Alsószeli Jurtanapok eseményét, kettejük közös fellépését az evangélikus templomban, hanem április elején. A valóban feledhetetlen és általam alaposan (5+11 bejegyzéssel is) dokumentált márciusi fesztiválzenekaros Kékszakállú turné után – elvonási tüneteimet orvosolandó - átlagosan kétnaponta rákeresve a youtube-on Sebestyén Mártára, találtam róluk több közös videót is, sőt azóta készült egy 23 perces riport is, amely ennél a bejegyzésnél jelentősen többet mond, azt érdemes először/inkább meghallgatni.

Ez a nyomhagyó bejegyzés a vasárnapi előadásukról szól, kiemelten AJÁNLÓ jelleggel. Azok a családtagjaim, akikkel néztem őket, mind a négyen másféle zenét hallgatnak, de rájuk is hatott az újdonság, ők sem bánták meg ezt a zenei kalandot, amely esetünkben egyébként 270 km autózás árán valósulhatott meg.

Legközelebb ketten együtt nézhetőek lesznek Sándorfalván (július 5-én), Kápolnásnyéken (6-án), majd (7-én) Litéren, később Kapolcson 21-én. Aki a környékükön van, ragadja meg az alkalmat.

„Gyilkosság két részben” – ezt az alcímet adta rendező-dramaturg Rusznyák Gábor Édes Anna átdolgozásának, amely feltétlenül megállítja a színlapot olvasó nézőt. A szokásos színmű, dráma, tragédia megjelölések helyett az a benyomásunk, hogy itt azonnal leszpoilerezik a történet lényegét, vagy éppen csalogatnak minket. Valaki erre közbevethetné azt a logikus megjegyzést, hogy „dehátezkötelezőolvasmány”, érettségi tétel, azaz elvileg a várható közönség legalább kilencven százaléka ismeri/unja a történetet és hiába minden, eszébe nem jut még az alcímmel együtt sem beülni, kivéve akkor, ha nem éppen a regény elolvasásának megúszása a célja.

Mészöly Anna, az Édes