A szombati premier (Mit tennél, ha ma meghalnék) után ma ismét a B32-be mentem vissza, ahol egy hónapos csúszással, de meg tudtam nézni a Látókép Ensemble új bemutatóját. Sokan érezhették azt, hogy ezt aztán muszáj, az „Ernelláék Farkaséknál” és a „Kálmán-nap” még mindig népszerű, és ez a darab, amelyiket szintén Hajdu Szabolcs írt és rendezett (és szerepel is benne), kvázi folytatásként szerepel az előadás ajánlójában.
Nekem mindkét előadás jó emlék, Hajdu Szabolcsot már „csak filmes” időszakában is követtem, így „az indián” azonnal felkerült a „muszáj nézni” listára. Megjegyzem, hogy még két hete sincs, hogy láttam a Gloriát, amelyiket a Radnóti színészeivel még tavaly rendezett. Az is úgy tesz, mintha egy valóságdarabot mutatna be az életből, de azért mégis más – megírt darab és „idegen” színészek játszanak benne, és azt a benyomást azért nem keltik, mintha teljesen civilek lennének.
Hajdu Szabolcs saját emberei – Tankó Erika, Tóth Orsi, Török-Illyés Orsolya, Gelányi Imre és Szabó Domokos a rendező partnereként- még erre a pluszra is képesek, hiába láttuk őket is sokszor. Ma is lehetett örülni ennek a másféle színházi közegnek, amely a történet bonyolítása és a színészi munka szemszögéből nézve is hihetetlenül messze van a látványos kőszínházi előadások világától. A színészek esetén a már említett természetesség a legnagyobb erény, valóban mindegyikükről elhihető, hogy a saját életükbe engednek bepillantani.
Az előadásban sok a várakozás, hosszú – már szinte idegesítő – csenddel kezdődik, ahogy a Gloria is, de persze erre számítottunk előre. Most is vannak „valódi” események, ha egyszer valakit leöntenek, tényleg át kell öltöznie…Ki kell menni dohányozni – ezzel szinte bármikor természetesen megszakítható egy jelenet. Boroznak, kávéznak a szereplők, mint ahogy tennék ezt egy baráti látogatáson egyébként is. Éppen olyanok, mint mi vagyunk. Nézőfüggő, hogy ez elég érdekes-e valakinek.
Az előadás nyelvezetében is észrevehető a természetességre való törekvés: sok a szlenges kifejezés és a káromkodás. Ebben az évadban úgy tűnik, hogy ez szinte minden előadásról elmondható, már nem is tűnt fel azonnal. Tényleg olyan, mintha a villamoson utaznánk, vagy lassan mondhatnánk azt, hogy bárhol ugyanez a stílus uralkodott el. Talán már tényleg lehetetlen lenne mai embereket választékos nyelven beszéltetni.(?)
Akik már látták legalább az egyik látóképes előadást, azoknak sokat nem kell a fentiekhez még hozzátenni, és úgyis tudják, hogy az előadás varázsa nem egy mozgalmas sztorin alapul, hanem a megteremtett hangulaton, illetve "ezek az emberek köztünk élnek"-érzésen. Még a díszlet is azonosnak rémlik, mint amilyennek láttuk a Kálmán-napban (a piros műbőr kanapé mindenképp), és a székek elrendezése is megegyezik. Azt is könnyen el tudom képzelni, hogy a bútorok kevéssé lényegesek, így akár minden helyszínen másikat használnak – nem biztos, hogy pont ezeket érdemes hurcolászni a játszóhelyek között. (Az, hogy ezt gondoljuk, szintén része a természetesség érzetének, a színészek belakják ezt a szobát, de azt hinnénk, hogy egy egész más térben is ugyanilyen magától értetődően nyilvánulnának meg.)
Erre az előadásra biztosan elmondható, hogy csak a színészek számítanak.
Az alaphelyzet kísértetiesnek hatott számomra (bár ez esetben 2 hónapra előre megvolt az időpont, véletlen, hogy ennyire "jól" volt időzítve), már megint halál, és megint óhatatlanul is eszembe jutott Marci: egy meghalt közös barát temetése után gyűlt össze ez a hat ember, azaz három pár, akik közül a férfiak gyerekkori barátok voltak, és mindössze ez a régi kötelék hozza össze őket néha. Mindhárom pár eltérő élethelyzetben van – valamivel túl a negyvenen - , és jó lenne tudniuk, hogy pontosan ki mit akar, de úgy látjuk, hogy ez valóban nehéz ügy. Még mindig az életközép válságát láthatjuk, telnek az évek – talán négy is lepergett már Ernelláék első látogatása óta -, de nem javul a helyzet, csak egyre szürkül a kép. Önironikus visszautalásként az Ernelláékból készült filmről is beszélnek, minősítik – kliséket emlegetnek. Igen, az ismétlődés elkerülhetetlen, ugyanabban a közegben bemutatott vergődő emberek annyira nem variálják a kínlódásukat, így kicsit valóban olyan, mintha ugyanazt a lemezt tennék fel folyton Hajdu Szabolcsék. Erősen úgy néz ki, hogy a produkció a női oldallal azonosul, mintha a férfiak viselkedését több kritikai megjegyzés érintené, de lehet, hogy erről másoknak más lesz a véleménye.
A külföldre távozás ebben az előadásban is felmerül, mint menekülési lehetőség, de ugyanakkor az is, hogy mégsem igazi megoldás, hiszen az ember épp saját magát nem tudja otthon hagyni, hiába szeretne egyszer csak hirtelen átalakulni.
A Látókép Ensemble most sem mutat kivezető utat, inkább csak az az érzésünk, hogy most néhány sorstárssal üldögéltünk el a színházban
A nézőtéren elég nagy számban voltak ezúttal a középkorúnak mondhatóak, előfordulhat, hogy ez az előadás tényleg elsősorban a célközönségét vonzza be. Nézőfüggő, hogy kit mennyire érint meg, bízom benne, hogy nem mindenkit. Biztosan sokakat, vagy csak ezeket a nagyon jó színészeket szeretnék élőben látni ismét, hiszen a múlt péntekre rövid határidővel még egy pótelőadást is beiktattak. Nekem a megtekintés igazolta, hogy a "feltétlenül nézendő" kategória.
Ps. Ezt a három képet találtam a produkció oldalán az eseményeknél, így ezeket használtam.
