A B32 műsorára nézve megállapítottam, hogy egész jó a „lefedettségem”, a Testvérest, a Túlélő és a Rebeka is kapott már nyomhagyó bejegyzést, és ezen a hétvégén is kettőt néztem. Ennek szombaton épp a premierjét, de a másodikkal sem csúsztam el túlságosan, „Az egy százalék indián” is még csak néhány előadást ért meg októberi bemutatója óta. Bejegyzés arról is hamarosan következik.
Még annyit, hogy december 14-én 19h-kor lesz itt egy felolvasóest Karinthy Mártonra emlékezve. Mucsi Zoltán, Moldvai Kiss Andrea, Katona László és Kovács Krisztián szerepelnek.
De most legyen szó a „Mit tennél”-ről:
A Nézőművészeti Kft., a Manna és a Másik Oldal koprodukciós előadásának színlapján nemcsak az egyébként is gondolatébresztő cím tűnik fel, mert óhatatlanul is felmerül ezt olvasva, hogy kik azok, akiknek a halála után feltehetően nem tudnánk ugyanabban a mederben folytatni az életünket, de az a tény is, hogy a darabnak nincs megjelölt szerzője, hanem – a leírás szerint – az ADHD-val foglalkozó filmek, dokumentumok alapján írhatta meg – esetleg a színészek improvizációit is felhasználva – Gyulay Eszter dramaturg, aki a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője, vagy ha jobban tetszik, „szürke eminenciása”.
Az előadás alapvető célja is ez, hogy a néző foglalkozzon a nehezen kezelhető gyerekek helyzetével, mégpedig egy tanmeseszerű történeten át, amelyik nem is Magyarországon játszódik. Az, hogy egy célzatos történetet látunk, szinte végig érződik, de jelenetenként nem egyforma mértékben. Hozzátenném, hogy még jobban is sikerülhetett volna a vállalkozás, hogyha menet közben még sikerül tömöríteni a jelenetsoron, mert a helyzet megoldhatatlansága szinte azonnal kiderült, és az is, hogy egy szülő egyedül képtelen kezelni, csak toporogni lehet, de továbblépni nem.
Horváth Lilit sújtja ez leginkább, akinek nem minden indulatkitörése hihető, bár anyaként szimpatikus és lazább a várhatónál. Néha mintha pont jól tudna reagálni Eric, a fia megjegyzéseire, de azt is értjük, hogy mindig mégsem lehet. Át tudjuk érezni, hogy a saját életében akadályozza a folyamatos felügyeletre szoruló gyerek, és ez akkor is így lenne, ha valamivel kevésbé szeretne kifelé élni.
Simkó Katalin tökéletes ellenpont, a két színésznő közötti kontraszt is erős, sőt azt elhisszük, hogy a fiú miatt két ennyire eltérő ember mégis együtt képes működni. jól tudja a helyzetet kezelni, de Eric nála is eljut a határig, látjuk, hogy még egy angyal türelme sem végtelen. Ez nem is baj, mert legalább egy árnyalattal valószerűbbnek tűnik a jelenléte.
A játszóknak csak néhány kellék segít, illetve Béres Mónika jelmeztervező ruhái, viszont a sok jelenetváltáshoz alkalmas a hosszúkás tér, amelynek mindkét végén van emelvény, és a két hosszú sorba rendezett nézők mögött, az egyik oldalon szintén megjelennek a színészek, amikor egy-egy újabb helyszínre (szerkesztőség, bár) keverednek. Ezeken a helyszíneken ugyan nyoma nincs realista díszletnek, jó esetben van egy-egy mikrofon, viszont időről-időre megjelenik a sokarcú Katona László, egyik férfiból a másikba tud alakulni, akik között csak annyi a kapcsolat, hogy az anya igazi támaszra egyikben sem lelhet. (A történet ugyan tanmeseszerű, de nem tündérmese, nem jön elő az apa-pótlék a semmiből, aki kitölthetné a hiányt.)
Jó megoldás, hogy éppen ő, a történésektől legtávolabb eső színész vezeti be az előadást egy frappáns narrációval, amelyben mindössze a hangsúlyai által is megszólal az alkotók véleménye azokról a központi intézkedésekről, amelyek a különleges nevelési igényű gyerekek helyzetét illeti.
Ezen a szűk témán kívül a néző az elhangzott szövegek alapján akár általánosíthat is: mi van, ha szeretünk valakit, de mégsem tudunk rajta segíteni, sőt elviselni sem? Ehhez a gondolathoz már megint nézőfüggő, hogy ki milyen párhuzamot tud húzni.
Két oldal után most már csak elárulom, hogy ki volt az előadás legfőbb motorja, ki miatt volt érdemes a darabot megírni és megrendezni, és nem utolsó sorban megnézni.
Varga Ádám remélhetőleg sokaknak ismerős már - nekem ott volt a Madárka, Túlélő, Diplomácia, és jó lenne még legalább az Equus – amelyiket elvileg még játsszanak, és pótolni is szeretném, tömegeknek pedig „A tanár” sorozatból maradhatott meg a neve. Első nézésre is egészen gyorsan kiderül, hogy hihetetlen dinamizmussal tölti be az egész színpadot, de megfog akkor is, ha csak áll, figyeli a terembe érkező nézőket. Riadt tekintete annyira bevonz, hogy nemigen lehet másra nézni, és persze imponáló az is, ahogy képes egy mosógép tetejére simán felugrani, általa úgy tűnik, hogy, „fizikai színházi előadást” nézünk. Megmozdulásai spontánnak tűnnek, de nyilván ott van mögötte Gergye Krisztián rendező munkája, aki ez esetben koreográfusi mivoltát is hasznosította. Látunk valakit, akinek az energiái jól hasznosulnak, nem értelmetlen rombolásra, üvöltözésre fordítódik, ahogy az általa átélt figurának. Az előadás kismértékben interaktív, végignézi a közönséget többször is, és néhány embert meg is szólít, reakciókat várva.
Szerencsésen alakult az is, hogy egyforma magas a partnerévé szegődő „angyallal”, Simkó Katalinnal, aki képes foglalkozni vele, miközben a felnőttek világa, amelyet Katona László egymaga testesít meg, sőt még anyja is, a szokásosnál is magasabbak. Már az is jelentéssel telik meg, ha csak melléjük áll.
Az előadásban ugyan szembesítenek minket egy reménytelen helyzettel, de kiemelnek hozzá egy igazán tehetséges színészt, akinek minden megmozdulását öröm nézni. Ha az élet nem is tűnik csodálatosnak, de leélésre érdemesnek azért igen. Kicsit hinni kezdünk benne, hogy mégis érdemes küzdeni a reménytelen helyzetekben is, mert ezek a gyerekek is szerethetőnek bizonyulnak – csak más körülmények közé kellene őket helyezni.
Személyes lezárás:
Nem ez az első eset, hogy fontos társadalmi problémát dolgoznak fel a nézőművészetisek, ez most megint egy fontos előadás lett. Legalább áttételesen mindenkit érint, hogy mi legyen azokkal a gyerekekkel, aki időlegesen, vagy véglegesen képtelenek arra, hogy beilleszkedjenek a többiek közé. A különleges nevelést igénylők, túlmozgásosak, figyelemzavarosak és tanulási nehézséggel bírók nyilván kisebbségben vannak, de az, hogy nekik nem juthat személyre szóló gondoskodás, pedig erre lenne szükségük, nehezíti a többiek életét is, akik valamennyire képesek lennének a tömegoktatásba beilleszkedni, és akik zsigerileg nem tiltakoznak látványosan a személytelen bánásmód ellen. Patthelyzet van, az én praxisomban (16 osztály 2 iskolában) 25-38 diák jut egy tanárra egy adott tanóra keretei között, és lehetetlen mindenkihez igazodni. Mindenféle felmérések igazolják, hogy egy ilyen órát szét tudja szedni mindössze két „viselkedni nem tudó gyerek”, és amíg elméletben könnyű sajnálgatni őket, és pártjukat fogni vagy másik végletként elítélni, ha az ember kívülálló, amennyiben tanítani kell őket a többiekkel együtt, akkor előbb-utóbb rá kell ébrednünk, hogy lehetetlen a feladat. Egyik munkahelyemen minden csoportban legalább 2-3 olyan diák van, aki képtelen alkalmazkodni a munkarendhez, és speciális figyelmet igényelne, amelyet az óra keretei között nem kaphat meg. Számukra a tanulási helyzet egy tömeg részeként egyértelműen kínzás, és a folyamatos fegyelmezés, sorozatos leállások miatt a többiek számára is szükségszerűen értelmetlenné válik. Érdemes-e ezt erőltetni, kijöhet-e jól egy ilyen helyzetből bárki is, nem kellene-e ezt már feladni, és beismerni, hogy nem sikerült szupermanként megoldani a feladatot?
A B32 előadása bennem a fenti gondolatokat indította el, amely összességében így is jó élmény, az érintettek kicsit erőt is gyűjthetnek a megtekintés közben, hiszen legalább azzal szembesülnek, hogy más is jár hasonló cipőben…
PS. A fotók a B32 fb-oldaláról származnak. Ha lesz több előadáskép, majd pótlólag beillesztem őket.