Kell-e a nyers igazság? Jobb-e, ha tudjuk, hogy a körülöttünk élők mit rejtegetnek a szívükben, vagy célszerűbb a féligazságokat/elhallgatást választani?
A hétköznapi életben is gyakran merül fel ez a dilemma, többször is, mint jólesne. Erről is szól J.B.Priestley 1932-ben írt darabja, a Veszélyes forduló, amelyiket Karinthy Márton olyan nagyon meg akart rendezni már évtizedek óta egy 1960-ból származó színházi élménye miatt, amelyet a Madách Kamarában rendezett Vámos László többek között Tolnay Klárival, Márkus Lászlóval, Vass Évával, Zenthe Ferenccel és Váradi Hédivel. (A próbaidőszak előtt erről videón is beszélt, és ez a néhány perc megnézhető a színház oldalán.)
A darab születése idején nem volt igazi siker, bár azóta több film is készült belőle, sőt még regénynek is átírták. Magyar színpadokon – a szinhaziadattar.hu szerint – mindössze kilenc premierje volt, a legutolsó 1980-ban a Népszínházban, azaz éppen Karinthy színházi vállalkozásának beindulása tájékán volt műsoron.
Az előadás elkészült annak ellenére, hogy a rendezője nem lehetett személyesen jelen a próbákon. Az általa létrehozott és 38 éven át növekvő sikerrel működtetett Karinthy Színház csapata így is megvalósította a darab egyik főszereplőjének, Földes Eszternek a vezetésével, aki társrendezőként is jegyzi az előadást. A direktor videófelvételek alapján küldött instrukciókat a próbákra, az utolsó időkben a kórházi ágya melletti WC-papír tekercset is felhasználva erre a célra. Erről a csapatról, amelyik nyilván a szokásosnál nagyobb idegfeszültségben tolta végig az elmúlt 42 napot, csak elismeréssel lehet nyilatkozni. Mellékszálon el lehetne elmélkedni a színész kiszolgáltatottságáról is: akármilyen állapotban van, teljesítenie kell. Muszáj leborulni előttük. Részvétem a Karinthy Színház minden dolgozójának, gratulálok és sok erőt kívánok a további küzdéshez.
Mindenki a színpadon
A bejegyzés hat oldal, ebben igyekeztem az előadásra koncentrálni, de a fele Marciról szól mégis, és neki hagy nyomot.
ÉS ez az a pont, ahol visszacsatolok a kezdésre, a Veszélyes forduló alapkérdésére. Jó-e a kendőzetlen igazság, vagy jobb úgy tenni, mintha minden rendben lenne velünk és a környezetünkkel is?
42 nappal ezelőtt a Karinthy előző premierjén, a Lököttek első felvonásán az utolsó pillanatban együtt ültem be a második sor bal szélső két székére Karinthy Mártonnal. Kicsit beszélgettünk is előtte, és nem volt egyszerű egy egész felvonáson át érzékelni azt, hogy ez a Marci nem az a Marci már, mint akivel még június végén is A nagy Romulust néztük. Eközben persze ő is figyelte, hogy figyelek-e, és én is tudtam, hogy az (egyébként valóban szerethető és működőképes) előadást kell néznem, nem őt. Lesokkolva mentem haza, és jól esett volna egyszerűen megírni azt:
„hogy van ez, Marci, hogy idehívsz szórakozni, miközben látnom kellett, hogy baj van, és nem tudom, hogy mi lesz veled? Ehhez képest mi számíthat?”
De nem, lett helyette konszolidált megoldás, egy visszafogott ajánló, és tudomásul vettem, hogy a struccpolitikát választja. Azonnal beírtam a naptáramba ezt a mai napot, számoltam vissza az időt, és nagyon reméltem, hogy azért több hónap is jöhet még, akár évek – az apám is négy évvel többet élt, mint amennyire esélyt adtak neki az orvosok. (Csak most ébredtem rá, hogy Karinthy Ferenc és az én apám is egyformán 1921-ben születtek, csak nem egyformán igyekeztek a nősüléssel...- lehetnénk ugyanaz a generáció is.)
Karinthy Mártonról egy nagyon jó festmény - a színház előcsarnokában tegnap fotózva (elmosódottsága most illik a hangulathoz, de ha valakinek van jobb, örömmel kicserélem)
A saját magatartása alapján nincs is kérdés, Karinthy Márton az elhallgatás pártján volt. Eljelentéktelenítette a betegségét kíméletből, hogy ne kezdje el senki előre siratni. (Privátban kaptam már meg ezt a mondatot évekkel ezelőtt, hogy a tapintat fontosabb az igazságnál, és ez eszembe is szokott jutni. A blogon én magam is az elhallgatást választom.) Évek (5,5!!!) óta tartó betegségéről sosem panaszkodott, és amikor ezen a szeptemberi premieren kérdőre vontam, hogy mi van vele, „vegán diétát” emlegetett. Ahogy kiderült, a saját embereinek is hasonló homályos válaszokat adott már jó ideje.
A darab szereplői szintén ilyen civilizáltan rejtőzködnek, egészen addig, amíg egy társasági beszélgetés közben egy zenélő doboz kapcsán nem borul fel minden. Ez a nyolcvan perc, amit nézünk erről szól, ahogy mind a hat szereplőről kiderül, hogy fontos dolgokban hazudott, vagy legalábbis elhallgatta közvetlen hozzátartozói elől az igazságot. Senki nem az, akinek hitte a környezete.
A látottak alapján nyilván az lehet a végkövetkeztetésünk, hogy mindenkinek jobb lehetett a titkokkal együtt viszonylagos nyugalomban, de az is nyilvánvaló, hogy ezek a hazugságok, hamis illúziók egyértelműen gátat is jelentenek közöttük, valódi mivoltukban tudnának csak igazán jól kapcsolódni egymáshoz, ha tudnának.
Felmerülhet a nézőben is a kérdés: vállaljuk-e a kockázatot, hogy megmutassuk magunkat, vagy ne? – Magunkra vagy másokra gondolunk a döntésünkkel, bármi legyen is az? (Eszembe jutott erről a Kékszakállú megint, bár ha meggondolom, kevés darab van, amivel azt semmiképp nem tudnám összekötni.)
Az előadás olyan, mint amikor egy dominó ledöntésével egy egész sor folyamatosan leborul. Jön sorban több leleplezés, hosszú éven át titkolt érzések és viszonyok kerülnek napvilágra, éppen úgy, ahogy a halál közbeszólt, és így a színház igazgatója sem tudta már tovább eltitkolni betegségét előlünk. A párhuzam olyan éles, és az előadásban is vannak olyan mozzanatok - a „Martin halott” mondat ezerszer elhangzott, és végig azt nyomoztuk, hogy egy minden jelenlévő számára fontos embernek miért kellett meghalnia -, hogy bennem felmerül még az is, hogy Karinthy Márton utolsó munkájának szánta ezt, tudatosan hagyta ezt ennyire a pálya végére. Előre tervezett általában. A próbák folyamán a darabban emlegetett már meghalt Martinként a saját képét tették a színpadra, talán azért is, hogy a színészek érezzék, hogy nem lettek egyedül hagyva a feladattal.
Utolsó rendezői instrukciók a kórházból
A megismert hat szereplőt egy szalonban látjuk, és egy hosszú beszélgetés tanúi lehetünk. Míg a fiamnak a történetről Agatha Christie regényei jutottak eszébe, és valóban volt több csavar, amelyik rá emlékeztetett, addig a blogom egyik törzsolvasójának, Editnek, aki Karinthy Márton iránti tiszteletből az előadás napján döntött a darab megtekintése mellett, a Szentivánéji álom ugrott be párhuzamként, nekem pedig az első benyomásom alapján a Sirály. A hat (illetve az elhunyttal együtt hét) ember egészen máshogy kapcsolódott, mint ahogy az a felszínen látszott, szövevényes szálak fűzték őket össze.
A lényeg könnyen összefoglalható: mindenki viszonzás nélkül szeret egy olyan személyt, akit nem lenne szabad. (Néhány esetben a „szeret” szó kicserélhető „viszonyt folytat”-ra is, a szerző szinte minden variációs lehetőséget kimerít.) Egyetlen egy dologra figyelt: kölcsönös boldog kapcsolat csak a felszínen látható, egyetlen egy ilyet nem mutat be.
Fehér Tibor - Döbrösi Laura - Szatory Dávid
Ha valaki elolvassa a darabról írottakat a wikipédián, akkor láthatja, hogy eredetileg három felvonás lett volna mindez. Perczel Enikő dramaturg gondozta Váradi Tibor fordítását, és Földes Eszter dicsérhető azért, hogy „összerántotta”, és nem lett szünet. Attól tartok, ha a direktor épp és egészséges, akkor két részben megy a mű, ahogy ezt a kinyomtatott színlap is jelzi. Karinthy Márton a polgári színház híve volt, és ahogy ezt ki is fejtette egyszer nekem a Margarida asszony kapcsán: az előadás fontos része a szünet, amikor a nézők kellemesen beszélgethetnek egymással, jól érezhetik magukat nála. Ez nem művészi szempont, viszont a színház mégis közösségi szórakozás, és méltányolható volt az álláspontja. (Jó lenne, ha élne, és mi fanyaloghatnánk, hogy miért nem volt még több húzás, és miért hagyta meg a szünetet. Biztos nem kíméltem volna…)
Földes Eszter - Frida szerepében - egyébként pedig: nagy köszönet neki a rendezői munkálatokért!
A színház profiljába nagyon illenek a két világháború közötti történetek, fel sem merült a modernizálás nyilván, hiszen anélkül is átjön, hogy ezek a viszonyok a mi korunkra is jellemzőek, nem elavult a bemutatott élethelyzet. Családi vállalkozás van, átverés, pénzlopás, megcsalás, kirakatházasság mind van, eltitkolt szerelem/szenvedély, féltékenység…- és még sorolható. A néző viszont szereti, ha van némi távolság, és esztétikus a színpadi látvány. A díszletet Juhász Kata, a kosztümöket Tordai Hajnal tervezte, azt hiszem, hogy pontosan olyannak, amilyet a rendező, illetve a színház törzsnézői szerettek volna, a darab korához illeszkedőnek. Estélyi ruhákat látunk, amelyek ráadásul mindenkinek előnyösek is, ahogy a bejegyzésbe illesztett fotókról remélhetőleg jól látszik.
Az előadás lényegében egy kisebb szünetekkel megszakított beszélgetés, amelynek baljós mozzanatait mind fénnyel (tervező: Menüett produkció Kft.), mind hangeffektekkel (Voronkó Miklós munkája) aláhúzzák a feszültség további fokozása céljából. (Ezen az estén a feszültség alapból adott volt, nem volt szükség a fokozásra.) Ezek az effektek a társalgás – azaz az előadás – tempójára is kihatnak, amelyik nyilván egyre pörgősebb lesz, ahogy egyre többször kerül közönség elé. A tegnapi estén a fiam reakcióiból kiindulva azt mondhatom, hogy már működött így is. János mindössze talán 4-5 alkalommal beszélgetett Marcival, és ebből csak kétszer hosszabban. Őt is megrázta valószínűtlenül korai halála, de az előadás közben mégis képes volt ettől elvonatkoztatni, és elég érdekesnek találta a történetet, bevonódott. Ez elég jó jel az előadás későbbi sorsára vonatkozólag.
A színészekről igazán nehéz írni, hiszen, ha most belemennénk abba, hogy ki kinek a kicsodája, az erős szpolierként hatna. Aki a történet előzetes megismerésére vágyik mégis, akkor az elolvashatja a már belinkelt wikipédia oldalt, de nem ajánlom. Jól ki lehet hámozni menet közben is, hogy miről van szó, vannak fordulatok, amelyek félig-meddig váratlanok.
Rátonyi Hajnal a darab nagyon hangsúlyos kezdő jelenetének központi szereplője, akinek a szövegei a harmonikus idilli családról számunkra már jelzik, hogy mivel színházban vagyunk, a látszatnak muszáj csalnia. A színésznő – ha a port.hu nem hazudik – egy jó ideje már nem lépett fel színpadon.
Ebben a színész választásban is látszik Marci, aki nagyon szeretett olyanokat is becsalogatni magához, akik egy ideje pihenő üzemmódra váltottak.
Képes volt sokakat pályakezdőként is kiemelni az ismeretlenségből, és felfedezni, de most ebben az előadásban hasonló gesztusra nem került sor. Döbrösi Laura ismert arc, még a tizenegyéves fiam is tudta, hogy ki – nem csoda, hiszen néz sorozatokat, nekem pedig már bevésődött a Júliája által. Ez a könnyelmű nő is jól áll neki, minket nem ver át, kezdettől fogva látjuk, hogy milyen ember.
Még van további két fiatal színész, akiket szerintem sokan még az alföldis-nemzetis korszakban jegyeztek meg. Alkatilag hasonlóak, de míg Szatory Dávid jelenleg az Átrium előadásaiban szerepel – most láttam az egészen kitűnő „A félelem megeszi a lelket”-ben, abban is igazán jónak -, addig Fehér Tibor a Nemzetiben maradt, csak idén lett szabadúszó, de még játssza továbbra is a korábban ráosztott meglehetősen jó szerepeket. Önmagában ez is jellemző Karinthy színházára, hogy nála egészen különböző műhelyekben dolgozók is összekerülhetnek, itt kevésbé érezni a színházi szakma megosztottságát.
Bozó Andrea itt még tartja magát...
A további három színész viszont kicsit más kategória, Bozó Andrea, Földes Eszter és Marton Róbert már egy ideje sok előadásban is látható, rájuk már mondhatná egy törzsnéző, hogy nyilván társulati tagok – amennyiben nem tudja, hogy a Karinthynak nincs hivatalosan társulata. Míg a többieket nyilván a feladatra hívta, erre a három színészre már tudom, hogy sajátjaként tekintett, szeretett velük dolgozni, még nekem is emlegette őket és nem csak akkor, ha éppen az ő előadásuk szünetében voltunk. Ahogy látszik, Földes Esztert jól ítélte meg, tudta, hogy még a rendezés feladatára is alkalmas, amelyik különösen nehéz úgy, hogy minden jelenetben végig benne is van. Lehet, hogy neki tudathasadásos állapot is lehetett egyszerre kint és bent lenni. (Ez a döntés, hogy nem kért fel senki külsőst rendezőnek, szintén azt jelzi, hogy Marci nem akarta, hogy bárki észrevegye, hogy baj van.) Működőképes előadást hozott létre, semmi feleslegeset nem erőltetett rá a történetre, hálásak lehetünk mind neki, hogy ezt bevállalta.
A szereplőket nézve – nyilván nem véletlenül – az lehet a benyomásunk, hogy igazán mélyen senkinek nincs köze a másikhoz. Valamiféle kapcsolat csak pillanatokra születik meg. A legemlékezetesebb feltétlenül egy búcsú, amely Bozó Andrea és Marton Róbert között történik. (Erről a jelenetről nem találtam képet sajnos.)
Marton Róbert - a színház egyik meghatározó férfiszínésze
Felmerült bennem, hogy az, hogy mindenkit izoláltan létező lénynek látunk, rendezői koncepció eredménye-e, vagy abból következik, hogy sokfelől verődött össze a hét színész, vagy a gyász nyomja rá a bélyegét a csapatra, de nem jutottam semmire. Jó ez így, kifejeződik az, hogy mind társas magányban élnek, csak vágyakoznak valaki másra és közben elmúlik az élet észrevétlenül. Szétesik minden, leáll a családi biznisz, és mindez pusztán azért van, mert nem működik a rádió, nem sikerül bekapcsolni a zenét, és helyette őszinte beszélgetés kezdődik…
Elég keserves tanulság számunkra ez, hazudni muszáj ezek szerint. És ami még rosszabb, nem lehet megkérdezni a rendezőt, hogy tényleg ezt szeretné-e üzenni. Ami azt illeti, a színház – bármennyi kőkemény munka is van mögötte – illúzió, csupa „mintha”. Ezzel volt képes elfoglalni magát egész életében, legalább hatvan éven keresztül és nem bánta meg. A színház kitölthet egy egész életet mindvégig, ezt tudjuk Karinthy Márton sorsából megtanulni.
Ps.ÉS MÉG mindig visszatérve Marcira
Az előadás kapcsán még nem maradhat említés nélkül néhány dolog.
Előtte Balázs Andrea, a színház egyik alapembere emlékezett, egy perces néma felállással tisztelegtünk, utána pedig Földes Eszter mondott beszédet, kihívva a produkció alkotóit a színpadra. (A szokásos csokrokat a női szereplőknek most nem oszthatta ki a direktor, viszont arcképe elé a díszletben szintén elhelyeztek egyet.)
Mindezt a nyomhagyás kedvéért írom le, és bár szerintem a színházba nemigen fog senki úgy menni most egy ideig (?), hogy ne gondoljon az elhunyt igazgatóra, de a későbbiekben nyilván a nézőknek csak maga a darab fog számítani, a szórakozás lehetősége.
Nehezen tekinthető kevesebbnek, mint szörnyű tragédiának, hogy Karinthy Márton ilyen korán meghalt, és nem érhette meg a premierjét sem, de a hátramaradottaknak a további kitartó munkához feltétlenül szüksége van arra, hogy nézőpontot váltsanak.
Karinthy Mártonra úgy célszerű visszagondolni, mint azon kevesek egyikére, akik meg tudták valósítani gyerekkori álmukat, és végig azzal foglalkozhattak, amit szerettek. Sokan vagyunk, akik örömteli estéket kaptunk ettől a színháztól, és olyanok sem kevesen, akik ezen túl még élvezhettük személyes kedvességét, figyelmét is. Szerette a színészeit és a nézőit is, és teljes mivoltával ezért a színházért élt.
Rajta kívül a világháború óta, de talán korábban sem sikerült senkinek magánszínházat létrehozni és ennyire hosszú időn keresztül folyamatosan működtetni. Fontos ez a hely, és éppen ezért a legfontosabb cél, hogy - most már Karinthy Márton emlékére is – fennmaradhasson, és folytatódjon az az organikus folyamat, a megújulás is, amit elkezdett az igazgató az elmúlt években. Mert aki követte a műsort, azt is láthatta, hogy változott, alakult a profil is, képes volt új utakra indulni, és talán a közönsége is ment vele. A színház új arculata ott van már A mi kis városunk-ban, A piszkosakban, vagy a Tanár úr kérem-ben is. Ezek olyan nézőknek is bejöhetnek, akik a hagyományos karinthys előadásokat kevésbé szerették. Aki még nem volt itt, azoknak ezeket ajánlanám első élménynek.
A magam részéről a blogom egyik főtámogatóját veszítettem el, akit 25 éve ismerek személyesen, mindenféle színházi nézőtereken is rendszeresen összefutottunk, nem egyszer beszélgettünk, és a blog beindulásának kezdeti stádiumától folyamatosan hívott a saját színházába. Nagyon megtisztelő volt számomra az érdeklődése, és az különösen, hogy azon maroknyi színházi ismerősöm egyike volt, aki „visszafigyelt”. Nemcsak én tudtam, hogy mi van a Karinthy Színházzal, de ő is tudott az én bajaimról, sőt előadásoktól függetlenül is rám írt, kitartásra serkentett. Fájt neki, ha valamelyik előadása nem tetszett, és nem tudott rávenni az ismételt megtekintésre. Mert volt olyan előadás is, amelyikről aztán nem is lett ajánló, de végül, ha nem is könnyen, de ezen is túlléptünk. Többször megírtam neki, ha valami igazán jó előadást láttam, nehogy elkerülje a figyelmét, tudtam, hogy érdekli. Amellett, hogy író, rendező, igazgató volt, megmaradt nézőnek is. Élvezte a színháznézést is, meg tudta becsülni mások munkáját.
Nagyon fog hiányozni.
A búcsúztatására üsszegyűlt mezei nézők
Most már nem lesz senki, akinek mondogatni tudom továbbra is, hogy XY-nal rendezze meg végre nekem A farkast, mert az a Molnár-darab is a színház profiljába illik és ezer éve nem volt már Pesten. (Közben XY-t azért meghívta egy fontos szerepre, de nem lett meg A farkas sehogy sem, és ezt azért elég sokszor meg is beszéltük. A végén már poénként.) Még volt egy másik ötletem: Marci imádta az operát, bár az utóbbi időben kevés ideje volt erre a műfajra, de mégis eljött néhány előadásra, amelyikről kinézett, hogy színházként is működhet. Felhívtam a figyelmét, hogy most előadathatná a saját Kékszakállúját, hiszen a darabnak lejártak a jogai, és akár egy kisebb együttessel, vagy akár zongorával is bemutatható lenne. Egy ilyen beszélgetés alkalmával utalt erre a Veszélyes fordulóra már tavaly, hogy majd nézzem meg inkább ezt. Neki is azonnal beugrott a két történet közti kapcsolat, az igazság megmutatásának kockázatossága.
Jó volt vele beszélgetni, és láttam premiereken, hogy mennyi emberhez van személyesen is köze, annyian akartak vele legalább néhány szót váltani. (Hát igen, emiatt is szerettem jobban máskor menni, amikor nincs ilyen nagy konkurencia a szünet perceiért.)
Az a szeretetteljes és személyes odafordulás, amelyet azt hiszem igazán sokan megtapasztalhattak tőle, pillanatnyilag visszaüt, mert jelentősen egyszerűbb lenne a halálának a tényét elfogadni, ha sosem ismertem volna személyesen, csak, mint jelentős színházi embert hiányolnám. Hát igen, ha az ember csak a felületen viszonyul valakihez, kevesebbet is veszít, ha az bárhogyan is, de kilép az életéből – minden kötődés veszéllyel jár. Marci bevállalta a kötődést, bátor volt szeretni. Neki sokan fontosak voltak, éreztem ahogy a „saját színészeiről” beszél, az élőkről, de nem egyszer emlegette a színház veszteségeit – Margitai Ági, Balikó Tamás, Bajor Imre halála neki is a nem kiheverhető kategóriába tartoztak.
A színház viszont nem halhat meg, ezt a premiert is meg kellett tartani, ez volt számára a legfontosabb utolsó pillanatáig.
Én pedig folytatom tovább a blogomat, a Karinthy Színház előadásait ezek után igyekszem még inkább követni, úgyhogy a közeli jövőben számíthattok néhány további bejegyzésre a kimaradt előadásokról, és persze a közelgő decemberi bemutatóról is.
PS.2. A fotók a színház és Bozó Andrea fb-oldaláról származnak, illetve van amelyiket én készítettem.
