A Lököttek premierje után elhatároztam, hogy hallgatok a direktorra, és tényleg megnézem a színház összes előadását, amelyek eddig kimaradtak, köztük a Gellérthegyi álmokat is, amely a színház stúdiójában látható, a KoMod színház bemutatója volt még 2016. októberében, és a Karinthy Alapítvány támogatásával valósulhatott meg.
A Gellérthegyi álmok Karinthy Ferenc darabja még 1970-ből, amelyiket korábban 14 különböző rendezésben játszottak, elsőnek a Madách Kamarában Ádám Ottó rendezésében Huszti Péterrel és Almási Évával. Tudom, hogy semmi nem tökéletes, így ez az adattár sem teljes: ezt a még most is működő előadást három évvel a premier után sem írták be a nyilvántartásba, tehát akár lehetett még több másik bemutató is a felsoroltakon kívül.
Szintén 2016-ban a Tháliában is volt egy premier nem sokkal ez után, amely jóval nagyobb visszhangot kapott, – Schell Judit játszott benne, és így én is terveztem a megtekintést, de mégis elmaradt, így nekem ez a vasárnapi előadás volt a legelső színházi élmény, bár olvastam a darabot évtizedekkel ezelőtt.
Az író is ugyanúgy 70 évet élt, mint színigazgató fia – ez az egybecsengés most merült fel bennem csak, nem mintha ennek lenne bármilyen jelentősége. Sosem tudnánk objektíven összehasonlítani, hogy ki tudott több eseményt besűríteni az életébe, de Marci legalább elmondhatta, hogy neki nem jutott világháború az életidejére.
A történet és az előadás is a túlélésről szól – két fiatal Budapest ostroma közben egy gellérthegyi villába menekül, és játékkal próbálják a figyelmüket elterelni a veszélyről, illetve a bombázásokról.
A hangeffekteknek köszönhetően ezt az alaphelyzetet mi is nagyon erőteljesen át tudjuk élni, nem sokáig felejtődik el az, hogy vészhelyzetben lévő emberekről van szó.
A darab eddigi összes előadásában az író eredeti szándékai szerint a kétszereplős darabot ketten játszották el, egy férfi és egy nő, jelen esetben viszont három férfit és három nőt látunk a színpadon.
Ahhoz, hogy valaki ezt értse, és ne rejtvényfejtésnek tűnjön számára az előadás az első percektől fogva bizonytalan ideig, szükséges, hogy elolvassa a honlap vagy a színlap szövegét, amelyen a következő idézet szerepel:" Amikor két ember találkozik, valójában hat személy van jelen. Kettő, ahogyan látják önmagukat; kettő, ahogyan látják egymást; és kettő, amilyenek valójában.” – William James
Ennek fényében már értjük, hogy a rendező, Kovács Henrietta miért szerepeltet „ekkora tömeget”. A 28 néző mellett hat színész enyhe luxusnak számít mindenképp. Ők hatan – Bodó Edit, Szabó Sára, Széplaki Szilvia, Gulyás Ádám, Inoka Péter és Kocsis Fülöp Soma – „jól kitöltik a teret” (látványtervező: Kovács Dorottya), folyamatosan változtatják a helyzetüket, a párok is cserélődnek, valószínűleg minden variációra látunk példát. A „tegyünk úgy, mintha élnénk” felszólítás hat, bármikor meghalhatnak, de ettől függetlenül komolyan veszik a szerepjátékot, és a legváltozatosabb jelenetek egymásutánját nézhetjük. (Azt hiszem, hogy az elmúlt ötven évről mindenképp elmondható, hogy a néző több ingerhez szokott, egy egyszerű beszélgetés kevésbé kötné le a nézőt, így ez az újítás emiatt praktikusnak is tűnik.)
Bevallom őszintén, nekem nem jött le, hogy ki kicsoda, nem tudtam a neveket az arcokhoz párosítani, de az sem derült ki, hogy most ki a valóságos én és kik mutatják azt a képet, ahogy önmagukat vagy a másikat látják: egyszerűen a darab JÁTÉK-elemét erősítették fel. Variációkat láttunk arra, hogyan viselkedhet az a férfi és nő, akik egymás mellé sodródnak egészen véletlenül, hiszen lényeges tényező az, hogy egy ilyen helyzet bárkivel megtörténhet. Mit kezd egymással egy tetszőleges férfi és nő a halál árnyékában? – ez itt a kérdés.
Ha valaki egy egészen kicsit elvonatkoztat a konkrét helyzettől és különösen az ostromtól, akkor átérzi, hogy mind folyamatosan a halál árnyékában vagyunk, és így nekünk is jó lehet a játék, a színház a halál miatti félelmeink, elkeseredésünk tompítására.
Ezt ennél jobban sosem lehetett volna igazán átélni, mint éppen most, amikor a színház elveszítette a motorját, azt az embert, aki életben tartotta, és akit különösen nehéz lesz pótolni akár a kijelölt háromtagú testületnek is. Karinthy Mártonnak életcélja volt, hogy ez a színház működjön, prioritás mindenek felett. Ez lehet az egyetlen hozzáállás, amivel a mai válságos időszakban esély van a fenntartására.
A színdarab szereplői, akik Karinthy Márton támogatásával hozhatták létre az előadást, meg is emlékeztek róla: az emlékére tapsoltunk az előadás végén. Még rengetegszer fogunk rá gondolni, nélküle továbbra se lesz előadás a Karinthy Színházban, ahogy eddig se nagyon volt.
Ps.Tegnap láttam egy kisfilmet (11 perc csak!), amelyik a direktorról készült, mindenkinek ajánlom a megtekintését. Tényleg ilyen volt Marci, így járt körbe a színházában előadás előtt, és aztán még a nézőkkel is beszélgetett…
Ps.2.A fénykép a színház honlapjáról származik.