Többfelvonásos napom volt vasárnap. A délutáni Gellérthegyi álmokról már beszámoltam, és most már jöhet a nyomhagyó bejegyzés Gábor Sylvie Bűvös-keresztmetszetéről, amelyet Weber operájából készített. A Müpában volt már korábbi hasonló jellegű vállalkozása – a Fesztiválszínházban a Hamupipőke -, és most, ami kiemelendő: operabeavató célzatú előadás a Bartók Béla Hangversenyteremben van, azaz 1500 fő részére, és a jegyek szinte mind el is fogytak. (A harmadik emeletet érthető módon lezárták, de ez nem jelentős különbség.)
A Bűvös vadász - társasjáték
Önnmagában is hordoz egy óriási pozitívumot a nézőtér telítettsége: ezek szerint van Pesten egy jelentős réteg, amely gyermekét/unokáját hajlandó elvinni egy nem annyira közismert opera keresztmetszetére.
A szülői lelkesedés kell is a műfajnak, és bár a közönség soraiban voltak még kétévesek is, különösebb vihart nem kavart a jelenlétük. Az én környezetemben egy olyan gyerek sem ült, aki ne figyelte volna az előadást, és unalmában valami pótcselekvésbe fogott volna.
Vittem célközönséget én is. A fiam (11 éves) sokkal jobban szereti a prózai előadásokat, de a tavalyi Ring-élmény után hetente emlegeti a Wagner-napokat is, a júniusi újranézésre készül. Elmondható, hogy a Parázsfuvolácska, Pomádé, Hunyadi, majd Nyugat lánya után a Ring kissé nagy ugrásnak látszó lépésnek tűnt elsőre, nem is hittem benne, hogy mind a négyet akarja majd, de mégis pont jó volt – az előadás minősége mégis megfogta. Ahhoz képest egy kifejezetten gyerekeknek szóló beavató visszalépésnek tűnt számára, de hát engem érdekelt ez az alkotói csapat, így meggyőztem, hogy kell neki ez is.
Ami azt illeti, a 2014 decemberében bemutatott operaházi változattal is próbálkoztam nála (2016-ban, azaz 8 éves korában), de azt egészen elutasította, de szerencsére el is felejtette az egész élményt, így most a darab tiszta lappal indult nála.
Mivel én igazán megszerettem ezt az említett előadást (Zsótér Sándor rendezésében), bár eredetileg engem sem érdekelt a történet, láttam értelmét a beavató programnak, és most már maga a mű is hiányzott. (Idén nyáron, még arra a bulgáriai helyszínre is elgyalogoltam (erdő közepére helyezett kommunista emlékmű), amelyiket a díszlettervező felhasznált.)
A Müpa nem műhely, hanem befogadó helyszín. Ezt nem árt tudni. Nincs esély hosszú próbaidőszakra, ahogy arra sem, hogy sorozatokat játsszanak. Kell a hely az új produkcióknak.
Ezt tudva, már az is jelentős teljesítmény, hogy megszületett az előadás, és nemcsak egy zanzásított operát látunk, érezni mögötte a gyerekek felé irányuló szándékot és a rendezői koncepciót is.
Van miről írni, több történt, mint egy projekt kipipálása.
Egy operából keresztmetszetet játszani, ráadásul nem koncertszerűen, komoly nehézségekbe ütközhet. Vagy a zenei anyag, vagy a történet nem hagyja magát, esetleg egyik sem, vagy az alkotó rájön, hogy nincs szíve a húzások végrehajtásához.
Gábor Sylvie jó dramaturgiai érzékkel az első részt főpróbának rendezte meg, és Gerlits Réka, akinek el is lehetett hinni a játékmestert, kritikus pillanatokban állította meg, és lökte tovább a cselekményt, így két legyet is ütöttek egy csapásra: a gyerekek számára (!) várhatóan unalmas részeket, ismétléseket kihagytak, nem volt probléma így a zenei átkötés hiánya sem, másfelől a gyerekek kicsit abba is beleláttak, hogy milyen is egy színpadi próba a produkció végső stádiumában. Utóbbi valóban érdekes lehet a még beavatatlanoknak. Ami még jobb: felismerve, hogy ebből 45 perc is elég, illetve a történetben a golyóöntéstől valóban peregnek az események, így a második részben nem állította le a darabot, hiszen ekkor a kizökkentés már zavaró lett volna. Ebben a konstrukcióban és a húzásokban is megmutatkozott a rendező évek alatt felhalmozott szaktudása. Azzal is egyet lehetett érteni, hogy áriákból merészen húzott: az általam végzett felmérések szerint a diákokat leginkább a túl hosszúra nyújtott áriák zavarják az operában. Fele olyan hosszan még élveznék, de négy-hat perc egy-egy szereplőtől már sok. Felgyorsult a világ Mozart és Weber óta. Novotny Anna dramaturg volt a partnere ebben a munkában.
DE nem ennyi az egész ötlet: miután nehéz lenne azt mondani, hogy ez a történet 2019-ben is jól elképzelhető – bár a babona nyilván nem szűnt meg, van ismerősöm, aki minden döntés (lsd. iskolaválasztás, lakáscsere) jósnőtől kér tanácsot -, a rendező kitalált hozzá egy keretet: négy gyerek társasjátékozik, és a lépéseik elevenednek meg a színpadon.
Ez persze kérdéses, hogy a színpad hátterén elhelyezett emelvény közepén társasozó gyerekek, akik még valami chips-félét is eszegetnek, mennyire ideális látványt nyújtanak 45 percen keresztül, de az énekesek vannak olyan erősek, hogy képesek magukra terelni a figyelmünk. Folytassuk is velük.
Ami valószínűsíthető, Kendi Lajos mintha inkább beugróként venne részt az előadásban: sokáig Varga Donát volt kiírva Max szerepére. A kész produkció felől nézve nem túl lényeges, hogy a tenor miért szállt ki, ütközés vagy megbetegedés miatt, de az azért nyilvánvaló, hogy Kendi Lajos bariton, és helyenként túl magas fekvésű a szólam neki. Ami viszont nagy szám: Max, a válságban lévő vadász szerepét még ennek az előadásnak a szűkebb keretei között is átéli, bár a húzások miatt jóval kevesebb ideje van rá, hogy megmutassa. A figura él, érdekelni kezd a sorsa, elfogadjuk és megszeretjük, és ez a legfontosabb tényező.
Kollégája, Cseh Antal nagyon hatásosan énekli a gonosz vadász szerepét, de engem egyedül az első jelenetben győzött meg: valóban igazi a segítőkészsége. Ahogy mindig megállapítom, annyira árad a személyiségéből a kedvesség és a szeretet, hogy egy pár napos próbaidőszak kevés ennek a közömbösítésére, a rendezőnek nem sikerült valódi Kaspart csinálni belőle, hiába illik a szerep a hangjához. Nem, nem hiszem el neki, hogy a kollégájára nem barátként tekint, és bajba dönti a saját túlélése érdekében, bocsánat.
Kiss Andrásnak jutott mind a gonosz (Samiel), mind a jó (Remete) „erő” színpadi megjelenítése. Jó döntés, hogy a vadászok életét befolyásoló mindkét tekintélyt ő kapja, túlmutat a praktikumon, ebből is koncepció néz ki. Gonoszként vörös köpenyben az orgona előtt állva zengeti hatalmas (és kellemes) orgánumát, és elég meggyőzően mondja el a prózai szöveget. Másodszor a nézőtérről érkezve dönti el Max helyzetét, akinek akkor szerencséje van, hogy a herceg hallgat is erre a hirtelen megjelenő fehér alakra.
Ezen a ponton említődjön meg az is, hogy Árva Nóra látványtervező a jelmezek mellett lényegében csak a kivetített képek hatására támaszkodik, és ezek kellő segítséget is adnak ahhoz, hogy a hangulat átjöjjön. Különösen az erdő képei kellenek a történethez, de az is szerencsés, hogy egy pillanat alatt tud így váltani szobává, és jöhet a kép felszegezési történet is – a történet női oldala.
(A látvány megmutatásához jól jönnének fotók – szívesen beillesztenék néhányat.)
Fővadászként Vághelyi Gábornak van kisebb, de dramaturgiailag kihagyhatatlan szerepe. Lányai közül az első felvonás második felében mindkettő egyformán fontos. Mindketten készülnek Agata várható esküvőjére, a kisebb lány ugratja a nagyobbat, aki viszont nagyon aggódik. Annchen egyik áriája megmarad, és Nagy Zsófiának el is hisszük ezt a kissé hóbortos és meggondolatlanul viccelődő fiatal lányt. Megjegyzendő: a fiatal énekes jelenleg Papagénát énekel az Erkelben, és ezen az estén is így tett. Mindkét szerep illik az alkatához és életkorához is, nem csoda, ha rá gondolnak ezekkel a feladatokkal.
Agata szerepét Miksch Adrienn énekli, akiről nem mondható el, hogy Pesten elhalmozzák szerepekkel, így minden alkalmat ki kell használni a megtekintésére. Úgy tűnik, hogy sokakra hatott, a közönség nyílt színi tapsa ezt jelezte. (Az Erkelben júniusban énekelt az Álarcosbál sorozatban, nagyon szerettem azt a nőalakot, akit Ameliából megformált, várom vissza, hátha megint megkapja.)
Agatája nagyon élt, átjött nekem a már nem egészen fiatal lány alakja, aki már megszokta, hogy csak szó van az esküvőről, fél a változástól, és ahogy Max, úgy ő is feszült, amikor már valóban eljönne a fordulat.
A Bűvös vadász bár nem tűnik mai történetnek, azért nagyon sok ismerős helyzetet, érzést mutat meg. Ebben a verzióban kevésbé tűnt erősnek a két vadász rivalizálása, sőt a golyóöntés sem volt komolyanvehető és hú, de félelmetes, de Kendi Lajos és Miksch Adrienn által nagyon erősnek tűnt maga a válsághelyzet szituáció. Talán nem életidegen a gondolat, hogy ez a Max annyira fél a megállapodástól, hogy ösztönösen elszúrja a lövéseit, a kudarcok alkalmatlanná teszik így az esküvőre, és persze ezzel a bűvösgolyós-csalós húzással is méltatlanná válik. Akármilyen pszichológus megmondaná, hogy meg akarja úszni – tudat alatt – a nősülést, Agata pedig ezt megérzi. Ha ezt nézzük – a próbaév, mint ítélet – a legjobb számukra, a néző számára szintén: módunk van őket egyszer majd igazán boldognak látni, a képzeletünkben.
Miksch Adrienn nyugodtan lehetne (LEGYEN!) egy teljes előadásban is Agata ezzel a felkészültséggel és alkattal, és ugyanez jutott eszembe Erdős Attiláról is.
Erdős Attila a mű elején baritonként kap egy kis tenor-szerepet, amelyről annak egykori birtokosa – Kiss Péter – is eszembe jutott, akire mindig gondolok, ha a művet hallgatom, mert annyira tetszett. Ezen kívül megkapta a Herceg szerepét is, aki a főerdészi állással kapcsolatban is dönt, ő a legfőbb úr a környéken.
Ahogy az énekes ebbe a szerepbe belehelyezkedett, jól állt neki a komoly szerep is (a humoros szerepekben rejlő lehetőségeket nagyon ki tudja aknázni, azt már rég bebizonyította), nagyon meggyőző volt, és a fiammal együtt mindketten örültünk, hogy játszani láttuk. Míg számomra az énekes akadémista kora óta az az egyik nagy ígéret, aki rendre be is váltja a hozzá fűzött reményeimet, és színészi képességeit is kiválóan használja a rábízott szerepekben, addig a fiamat mindössze a legutóbbi Csárdáskirálynőben „vette meg”, és így az ő szereposztására megyünk majd a János vitézre is november 23-án. János már az énekes nevét is megjegyezte, emlegeti, látni akarja másban is…- kb. ez a maximum, amit egy nézőnél egy előadóművész elérhet.
Mivel nem zenekritikát írok, a zenekarról sokat nem szoktam regélni. Oberfrank Péter jelenléte a színlapon önmagában is garancia az igényességre, aki ezúttal a Sinfonietta Erudita és a Discantus Énekegyüttest vezényelte. A kórus művészeti vezetője az a Mészáros Péter, akit többször hallottam már szólót is énekelni, de most ezúttal ő is csapatával együtt lépett színre – néha a nézőtérről. Ahhoz képest, hogy mennyire kevesen voltak, elég jól szólt a vadászok kara – ez az opera legismertebb része, bár kissé szokatlan volt, hogy az énekesek még tánclépésekkel is kísérték.
Összességében jó élmény volt az előadás, mindkettőnknek voltak benne kedvenc részeink és olyanok is, amelyek kevésbé tetszettek ("az emberé a tévedés" - elhangzik az előadás lezárásában is, Max mentegetésére), de az nem merült fel, hogy ki kellett volna hagyni. A magam részéről még inkább várnám, hogy megint nézhető legyen az egész mű, esetleg a Zsótér-verzióban megint. (Tudom, hogy ezt a vágyamat sokan nem osztják, de ez sem baj – jelenleg nincs szó a felújításról.)
A következő operabeavató ugyanitt január 26-án délelőtt lesz, Toronykőy Attila rendezésében a Pomádé felújítása lesz. Tavaly nagy siker volt, bár én nem láttam, hallottam róla, hogy jó. Még vannak rá jegyek, ha nem is sok. Majd elválik, hogy a számos erőteljes Pomádé-élményünkre mi is „rátöltünk-e” még egyet, vagy nem kísérletezünk…
