Mezei néző

Elképesztő, hogy egy Csehov előadás végén azzal a kérdéssel kell felállni a nézőtérről, hogy MIÉRT NEM KÉPES VALAKI A TELEFONJÁT VALÓBAN KIKAPCSOLNI, miért nem figyel oda igazán, hogy rendben van-e?

Olyan könnyű felelőtlenül, lazán 50-100-200 vagy még több ember élményét tönkretenni, miközben arra a színháziak rendszerint HAT HETET próbáltak, és még annál is nehezebb volt a háttérfeltételeket megteremteni – egyeztetni a színészeket, előteremteni az anyagi forrást…

Iszonyúan méltatlannak éreztem, hogy egy nagyszerűen kidolgozott, logikusan felépített Narratíva Kollektíva-előadás után MUSZÁJ ezzel kezdenem.

Majdnem mind együtt a gyerekszobában: Kárpáti Pál (háttal), Hajduk Károly, Domokos Zsolt, Barna Lilla, Viktor Balázs, Pető Kata, Kurta Niké, Terhes Sándor és a kiságyban: Ladányi Júlia

„A hatodik napon” jó választás volt arra, hogy 2022 első színházi élménye legyen, pont hat napnyi színházi szünet után január hetedikén. (Ha már a szokásos újévi Teremtést (a Müpában) kihagytam.

Az előadás szünet nélküli, 90 perc hosszúságú, és mi Jánossal nagyon szerettük mindketten. (12-es karika van az előadáson, de ő már 13 éves.)

Mohai Tamás, Járó Zsuzsa, Alberti Zsófia, Karalyos Gábor, Szacsvay László és Mertz Tibor

Részletesebb ajánló:

Most voltam mindössze negyedszer színházban Szilveszter estéjén (1991, 2014, 2018 után), és most is csak azért, mert ez volt a jó időpont, amikorra be tudtam ütemezni.

Nem volt sürgős egy tizedik Szentivánéji megtekintése, mert ugyan valóban ez talán Shakespeare legtöbbet játszott vígjátéka, és nyilván nem véletlenül az, de az „aha” élményem már sokszorosan megvolt. Nekem már korábban sem tűnt annyira laza vígjátéknak, de nyilván lesz, akinek majd éppen ennek az előadásnak a hatására fognak feltárulni a mélyebb rétegei is. Gondolkodni lehet a szerelem forgandóságáról, arról, hogy nem ritkán „méltatlanra” irányul és a kényszerhelyzetekről, amelyeket előidéz… és ebben is nagyon jó a mesterember-jelenet, amely persze a mű legfőbb vonzereje. És persze maga a szereposztás, így „muszáj” volt megnézni.

A tündérek - középen Takács Kati, mint Titánia

A budaörsieknek sikerült nagyon jól kiosztani a darabot, és Fehér Balázs Benő olyan előadást rendezett belőle, amelyiket hosszan repertoáron lehetne tartani, és még sok újabb szilveszteri estén pont ezt elővenni.

Aldo Nikolaj darabja – ahogy a címből is kiderül - három színészre épül, és elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnék élőben látni Benedek Miklóst, Egri Mártát, Gálvölgyi Jánost közel két órán keresztül, egy szünettel. Ezek a nevek magukért beszélnek, nem szorulnak semmilyen ajánlóra, de azért mégis leírom néhány benyomásomat.

A Mezei Néző Fb-oldalára a két ünnep között napi lebontásban már kitettem a legjobb idei színházi emlékeimről az alábbi bejegyzést 11 részletben. Miután eddig minden évről készült ilyen, és visszakereshető, egyben is megőrzöm az összeset ebben az egy posztban.

Ezúttal nem éreztem szükségesnek a megtekintett 157 előadás (ebben a koncertek is szerepelnek) alapján azt, hogy legjobb színészeket jelöljek meg – az itt megemlített minden előadás összes közreműködőjének és háttérmunkásainak köze volt ahhoz, hogy ezek kivételes élmények lehessenek. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS is ez a bejegyzés éppen ezért, nemcsak számvetés.

Spolarics Andrea - Szenivánéji álom (kép a színház FB-oldaláról)

Még a legutolsó estére is jutott kiemelendő élmény – a Budaörsi Latinovits Színház egyetlen általam idén látott előadását, a Szentivánéji álmot is melegen tudom ajánlani, igyekszem gyorsan befejezni a róla szóló bejegyzést.

Eddig nagyon kevés előadást találtam, amelyik célzottan az elmúlt másfél-két év történéseiről szól (a járványról és a vele kapcsolatos intézkedésekről), és talán nem véletlenül. Még az is ritka, ha egy-egy előadásban maszkokat látunk szervesen beépítve a rendezésbe (lsd. a budaörsi Figaro, vagy az eiffeles Poppea), és ha nem szedek elő listákat, akkor csak kettőre emlékszem, amelyiknek tényleg a karanténidőszak a tárgya: egy finn, a youtube-on is közölt nagyon szellemes operát („Covid fan tutte”) és a 6Színben a Gordiuszt, amely egy házaspár szemszögéből idézi vissza a közelmúltat. A sor kismértékben bővíthető azért (lsd. a „Határátlépések”-ben van jelenet a digitális oktatás nehézségeiről), de nem lenne olyan igazán hosszú azoknak az előadásoknak a sora, amelyek elsősorban az elmúlt másfél év feldolgozásában segíthetnének.

Talán azért sem, mert feltételezik, hogy azok a nézők, akik kitartóan járnak színházba (maszkban is, a nem túl jó járványstatisztika ellenére is), nem feltétlenül vágynak arra, hogy még előadás közben is ezzel foglalkozzanak – inkább felejteni szeretnénk, mintha minden olyan lenne, mint azelőtt.

Hátul: Papp Mátyás, Nagy Rebeka, Nagy Anna - Elől: Martinkovics Máté, Georgita Máté Dezső, Tóth Zsófia és Kenéz Ágoston - minden szereplő együtt

Ez az előadás viszont kivételes…

Az „Apák és fiúk”-at a Vígszínház Sirálya utáni napon láttam – így hozta a műsor. Mindkét előadás a generációk közötti szakadékról és feszültségről (is) szólt, viszont az eltérő helyi adottságoknak (nézőtér nagysága!) is köszönhetően két merőben más stílusú előadás született.

„Ez egy jól sikerült Ascher, mindenki jó benne, nézzétek meg!” – ennyi ajánló is elég, de most már a regény és az adaptáció elolvasása után nekifutok egy ennél részletesebb beszámolónak. Négy oldalt kap, aki továbbkattint és16 Szokodi Bea képet.

Tasnádi Bence, Lengyel Benjámin és Máté Gábor

Éppen a napokban tette fel a kérdést valaki egy színházi fb-csoportban, hogy mire vigye el a 10 és 13 éves gyerekét. Ez valóban talán a legnehezebb korosztály, és nehéz olyan előadást találni, amelyik a legtöbb kamasznak megfelelne. Ez a Scapin viszont éppen ilyen, a szintén idei „Hello, Héraklész!” mellett ezentúl a hasonló kérdésekre ezt fogom ajánlani - kilencven perces Moliere-vígjáték, jó színészekkel. A fiam, aki most 13, nagyon lelkesedett érte, és előadás után azt kérte, hogy vigyem többet színházba.

Martinkovics Máté, Pál András, Georgita-Máté Dezső, és előttük Takátsy Péter

Itt van tehát egy nyerő előadás fiataloknak, akár a kötelező törzsanyag megtámogatására, akár csak szórakozásnak.

David Doiasvili pénteken bemutatott Sirály-rendezésére nagyon sok olyan mondatot érvényesnek találtam, amely a szövegben az ifjú titán, Trepljov előadását és műveinek stílusát jellemzi – „benyomást kelt az emberben, de semmi mást”. Már-már az volt az érzésem, hogy a modern rendezői színházi vonal karikatúrája a téma, esetleg önironikus reflexió. (Miután nem láttam a grúz vendégtől korábban más előadást és nem ismerem az életművét, ez csak sejtés, nem bizonyosság.)Méhes László, Stohl András, Nagy-Kálózy Eszter, Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Ert Zsombor, Antóci Dorottya, Majsai-Nyilas Tünde 

Két hét csúszással, de itt az ajánló "A tehetséges Mr. Ripley"-ről.

Az előadásra a történet ismerete nélkül mentem, és ebben a bejegyzésben gondoltam a hasonló „tudatlan” nézőkre, nem szpoilerezem magát a cselekményt – aki akar, könnyen utána tud nézni, de az előadás követéséhez semmiféle előismeretre nincs szükség.

Miután kiposztoltam a Mezei néző Fb-oldalára  az előadás pesti bemutatójának hírét, azonnal jött rá egy általános kérdés kommentben: miért van az, hogy filmekből olyan gyakran születik színházi feldolgozás. Ennek kapcsán indítottam el a gondolatmenetet: valóban jó ötlet-e a filmfeldolgozás? Ebben a konkrét esetben használt-e vagy ártott ez az előzmény?

Szántó Balázs Juhász Éva fotóján