Mezei néző

Számomra ez az előadás legelsősorban magáról a színházról szólt, bár Hernádi Judit kapcsán eleve mindig eszembe jutnak a legelső élményeim, de most n+1. alkalommal nem nosztalgiázom, a többi bejegyzés vele kapcsolatban könnyen visszakereshető.

Bár "Amy világa" a cím, de Amyt nem Hernádi Judit játssza (ő az anya, Judy, a nagy színésznő), bár a színlapon mégis az ő képe van, ráadásul épp az előadás kulcsjelenetéből. Lehet, hogy Kovács Krisztina fordító-dramaturgot vagy Valló Péter rendezőt, Zöldi Gergely művészeti vezetőt vagy Orlai Tibor producert is éppen ez fogta meg David Hare darabjában? Engem igen.

Ami biztos, tényleg azoknak lesz garantáltan jó befektetés az előadásra szóló jegy megvásárlása, akik szeretik Hernádi Judit színészetét. Nekik kihagyhatatlan a produkció. Végig színen van, rajongói elégedetten fognak távozni a kétrészes előadás után.

Következő előadások: csütörtökön és pénteken, szept. 16-17-én lesznek. Jegyek még kaphatóak.

Nem volt rossz ez a hétfő, de az egész napi munka után az átlagnál fáradtabban mentem gyalog a Centrál felé (a Lánchíd lezárása most szép nagy kerülőt is jelentett), és nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy így állítok be a Kisszínpadra, teljesen kilúgozva, ámde még mindig a péntek-szombati dupla Don Giovannin gondolkodva. Nem sok szerencsétlenebb helyzet lehetne, bár azt is tudtam, hogy az előadás így megmutathatja erejét: kihúz-e a gödörből, vagy sem, ez itt a kérdés. Ha elég jó Pokorny Lia, eléri, hogy a kiszabott 75 percig csak vele foglalkozzak, ha meg nem…(probléma lesz ajánlót írni) – gondoltam.

Nem tudom, hogy a többi (180-250?) néző, ahányan megtöltik a Kisszínpadot milyen állapotban ment oda, mit élt át, engem személy szerint a legelső dal harmadánál-felénél, elkapott Lia, és meg tudott végig tartani. Ebből a tapasztalatból elmondható, hogy nyugodtan bevállalható az előadás munkanapon, bármilyen helyzetben, számítani lehet arra, hogy sokkal jobb állapotban fogunk távozni, mint ahogy odamentünk. Melegen ajánlom a megtekintést, elsősorban azoknak persze, akik már több mindenben látták a színészt, és most még mélyíteni szeretnék a róla alkotott képüket.

Schwechtje Mihály új színházi bemutatója „fekete komédiaként” szerepel a színlapon, és a létrehozott előadás meg is felel ennek a minősítésnek.

Ez az előadás fontos témáról szól (a mindennapi korrupcióról), nem túl örömteli a konklúziója, amelyet muszáj lenne megfontolnunk, de mégis szórakoztató, leköti a nézőt, a kivetítések miatt még látványosnak is mondható, sőt a színészek is szerethetőek benne. Ennél többet nem nagyon lehet várni semmitől, alulfinanszírozott független csapattól aztán pláne nem.

Tegnap hosszú hónapok után végre kinyithatott az RS9 Színház is és megnézhettem a Neptun Brigád még mindig újnak számító előadását. Tavaly októberben ugyan sikerült bemutatni, de túl sok előadást nem érhetett meg a nov. 11-i második lezárás előtt, és nagyon sajnáltam, hogy pont lemaradtam róla. Most viszont itt kezdtem hozzá az új évadomhoz.

Tűzkő Sándor és Baksa Imre

Ez a poszt most kizárólag a blogom helyzetéről szól, a fenntartás lehetőségeiről, nem pedig egyetlen konkrét produkcióról.

Eközben persze kilátásban van a Neptun Brigádtól a Bankhitel, az új budaörsi bemutató Takács Katival, a Dohnányiék Don Giovannija, a Szerelmesek városa (a Víg új zenés előadása, ha ez kérdéses lenne), az új Orlai-premier az Amy világa, Pokorny Lia sanzonestje, a Fesztiválzenekar Poppeája, a Kritikusok díjának átadó ünnepsége, hogy csak a következő másfél hétre tekintsek előre – és ebbe az Átrium új Alföldi-előadása még nem is férhetett bele, arra most még csak gondolok. Ezekre mind készülök előre, és ha minden jól alakul, ezekről nagyjából a fenti sorrendben jönni is fognak MAJD a posztok.

De most muszáj ezen túl lennem előbb, és bár a nyár folyamán is kellett volna valamennyit foglalkoznom a saját helyzetemmel, voltaképp örültem, hogy sikeresen elterelt a kéktúra dél-dunántúli etapja (545 km) és az Ördögkatlan (17 előadás, 21 megírt bejegyzés). Nagyon nem szívesen gondolok a hogyan továbbra, de nem elkerülhető.

Ennek tudatában kattintsatok (vagy ne) a tovább gombra.

Ha valaki végigpörgeti az Operaház műsorát (tegyétek meg!), brutálisan sok programot talál. Vannak olyanok, amelyek viszonylag sok figyelmet kaphattak, mint például a Carmen napokon belül bekövetkező (szintén „eiffeles”) premierje, de vannak olyanok, amelyek koprodukcióban készülnek nagyfokú kompromisszum eredményeként, és talán épp emiatt, valahogy elsikkadnak a bőség zavarában. Ilyen volt ez a vasárnap délutáni alkalom is. Az eredeti mű felidézésére feltétlenül jó volt, megint hiányolni kezdtem Tallér Zsófia operájának régi előadását Zsótér Sándor rendezésében, amelyet 2017 óta kitartóan várok vissza a repertoárra.

Hábetker András (Bölömbér kerál), Sándor Csaba (Leánder) és Rezsnyák Róbert (Bogyó)

Ennél hosszabban kifejtve:

Tegnap este megtörtént a hivatalos bemutatója Márfi Márk „szakdolgozat-színházának”, amelyet maga írt, és játszik. Erőfeszítéseiben Tóth Péter rendező és alkotótárs, Bíró Bence dramaturg és Mester Dávid (a zenei háttér összeállítója) támogatta.

Időről időre mindig akad olyan előadás, amelyik annyira jól eltalálja a közönség érdeklődését, hogy mindenki pont arra kíváncsi.

Sajnos július legelején a kéktúránk miatt nem láthattam azonnal Bödőcs Tibor „kocsmaáriáját”, amelyet Enyedi Éva alkalmazott színpadra,Thuróczy Szabolcs mond el szinte egy levegővel, hetven perc alatt, de azóta sokan ajánlották a figyelmembe. Péntek este jutottam el rá, a 6színben, ahol a továbbiakban rendszeresen műsoron lesz az előadás – jelenleg az októberi három időpontra lehet még jegyeket venni, feltehetően már nem sokáig.

plakát a jegy.hu-n

A címben idézett mondatfoszlány nem a Rózsavölgyi Szalonban hangzott el, hanem egy nappal korábban, Rudolf Péter szájából a Vígszínház sajtótájékoztatóján, amikor mind Fekete Péter államtitkár, mind Karácsony Gergely főpolgármester gratulált neki az újabb öt évre szóló kinevezéséhez.

Ez a friss darab (szerző: Penny Gold, fordító: Makai Luca) egyértelműen felveti a potenciális nézőben a kérdést: hogyan viszonyulunk a nagypolitikához, megpróbáljuk-e az életünkből kizárni, netán főszerepet adunk át neki. Hiszünk-e abban, hogy egy politikus lehet önzetlen, jólelkű, és az állampolgárok érdekét szem előtt tartó és nem hataloméhes nárcisztikus?

Erre az előadásra feltétlenül csak azok fognak menni, akik teljesen nem zárkóznak el a témától, akikben van kíváncsiság a politikusok magánéletével kapcsolatban, és ennél is nagyobb tényező: akik a darabban szereplő színészeket szeretik nézni.

Söptei Andrea, Ágoston Péter, Erdélyi Timea, Schneider Zoltán

A megtekintésnek ez az utóbbi lehet a legfontosabb oka, részemről is ez volt. Aki kifejezetten Schneider Zoltánra és Söptei Andreára kíváncsi, akik az előadást elviszik a vállukon, az nem jár rosszul semmiképp – mindketten hitelesítik ezeket a figurákat, és odaállnak teljes személyiségükkel, hogy élőknek láthassuk azokat az embereket, akiket felületesen mindenféle tévéhíradókból ismerhettünk meg. (A többesszám nyilván az 50 pluszosoknak szól, a lényegesen fiatalabbak azok már akkor találkoztak Mihail Gorbacsov nevével, amikor pályafutása lényegében véget is ért.