Hiába vagyok 2950 színházi ajánlón is túl, még mindig elkövetek szarvashibákat: jelenleg ez egy második nekifutás nulláról, mert az előadás után megírt első verziómat a gép nem mentette el. Most már így, közel két hét után, emlékezetből írom újra.
A lényegi mondanivalóm változatlan: Szilágyi Bálint rendezését szívesen ajánlom. Menetidő: 50 perc, szünet nélkül. Következő alkalom: dec. 27-én délelőtt 11 óra
Bodoky Márk, Georgita Máté Dezsó, Osváth Judit és Barna Zsombor
Midőn ezt néztem, még nem voltak kötelezőek a maszkok a színházban. Most úgy tűnik, hogy egy ideig éppen erre a vasárnap délelőtti előadásra fogok ábrándosan visszanézni, amely eleve nosztalgikus hatást kelt - elvileg a hetvenes évek korszakát is felidézi azokban, akiknek erről vannak saját emlékképei.
Az előadást a 13 éves fiammal néztük, aki még beülés előtt feltette azt a kérdést: ugyan mit kezdhet majd Janikovszky Évával az a kiskamasz korosztály, amely már az Instagrammon és a Facebookon él?
Az előadás után megállapította, hogy ez elsősorban alsósoknak való (a nézőtéren eleve ők voltak többségben), én pedig hozzáteszem: az a legideálisabb, ha a kísérő vagy ötven pluszos nagymama, és ezáltal van köze a megidézett korszakhoz, vagy olyan szülő, aki szerette a szerző könyveit.
Az előadás létrehozásában nagy szerepe volt Márkus Sándor látványtervezőnek, aki jól használható teret hozott létre kevés eszközzel, dínó-motívumokra építve. Ennek kapcsán egy friss kamrás előadás is az eszembe jutott (Isten, haza, család), amelyben a gyerekekkel kapcsolatban ugyanez a dínó-motívum megjelent, ugyancsak kötve a rendszerváltás előtti korszakhoz.
Nagyon szerencsés megoldás, hogy a felfüggesztett hatalmas hosszú ujjú póló nemcsak alkalmas háttér (pl. a „gyerekek” kicsinek érezhetik magukat előtte), de emellett sokféleképpen lehet vele játszani.
A rendező láthatóan nem akart illusztratív előadást létrehozni, a szövegekben említett tárgyakat másokkal helyettesíti. Ahhoz hasonlóan jár el, ahogy a gyerekek játszanak – alapvetően a képzeletükre épít.
A szövegek az „Örülj, hogy fiú/lány” -nyal kezdődnek, amelyek ráadásul nem egymás után hangzanak el (két külön könyv van, így ez lehetett volna a kézenfekvő megoldás), hanem szinte egyszerre. Ezáltal is láthatóvá válnak a nemhez kötött sztereotípiák, amelyek olyan nagyon sokat nem is változtak az elmúlt ötven évben. (Ahogy az sem, hogy mindenki szeret azzal foglalkozni, hogy kire is hasonlít leginkább a gyerek és ki tehető felelőssé a viselkedéséért.)
A fiam elismerte, hogy a legtöbb gyerekekkel kapcsolatos megállapítás helytálló, de igazán megérintve csak néhány alkalommal érezte magát (emiatt is javasolná kisebbeknek a megtekintést). Amikor a növekedésről és a saját külső elfogadásának keserveiről van szó, feltehetően elég sok gyerek szintén át fogja érezni, hogy ez az előadás róla is szól. Valóban örökös problémák kerülnek szóba, amelyek ugyan felnőtteknek jelentéktelennek látszhatnak a világ nagy bajai mellett, de mégis nagyon fontosak az éppen felnövekvők számára. Emiatt is jó lehet egy ilyen szembesülés: a gyerek felfedezi, hogy nem ő az egyetlen, akinek gondot okoz, ha nem nő elég tempósan, vagy netán éppen ellenkezőleg, megelőzi az összes osztálytársát.
"Örülj, hogy fiú/lány"
A színészeken sok múlik – ők töltik meg élettel ezeket a nem túl árnyaltra megírt karaktereket. A négy fiatal szeret így együtt játszani. (Ez jön át, a játék öröme pedig ragadós.) Ez még akkor is így lehet, ha mind kaptak már ennél összetettebb színészi feladatokat.
Mindenki többféle szerephez jut, hosszabb és rövidebb szövegekhez. Eleinte a két anyát Bodoky Márk (jelenleg a miskolci színház egyik legnépszerűbb fiatal művésze, sok főszerep birtokosa, nézzétek meg a Feketeszárú cseresznyében is) és Georgita Máté Dezső játssza, aki még hegedül is. Már a nemváltás is poén, távolít kicsit az elhangzó közhelyektől. Az újszülötteket pedig Osváth Judit és Barna Zsombor kapta (utóbbi nemrég egy hatalmasat játszott Héraklészként a Bábszínházban), akik majd az előadás későbbi részében kerülnek jobban előtérbe. (Osváth Judit mondatait, amelyek egy bizonyos Micike nevű kistestvérre vonatkoznak, még napokig emlegettük…)
Amióta láttam „A lemez két oldala” c. előadást (Tollár Mónika rendezte, aki ennek az előadásnak a dramaturgja), időről-időre eszembe jut a kérdés, hogy ugyan miben áll a varázsa ezeknek a szövegeknek, amelyek nyilvánvalóan olvasásra készültek, és mindenki Réber László illusztrációival szokta meg őket. (Én a kilencvenes években épp a rajzok miatt gyűjtöttem Janikovszky könyveit. Jelenleg Székesfehérváron a Játékmúzeumban látható egy nagyon szép Réber-emlékkiállítás, amelyet nemrég egy friss bemutatóhoz kapcsolva láthattam.)
A válasz talán nem is olyan bonyolult: nagyon sok olyan megállapítást olvashatunk bennük, amelyikre ösztönösen rá tudunk bólintani, hogy mennyire igaz, ez velünk is előfordult. Janikovszky Éva összeszedte az összes olyan közhelyet a gyerekneveléssel kapcsolatban, amelyik evidenciaként velünk van, és ebben a színházi előadásban, ha lehet, még jobban be is sűrítették őket.
Az elhangzó mondatok mögül kibányászható lenne fájdalom és keserűség is, de a szerző inkább derűsen szembesít minket a valósággal. A jelmondata valóban lehet egy későbbi kötetcím, a „Mosolyogni tessék”. Sokkal jobb nekünk, ha minden kínlódásunkat humorral nézzük, és elhisszük a szerzőnek, hogy nem olyan nagy a baj.
A jelenlegi helyzetben nagyon kell nekünk minden örömforrás, jó, ha van min nevetnünk. Ez a színházi délelőtt alkalmas volt a kikapcsolódásra, feltöltődésre, és persze a visszagondolásra is – milyen volt az, amikor még azt hittük, hogy a felnőtteknek sokkal, de sokkal jobb…
PS. A képek forrása a 6Szín honlapja
