Miután Sárik Péter és triójának helyzetét megnéztük az előadásban, jöjjenek az énekesek.
Mindkét énekest fokozottan figyelem mióta ezt a blogot írom, igyekszem fellépéseiken jelen lenni, így volt előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok velük kapcsolatban. Énekeltek már közösen Kékszakállút, 2013 novemberében a Pannon Filharmonikusokkal, Reimsben, de én egy színpadon őket együtt csak más produkciókban láthattam, a 2014-es Figaróban nem is egyszer, továbbá az Álarcosbálban, és tavaly a Don Giovanniban.
Ez a Kékszakállú nekem majdnem két és fél év szünet után következett be, és így nem csoda, hogy újult lendülettel vetettem rá magam a lehetőségre, hogy n+1. alkalommal elemezgessem a két szereplő az előadásban feltáruló viszonyát. Akárhogy is, csak ez a legérdekesebb összetevője egy Kékszakállúnak, minden más tényező a két szereplő kapcsolatának megmutatását kell, hogy elősegítse, semmi nem lehet öncélú.
Ez az áthangszerelt produkció a szokásosnál talán nagyobb kihívás számukra, esélyük sincs, hogy rutinból oldják meg a feladatot. Veszik az akadályokat, és megérdemelnek egy külön nyomhagyó bejegyzést azért is, mert sokat tettek azért, hogy sikeresen mutatkozhasson be Sárik Péter átdolgozása. Ez most egy győztes-győztes játszma, Sárik Péter is jól jár velük, és ők is szerencsések, hogy az ősbemutató részesei lehetnek. (Ennyiben alapvetően eltér a darabtól, amely mindkét fél vesztes helyzetbe kerülésével zárul.)
Sárik Péter - Miksch Adrienn - Cser Krisztián