Nem mindegy, hogy egy előadásnak mi a címe, és egyet kell értenünk a székesfehérváriak döntésével: többen lehetnek kíváncsiak a „Pisztácia és mogyoró”-ra, mint a „Népirtás, nem funkcionál a májam”-ra, így érthető, ha az előbbi került a színlapra, bár Werner Schwabnak ugyanarról az alkotásáról van szó.
Fehér László
A Kozák András Stúdióban nyolcvan néző ülhet le, az előadás bérletes, de nyilván néhány független jegyet meg lehet venni rá, így akit érdekel, az ezt a 140 perces előadást (egy szünettel) akár Pestről is elérheti. (Fehérvár azon kevés vidéki városok egyike, ahonnan tömegközlekedéssel is vissza lehet jönni, autóval pedig tényleg nagyon közel van.)
Az előadás színlapján minden szükséges információ megvan, akinek a szerző neve és stílusa nem ugrik be a Kamrában hosszú ideig játszott (de még így is korán levett) Elnöknőkről, az megtudhatja már a történet leírása kapcsán is, hogy a szereplők közötti súrlódásokat erősen megbonyolítja majd, hogy mindenki kimondja azt, amit valóban gondol.
Az aranyhörcsög szerepe sem jelentéktelen...
Az életben vannak kemény helyzetek, amikor választani kell a támogató tapintat (és hallgatás), illetve a kegyetlen őszinteség között. A darabból az is kitűnik, hogy a szerző tisztában van azzal: hosszú távon nem lenne élhető az életünk, ha mindenki a Varázsfuvola kulcsmondata („valót mondj, bármi lesz az ára”) alapján élne, bármilyen jól hangzik is.
Az előadás témájához jól tudtam kapcsolni saját helyzetemet. AJÁNLÓ blogot írok, mégpedig ezúttal egy olyan előadásról, amelyet az általam most már harminc éve megfigyelt rendező követett el, Zsótér Sándor, aki nem csinál öncélú színházat, minden előadásával akar valamit, és így még azokat az előadásait is érdemes megnézni, és elgondolkodni rajtuk, amelyek nem érintenek meg minket. (Egyébként két hete színészként láttam a Tonio Krögerben, amelyet most is nagyon szívesen javaslok megtekintésre.)
Próbafotó - Varga Gabriella, Keller János, Zsótér Sándor és Kerkay Rita (a felfújható kanapék itt még a magasban)
A probléma „csak” annyi, hogy pont ez az előadás teljes egészében nem fogott meg, amelynek okait lehet boncolgatni. Ehhez nyilván köze lehet annak, hogy az eredetileg tervezett pénteki időpontban (még a főpróbahét hevében) másként működhetett maga a produkció is, mint a második előadáson, illetve: nekem a darab önmagában már nem volt újdonság: mindkét magyarországi bemutatót láttam, 1995-ben a József Attila Színház „Aluljáró” nevű stúdiójában és 2002-ben Miskolcon is.
Az első, Gaál Erzsébet rendezése nagy benyomást tett rám, 26 év lepergett, de vannak emlékképeim Besenczi Árpádról, aki „Kicsi Hermann” volt (ez a szerep most Fehér Lászlóé), és legerősebb hatásként megmaradt bennem Tímár Éva játéka, hangja, néhány gesztusa, aki számomra (miskolci korszaka miatt) mindig is megnézendő maradt pályája későbbi szakaszaiban is, igazi húzónév, és arra az előadásra is részben miatta, részben a rendező miatt mentem el.
Ugyan az utóbbi hetekben nem is egy példa akadt arra, hogy szeretni tudtam olyan darab új bemutatóját, amelyből volt már nagy élményem (jó példa erre az egri Kékszakállú, vagy a Stúdió K Heilbronni Katicája, hogy a két legutolsót említsem csak), de egy ilyen előkép akkor is magasabbra teszi a lécet, ha a néző érdeklődéssel, nyitottan megy. Ezzel tisztában kell lenni mindig, ha ilyen helyzetbe kerülünk.
Az persze nyilvánvaló, hogy amikor a darab a székesfehérvári színház műsorára került, tudhatták, hogy a profi kritikusokon kívül nem valószínű, hogy bárki ismeri a történetet, és joggal feltételezhették, hogy a darab újszerűen fog hatni. Nyilván így is történt, és már csak az a kérdés, hogy a beavatatlan mezei nézők mennyire érezték azt, hogy a látottak megszólították őket. Miután ők a célközönség, nem számít, hogy rám hatott-e, azt lenne jó tudni, hogy számukra mit adott ez az este, mennyire érezték át, hogy emberi viszonyainkat ez a történet jól kifejezi. Tudjuk-e egyáltalán, hogy ki lakik a szomszéd lakásban, vagy csak a kellemetlen áthallatszódó zajok miatt vesszük észre, hogy van ott valaki. (A rossz szigetelések sok mindenért felelősek…) Lehet, hogy már az is valami, ha valaki utálja a szomszédait - akkor legalább viszonyul valahogy hozzájuk.
Nem vagyok benne biztos, hogy erre a darabra van elég nézői igény Székesfehérváron, és lehet majd ebből annyit játszani, hogy összeérjen a produkció, és a hosszú monológok lendületesen és egészen természetesen szólalhassanak meg, amelyek által a darab mégis elszállhatna. Elég lehet-e a színészeknek a havi egy alkalom belőle? (Novemberre csak egy van kitűzve!) Memóriában tarthatóak-e a gigantikus és tekervényes szövegek, amelyek ugyan szellemesek, és olvasva jobban hatnának, ha lenne időnk megállni és itt-ott eltöprengeni rajtuk. (Egyszer hallva mély nyomot nem hagynak, csak azt az érzetet, hogy volt itt valami, amin érdemes lett volna elgondolkodni.)
Lehet, hogy a premieren el is szálltak a színészek, de ezen a második előadáson (számomra – hangsúlyozom, ez az én benyomásom, nem kinyilatkoztatás!) nem történt meg a csoda, nem vált igazán sűrűvé a hangulat. Talán túl fáradt lehetett Varga Mária, aki az előadás legnagyobb terhét viszi a vállán, és az egész második felvonás 90%-ban rajta múlik.
Dr. Sárkányné megjelenik - Varga Mária
Amikor megjelenik az első felvonás végén, képes arra, hogy a hangulatot megtörje, és nagy hatást keltsen eleganciájával és összetéveszthetetlen simogató, puha hangjával, de a második részben (ezen a kedden) nem tudta a feszültséget végig megtartani.
A társulat többi tagjára a darab ennyi terhet nem pakol rá, bár az elején „Kukackáné” és fia, az amatőr festő „kicsi Kukac” szintén hosszabb szövegeket mondhat a darab elején, mint amilyenekhez egy átlagos színpadi párbeszédben szokva vagyunk. Kricsár Kamill ezt a hálásnak látszó (egykor Pogány Judit által játszott) szerepet mintha annyira nem élvezné, illetve a szereplője látszik talán túl fásultnak, nem tölti meg energiákkal a színpadot, illetve jóval kevésbé, ahogy korábban megszoktam tőle.Azt reméltem, hogy ellenállhatatlanul komikus lesz, de nem lett ilyen - lehet, hogy a rendezői szándékok miatt nem, és hűen valósítja meg a koncepciót.
Kukackáné: Kricsár Kamill
Fehér László szerepformálását viszont ezúttal is tökéletesnek érzékeltem, ahogy az előadás elején monológja közben keni magára a festéket, az óriási kezdés – talán ez volt a bajom: az egészen zseniális nyitás után nem ment felfelé az előadás.
A produkció legfőbb értékének a nagyon invenciózusan kidolgozott vizualitását láttam. Számomra a színészekhez képest ez mindig másodlagos, de most a díszlet és a jelmezek összhatása újfent lenyűgöző volt, ahogy azt a Zsótér-csapattól megszokhattuk. Attól, hogy Ambrus Mária minden esetben telitalálatnak érződő színpadképet tervez, és ezzel garantáltan meglep minket évtizedek óta, továbbra is muszáj kiemelni ennek a nagyszerűségét. Ahogy remélhetőleg a képeken jól látszik, a szokásos konyhai viaszos vászonokból készített csiricsáré háttérfüggöny határozza meg az előadás alaphangulatát, a térben többféleképpen is elrendezett rózsaszín és fekete felfújható ülőkék-kanapék társaságában.
Ebbe a töményen giccses kisszerű közegbe, ahol csupa műanyag minden, az „egyszerű nép” közé érkezik a szomszédban lakó arisztokrata hölgy, Dr. Sárkányné elegáns estélyi ruhájában, hogy irgalmatlanul hosszú monológjában méltó módon kifejezze megvetését.
A lenézett szomszédok közül eddig csak kettőt említettem, de létszámát tekintve a Kovacic-család van túlsúlyban, akik négyen vannak (Keller János, Kerkay Rita, Váradi Eszter Sára és Varga Gabriella). Idegen származásuk is lényeges eleme a darabnak, bár egy idő után a Kovacic-Kovács megszólítás körüli vita már unalmassá válik, és kicsit sem poén, inkább csak fárasztó.
Az előadásban a neveket magyarul használják, hogy még ezek jelentése is poénként hasznosuljon. Szajbély Mihály fordítását Ungár Juli dramaturg gondozta.
Az előadást ugyan „radikális komédiának” minősítik, és a színlap élénk színkavalkádja (amely az előadás látványvilágával harmonizál is) vidám estét sugalmaz. Sokkal jobb, ha a néző inkább számít a provokációra, és arra, hogy egy nagyon összetett szöveget kellene majd értelmeznie, és kimazsolázni belőle a poénokat, akkor feltehetően még kellemesen is csalódhat. (Felhőtlen nem lesz ez a radikális komédia, azt ne várjátok.)
Ha már ennyit emlegettem a színlapot, még egyszer megteszem: nagyon rokonszenves, hogy a tervezője gondolt a színészekre, és mindenki beazonosíthatóvá válik általa. Ilyen színlapot kevés színház készít.
Ezen a kedd estén nem éreztem azt, hogy amíg nekem vegyes benyomásaim voltak, a közönség szétverte a tapsával a házat. Nem, ez nem volt zajos siker. Feltehetően sokan mehettek haza kétségekkel, azon morfondírozva, hogy most ez tetszett nekik vagy sem. Ez talán nem is baj, nem ülhetünk csupa olyan előadáson, amely elragad minket. Az is nagy dolog, ha egyes részleteken el tudtunk gondolkodni, vagy akár azon, hogy mégis mi kell ahhoz, hogy valamilyen produkcióhoz úgy igazán közünk lehessen, vagy a történet helyzeteit a saját életünkre vonatkoztathassuk.
Nem tudom fenntartások nélkül ajánlani ezt a produkciót, bár nekem nyilvánvalóan ott volt a helyem, és mindenki másnak is ott van, aki a rendező vagy valamelyik színész pályáját követi.
Örülnék, ha aki látta, kommentben hozzáfűzné a saját benyomásait.
PS. A színház számára a fotókat Molnár Artúr készítette, köszönet értük.
