Ez most megint egy második nekifutásból írt bejegyzés, bár az előzőhöz képest az a különbség, hogy ennek az első vázlata legalább megmaradt, amely egy órával a megtekintés után készült a patrónusaim számára.
A Beszélő fejek (négy színész egy-egy monológja) van olyan jó, hogy legyintés/bosszankodás helyett még egyszer nekifussak az ajánlónak. Mi szerettük, és bár két hét eltelt, sokszor beszélgettünk róla. (Ezt nem felejti el a néző mire hazaér a villamossal…)
Akinek a monológ műfaja alapvetően nem ellenszenves, legalább az egyik történetet szeretni fogja.
Október 23-án este a szokottnál jóval korábban indultunk el, mivel aggódtunk, hogy a Centrál közelébe szervezett tüntetés miatt nem fogunk időben bejutni. Ez a félelmünk teljesen alaptalannak bizonyult, este hét táján már csak a bontást végző munkásokat láthattuk, akik két és fél órával később is még nagyon aktívan tevékenykedtek.
A szinte teltházas főpróba nekem is és Jánosnak is tetszett, bár az egyik történet van olyan szörnyű, hogy nem biztos, hogy 13 éveseknek való. A fiam teljes mélységében (szerencsére) nem is fogta fel, hogy mire utal a szöveg. (Családon belüli erőszak – mostanában nagyon gyakori téma, de ez nem is baj.)
Liptai Claudia
A színészek, akik egy-egy félórás monológot mondanak, nagyon tetszettek neki, ketten már a főpróbán sem néztek a súgógépre, és aki meg még igen, az is előbb-utóbb bele fog jönni, ahogy a sorozat halad… Mindannyian imponálóan profik, a karakterek megszülettek így is.
Az, hogy kinek melyik monológ tetszik majd a leginkább, nyilván nézőfüggő, és talán az is számíthat, hogy látta-e már korábban akár a Tháliában, akár Szegeden, ahol Alan Bennett 13 monológjából négyet-négyet már elővettek.
Nagy ereje van az emberi szónak, a közvetlen jelenlétnek. Mind a négy színész képes volt arra, hogy elvigyen minket magával, így feltétlenül csak javasolni tudom a megtekintést AZOKNAK, akik legalább egyikükre úgy igazán kíváncsiak. (Majd rájönnek, hogy a többiek miatt is érdemes volt menni...)
Puskás Tamás, a Centrál művészeti vezetője és az előadás rendezője ezúttal biztonsági játékos volt a választásával, akármi lesz járványügyileg, a négy színésznek nem kell érintkeznie egymással, az előadás nyugodtan műsoron maradhat, amíg csak nyitva van a színház.
Borbás Gabi
Ráadásul nem kell hozzá más, csak egy-egy szék, amely persze illeszkedik az adott szereplőhöz is. Ez egy igazán műszak-barát produkció, és még jól is utaztatható – manapság ezek a tényezők talán a korábbiaknál is jobban számítanak. (Online közvetítésre is nagyon alkalmas az előadás, jól rá lehet majd közelíteni a szereplőkre, és talán majdnem annyira fog hatni, mintha valaki élőben nézné.)
Az előadás kétrészes, két-két monológot hallunk és köztük van egy szünet. Ez így pont jó, nem éreztük sem hosszúnak, sem rövidnek, és a négy történet különbözősége miatt úgy tűnt, mintha ez a négy másként szerencsétlen emberi sorsban az élet teljessége mutatkozna meg.
Erre az előadásra nagyon jó készületlenül menni, nem célszerű utánanézni a történeteknek – nem is tervezem, hogy részletezzem őket. (Menet közben jöttek elő az emlékképeim, de aki nem látta, az még inkább „biztonságban van”. Az ilyen daraboknál a meglepetés is a hatás része, ez nem a Hamlet.)
Scherer Péter
Mind a négy színész képes volt arra, hogy pusztán a szavaival megteremtse a hangulatot, különösebb pótcselekvések nélkül. Az utolsónak fellépő Scherer Péter az egyetlen, aki felállt a székből, de a „lányokhoz” képest már ennyitől is szinte túlmozgásosnak éreztük a karaktert. Indokolatlannak nem tűnt azért, különösen akkor, ha belegondoltunk a szereplő élethelyzetébe is. (Milyen lehet, ha az anyjával kettesben élő öregedő férfi hirtelen azt érzi, hogy a szülője szerelmes lesz hirtelen és fennáll a veszélye annak, hogy egészen egyedül marad?)
Az előadást kezdő Borbás Gabi a fiam kedvence lett félórás monológjával, nagyon jól átérezhetővé vált általa a feljelentgető leveleket író idős asszony motivációja és magányossága is. Már csak ezért az első félóráért is érdemes lett volna az előadásra beülni.
Sztarenki Dóra
Sztarenki Dóra ezek után erős kontraszt, különösen úgy, ha a néző már látta más előadásokban is. Ha nem, akkor könnyen előfordulhat, hogy lesznek olyanok, akiket annyira átver, hogy elhiszik róla, hogy pontosan ilyen. (Talán ez lehet a színészet egyik nagy vonzereje, hogy valaki a saját ellentétét is képes velünk elhitetni.) Ezt látva, felmerült bennem, hogy meg kellene nézni a New York-i komédiát is, amelyikbe most állt be. A színház sokat nyert vele, de ezt már korábbi élményeim alapján is tudtam, egyáltalán nem lepett meg, hogy ennyire tökéletes formában lesz már a főpróbán is.
Az est meglepetése – talán nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki a többieket már látta játszani – Liptai Claudia volt.
Liptai Claudia szenvedélyes tehetsége már főiskolásként is könnyen észrevehető volt és az is, hogy vannak ambíció, nem lesz mellékszereplő. (A Veszedelmes viszonyokban láttam, és arra élesen is emlékszem, de mintha egy Csehov-vizsga is rémlene vele kapcsolatban.) Ezek után viszonylag hamar eltűnt a látóteremből, már csak azért is, mert (1988 óta) nincs tévém. Néhány hír átszivárgott azért így is róla, leginkább a magánéletéről, mivel színművészből celeb lett.
Ezen a nyáron viszont úgy alakult, hogy műsorvezető oldaláról is megismertük, mivel Jánossal a Dél-Dunántúli Kéktúra 545 kilométerének teljesítése közben (26 napon át) bérelt szállásokon pihentünk meg esténként, ahol a Mestercukrász „csapdájába estünk”. (Nem tagadom, végignéztük az összes adást, a rekkenő hőségben menetelve megbeszéltük a látottakat - meg is értettem, miért néznek sokan ilyen műsorokat: úgy éreztük, hogy közel kerültünk a versenyzőkhöz. Egy szavam sem lehet, mert az nyert, akinek az első perctől kezdve drukkolni kezdtem. János nem Verus-párti volt, így számára az utolsó adás már nem volt annyira jó élmény, mint a korábbiak. Mindenki nem örülhet folyton...) Liptai Claudia nagyon rokonszenvesen működött ebben a szerepkörben is, de a jelenlegi előadás szempontjából az a lényeges, hogy ehhez képest még szembetűnőbb volt átalakulása.
Talán Stohl András pályája az, amely bizonyítja, hogyha valaki tényleg igazán és sokoldalúan tehetséges, akkor lehet egyszerre művész és celeb. Liptai Claudia ugyanez a nagy kaliber, és most talán sokaknak meglepetés lesz, hogy milyen jól fölül tudja írni mindazt a benyomást, amelyet korábban kialakított. Civil énjéből semmi nem maradt ebben a szereplőben. (Igazából tényleg tudatlan vagyok, hogy mi mindent csinált tévésként még, nekem csak ez az egy erős élményem van, amihez tudok viszonyítani, ez viszont friss. Feltételezem, hogy arra, aki évek óta követi a tévés pályafutását szintén erősen fog hatni ez a félénk háziasszony, aki nem mer bátran élni, hiába vágyik rá.
Ehhez a teljes váltáshoz persze nagyon kell a látványtervező/sminkes segítsége is, akinek ezúttal is gratulálok, hogy ennyire jól kitalálta ennek a teljesen más Liptai Claudiának a küllemét. (Ha a színésznő saját ötlete volt, akkor ez a kredit is őt illeti.)
Ezentúl Liptai Claudiával is számolni kell, lehet, hogy több időt szeretne a jövőben színpadon tölteni. Ha igen, csak üdvözölni lehet ezt a várható fordulatot.
Mindannyiunk életéből össze lehetne állítani egy-egy érdekes félórát, és ezek a színészek is képesek lennének egy akármilyen történetet úgy elmondani, hogy az lekössön minket.
Nem zárnám ki, hogy a Beszélő fejeknek is lesz folytatása, van még muníció a Centrálban... Jó, hogy az előadás létrejöhetett, és örülök, hogy ott lehettünk.
Ps. Én először az ősbemutató környékén, 2006 februárjában a Tháliában találkoztam ezekkel a monológokkal, ráadásul három egyezik a négyből. Mellékszálon - a táblázatomat megnézve - arra is rádöbbentem, hogy életemnek abban a mindeddig legnehezebb évében, azért minden körülmény (egyedül nevelt két kisgyerek, heti 15 óra tanítás és nappalin végzett egyetemei tanulmányok) ellenére ténylegesen hetente egyszer így is voltam színházban, mert az anyósomra számíthattam alkalmanként. (Van deus ex machina mindig.) Persze az utóbbi évek átlaga (heti 5-7 előadás) után visszanézve ez szinte teljes leállásnak tűnhet, de mégsem volt az – nem vesztettem el a kapcsolatot a műsorral. Lehet, hogy a heti egy színház lenne a normális adag egyébként is?
Ps.2 - Mostanában több ilyen hosszú monológos előadásba belefutok, amelyeket szintén a covid-helyzet ihletett. Itt is megemlítem, hogy Sághy Tamás nyolcvan perces Cégvezetője akkora bravúr, amiért még Fehérvárra is érdemes menni, de november végén nézhető a 6színben is. Súgó nélkül, egy lendületből nyomja...
Ps.3 Horváth Judit fotóit nagyon köszönöm a Centrál Színháznak, és zárásként kiteszem a színészek civil képeit is a színház Fb-oldaláról, legyen viszonyítási alap is.
