Március óta nem jártunk a Thália Télikertben, ahol még mindig megtekinthető Bagossy Levente díszlet-modelljeinek kiállítása. Erről eszembe jutott persze a színházak bezárása előtt az utolsók között látott Trainspotting és a Mulatság is, amikor még csak feltételesen volt szó a színházak esetleges bezárásáról. Bízzunk benne, hogy most a kötelező maszkviselés árán még működhet a rendszer, és hátha a nézők hajlandóak is lesznek bizalmat szavazni a megtartott előadásoknak és eljönni.
Nagy Viktor és Zayzon Zsolt - és a kérdéses festmény (fotó:Puskel Zsolt)
Ezúttal egy héttel a bemutató után a „Művészet” második nyilvános előadásán jártunk Jánossal, amelyet mindketten nagyon szerettünk, és 12 éves kora ellenére ez a csak beszélgetésekből álló előadás őt is lekötötte.
Még emlékszem, hogy milyen izgalmakat keltett, amikor 1997-ben, az akkor már évtizedek óta legendás rendezőként elkönyvelt Ascher Tamás ezt a bulvárvígjátéknak mondott Yasmina Reza darabot megrendezte a Katonában, a magyar színjátszás fellegvárában.
Persze a darab – jelentős részben – valóban a művészet megítéléséről szól, és az előadás kapcsán a sajtóban nagyon sokat lamentáltak azon, hogy ez az előadás most akkor minek is számít, a Katona alacsonyodott-e le, vagy a mű mégis méltó erre az előadásra. Hasonló feszültség keletkezett, mint a történetben, amikor Serge megvesz 80 ezer euróért egy fehér alapon fehér pászmákkal ellátott festményt, és bemutatja a barátainak.
fotó: Molmik Photography
Akkoriban az sem volt mellékes tényező, hogy ez az előadás nem a Kamrába került, és nem a színház ígéretes, ámde fiatal tehetségei játszhatták, hanem három nagyágyú – Haumann Péter, Bán János és Lukáts Andor. Aki erre nem emlékszik, mert nem is emlékezhet, azoknak mondom, hogy a kritikusok egyrészének fintorgása ellenére nagy siker volt, és teltházakat vonzott hosszú éveken át. Lekötöttek minket, szórakoztunk – így emlékszem, és emiatt is volt kedvem ahhoz, hogy más színészekkel újra megnézzem. (Mennyire jó lenne, ha a színházi adattárban lenne adat a bemutatókon túl arról is, hogy mikor volt az utolsó alkalom, és összesen hányszor ment egy produkció. Biztos vagyok benne, hogy ennél magas számokat tudnék most emlegetni.)
Szerettem ezt az előadást, és éppen ezért érdeklődéssel vártam, hogy miként fog ez működni a Tháliában, a miskolci színház igazgatójának, Béres Attilának a rendezésében.
Yvan: Hevesi László - fotó: Molmik Photography
A Thália erre a műre másként tekinthetett, más súlyt adtak neki, mint annak idején Ascherék.
Megtehették volna, hogy a színház három legnagyobb „névértékű” férfiszínészére osztják ki, és a Szervét-Pindroch-Vida hármas ebből, megközelítőleg azonos rendezésben, Horesnyi Balázs fehér tónusú díszletében, Pilinyi Márta kifejező jelmezeivel akár egy olyan előadást is csinálhatott volna, amelyre a Thália Színház minden nézője be akart volna ülni, és keletkezhetett volna egy igazán alacsony költségvetésű produkció kasszasikerrel.
Nem ezt választották, feltehetően már csak azért sem, mert a nagyszínpaddal más terveik voltak – ez a három színész pedig a párhuzamosan bemutatott Orient expresszbe kellett, amelyik azért elsősorban mégis a látványra épít. (Megjegyzem, Pindroch Csaba és Vida Péter feltétlenül jelentősen jobban járt volna, ha inkább ebbe a Művészetbe kerül, és legalább az egyikükre nagy szükség is lett volna az előadás népszerűsítése miatt, és nem azért, mert az előadást eljátszó színészek ne lennének elég jók benne.)
Sajnálom, hogy itt lamentálok a volnákon, amikor ezen ilyen hosszan nem szoktam elmélkedni, hiszen nyilván felesleges. A nézőt és a színészt egyformán köti a műsorterv, és csak arról az előadásról lehet véleményünk, amelyik megvalósult, bár ábrándozni persze lehet más eshetőségeken is.
(fotó:Puskel Zsolt)
Csakis azért írom le ezt, mert ez a nagyon érzékenyen felépített és jól működő darab, amelyet igazán szerettünk nézni a fiammal együtt, csak akkor élhet hosszan, ha elmennek rá a nézők. Nincs az a színház, amelyik egészen figyelmen kívül hagyhatja a szereposztásaiban azt a tényezőt, hogy mire-kire lesz tele a nézőtere.
A nézők ugyanis ebben a vírus-helyzetben nehezebben mozdulnak (akár a betegségtől való félelem, akár a maszkhordás kellemetlensége miatt), és ahhoz, hogy egy kevéssé ismert darabot akármilyen jó, de viszonylag kevésbé ismert színészekkel megnézzenek, nagyobb elszántság kellene.
Nagyon kevesen voltak ezen a második előadáson, ha az előadás színvonalához viszonyítok, akkor meg különösen, de aki jelen volt az sokat nevetett, a végén hosszan tapsolt. Jó este volt, és nagyon sajnáltam, hogy nem jutott több embernek eszébe, hogy éppen ide jöjjön el szombat este. Pedig régen voltunk ennyire biztonságos helyszínen, a Thália ezen a modern játszóhelyén érezhetően hangsúlyt fektet a légcserére is, megfelelő a belmagasság hozzá, minden együtt volt a kellemes szórakozáshoz.
fotó: Molmik Photography
Ha már a szereposztásról írok, akkor nem hagyható figyelmen kívül a színészek ismertsége mellett az sem, hogy a három férfira írt darab három hasonló korú barátot emleget, és egészen világos lesz számunkra, hogy Hevesi László a másik két színésznél jelentősen fiatalabb - helyes kis fiatalembernek látszik -, de általa kevésbé lesz átélhető az a kudarcos életút, amelyet maga mögött tudhat a szöveg alapján. Éreznünk kellene legalább két évtizednyi küzdelem súlyát, de ha ránézünk, egyáltalán nem jön át a reménytelenség, hiszen még annyira fiatal, hogy akármibe belekezdhet.
A színész egyébként jó Yvan szerepében, és miután ő az a szereplő, aki mindig mindkét barátjához egyszerre akar igazodni, ő képviseli a kompromisszumokat, és szerethető is, csak éppen összességében fogjuk kevésbé érezni ennek a magatartás-modellnek a hosszútávú sikertelenségét.
A darab egyik kérdése már említődött: mitől műalkotás valami, mitől lesz értéke egy képnek. Ez az, ami jobban érvényesül, de mégsem ez az igazán fontos – a kép mindössze jelzés, annak a jelzése, hogy a három ember kapcsolata nem egészen úgy működik, ahogy az jó lenne.
(fotó:Puskel Zsolt)
Mégsem egyszerű kérdés eldönteni, hogy mi a helyes, ha nem értünk egyet barátunk döntésével, figyelmeztetnünk kell, esetleg visszatartani attól, hogy hülyeséget csináljon, vagy éppen ellenkezőleg hagyni, hogy menjen a maga feje után? Nem könnyű ezt megítélni, mi sem örülnénk, ha nekünk kellene a kérdésben határozni. (Persze a képen túl felmerül egy nehezebb ügy is: Yvan házasodjon-e vagy lépjen vissza az utolsó pillanatban?)
A kép megvásárlásának köszönhetően kialakult konfliktushelyzetből szereplőink se másznak ki túl gyorsan – ezt a folyamatot figyelhetjük meg másfél órán át.
Az életélvező Sergét, aki nyilván érzelmi alapon döntött a drága és "üres" kép megvásárlása mellett, Nagy Viktor játssza. Ahogy nézzük játékát, elhisszük, hogy számára mégis valódi örömforrás ez a kép, valóban látja benne a színeket, és hajlamosak vagyunk igazat adni neki. Minden annyit ér, amennyi értéket tulajdonítunk neki, és ha neki éppen egy „Antrios” kell, miért ne vehetné ezt meg? Az, hogy ebben az örömében a sznobizmusnak mennyi szerepe lehet, talán mégis kevésbé fontos.
(fotó:Puskel Zsolt)
Zayzon Zsolt kapja a kötözködő barát nem kevésbé hálás szerepét, és elmondható, hogy felettébb „jó a kémia” közte és Nagy Viktor között, és mindkettejükhöz illik a szerep, amit kaptak. Elemző típus, ő az, aki mélyére ás a folyamatoknak, és a szemünk előtt vezeti le, hogy miről is szól a kép megvásárlásának a gesztusa.
Ahogy nézem őket, biztosra veszem, hogy még messze a vírus előtt választódtak ki épp ők e szerepekre, amikor a színház vezetése még normális működéssel számolt, és fel lehetett tételezni, hogy amennyiben jó lesz az előadás, híre is megy, és be is jönnek rá a nézők. (Most már tényleg csak az utolsó lépés hiányzik.)
Az előadás a szórakozáson túl módot ad, hogy ki-ki igény szerint végiggondolja, hogy az életében hol vannak a hangsúlyok, mi számára a fontosabb, az őt körülvevő emberek, vagy netán a karrierje, vagy az, hogy autója, ruhái, stb. alapján mit gondolnak róla. De mindez megúszható, haza mehet valaki csak ezzel az abszurd történettel, és elgondolhatja, mit tenne, ha pl. az ő férje állított volna be egy ilyen fehér alapon fehér képpel…
Ps. Az előadásról Puskel Zsolt és a Molmik Photography képeit használtam, a képek alatt jeleztem, hogy melyik kitől származik.
