Zakariás Zalán Kékszakállú rendezésének negyedik nyilvános előadását láthattam az Egri Kamaraopera Fesztivál utolsó rendezvényeként a Kepes Intézetben.
Mester Viktória és Molnár Levente
Nagyon remélem, hogy ez egy hosszú sorozat eleje, és az itt következő ajánlót még nem egyszer hasznosíthatom majd.
A Kékszakállú nem könnyen befogadható mű, nem ígér laza szórakozást semmilyen előadásban - ezért is célszerű kamaraformában előadni. Ezt a változatot mindenkinek ajánlom – azoknak is, akik sosem találkoztak vele, és egyébként is inkább a zenés színházat kedvelik, és azoknak az opera-fanoknak is, akiknek már van (akár több) megőrzendő Kékszakállú-élménye. Ez a kétzongorás verzió új nézőpontokat adhat nekik is.
Hosszabban:
A Kepes Intézet emeleti nagytermében volt a koncert, három hosszan elnyúló sor előtt állt a szintén hosszú és keskeny színpad, rajta két hangversenyzongora és mögötte egy vetítővászon. Ennyi kell a „szcenírozott vizuál-operakoncerthez” – a szervezők ezt a műfaji megnevezést használták a négyszereplős előadáshoz.
A két énekes szólista már sok éve egy párt alkot, és nem egyszer felléptek együtt az Anyegin, a Carmen és A sevillai borbély főszerepeiben is, sőt „kékszakállúztak” is már Freiburgban, ahol Molnár Levente a címszerepben debütált. (Mester Viktória életében ez a pillanat korábban következett be, még a Miskolci Operafesztiválon.) Akkor a történetet valódi thrillernek játszották, a Herceg valóban megölte a feleségeit benne.
Ebben a második közös Bartók-előadásukban lélektani drámát látunk, amely annyira nem véres, viszont kegyetlen őszintesége miatt nem kevéssé igénybe veszi a nézőt. Arra késztet, hogyha már a szereplők olyan nagyon beletették magukat, mi is gondoljuk végig ennek kapcsán saját emberi viszonyainkat.
Jean Klára és Szűts Apor az előadás elején
A két énekes mellett a két zongorista sem kevésbé fontos, és annak is van jelentősége, hogy az egyikük nő, a másik férfi. Jean Klára és Szűts Apor játszották el a darabot, az utóbbi áthangszerelésében, aki láthatóan nagyon körültekintő módon, a Kékszakállúhoz és Judithoz tartozó zenei motívumokat különválasztotta, és elosztotta maguk között. A teljes mű így két zenész folyamatos együtt játszása által hangzott el. Nyilván sok zongorista inkább egyedül vállalná az előadást, mintsem valaki máshoz alkalmazkodjon folyamatosan. Ebben így talán a kockázat több, de a hangzás meglehetősen gazdag és sok előnye van ennek a megoldásnak.
A párkapcsolatok jelképe is lehetne: ha sikerül valakivel tényleg megtalálni az összhangot, amely mindkét félnek valóban megfelelő, könnyebb az élet. Ha meg nem, akkor mégis minden egyszerűbb egyedül.
A két zongoraművészt az előadásba is bevonták. Különösen a Kékszakállú az, aki a cselekmény némely pontján nem a partnerét közelíti meg, hanem a női szólamot megtestesítő zongoristát. A rendezés nem szimmetrikus, Juditnak hasonló jellegű közeledési kísérletei nincsenek. Komoly eltérések figyelhetőek meg a két énekes játékstílusában is: a Kékszakállú szenvedélye teátrális, nagy gesztusokkal, míg Juditéi apró, finom rezdülésekben fejeződnek ki. Mindebből átérezzük a világaik közti hatalmas különbséget, és a hosszabb összekapcsolódás lehetetlenségét.
Az előadás előzetes meghirdetésénél komoly szerepet kapott az az információ, hogy a két énekes egy családot alkot, illetve az is, hogy az előadást kivetítés kíséri – lesz film előtte is, amelyből néhány kockát már korábban is látni lehetett. (Látványtervező: Csíki Csaba)
Miután én évtizedek óta foglalkozom ezzel a darabbal, és egy 2013-as előadás óta aztán (ezen a blogon nyomonkövethető módon) különösen sokat elmélkedtem róla, talán nem meglepő, hogy engem az énekesek vonzottak be. A látványelemek összességében nem tudtak hasonlóan érdekessé válni számomra, viszont van koncepcióm arra, hogy miért volt rájuk lényegileg is szükség, azon túl, hogy színesítették az előadást. (Sajnos a látványnak ára volt: kellettek hozzá okoslámpák, illetve azoknak meg ventilátorok. Utóbbiak folyamatos zaja a piano részeket nagyon erősen rongálta, így én ezeket a fenébe kívántam. A hangos részek elnyomták ezt, így úgy tűnt, mintha valaki be és kikapcsolt volna egy porszívót. Az, hogy a jelenlévők közül - beleértve a szereplőket is - kit mennyire zavart az alapzaj, személyfüggő. A nézők közül azt, aki éppen először próbálta a történet fordulatait követni, és nem a finom megoldásokat figyelte, talán kevésbé.)
Ez a produkciótól idegen elem viszont megakadályozta, hogy igazán megrendüljek a látottakon, mert folyamatos kizökkentésnek éltem meg. Ezekben a pillanatokban nem Kékszakállút és Juditot sajnáltam, hanem dühös voltam azért, hogy ez a zaj tönkreteszi négy művész munkáját. Annyi pluszt az előadáshoz nem adott hozzá a technika, mint amennyit elvett belőle. Remélhetőleg ez csak helyi adottság volt, nem szükségszerű velejárója minden előadásnak.
Amíg Mester Viktóriának 2013-ban egy függöny hangelnyelő hatásával kellett megküzdenie (ezt négyszer is megörökítettem), ezen az estén ezek a ventilátorok jutottak neki, de legalább a Bartók által előírt hatalmas zenekart nem kellett áténekelnie.
Az énekesnőt még akadémista korában felfedeztem fel magamnak egy vizsgán - nem észrevenni lett volna nehéz. Nagyon kevés énekes született színész, színészképzést pedig alig kapnak, ő viszont a kezdetektől alapállapotában is alkalmas volt arra, hogy életszerűvé tegyen megírt operai karaktereket ÉS még szép hangja is volt hozzá. Nagyon jó Judit volt már az említett „függönyös” előadásban is, de nyolc év elteltével elmondható, hogy ez a Judit még mindig rengeteget tudott mélyülni. (Vele kapcsolatos 40 bejegyzés itt.)
3. ajtó - gyönyörködés az ékszerekben
Elhihető már az elején, hogy komolyan megszerette a „Kékszakállú jelenséget”, azt a kiismerhetetlennek látszó férfit, akivel végzete összehozta. Az ajtók nyitogatása során kezdeti csekély önbizalma meg is nőtt. A kincsesházat élvezte - még eddig sose láttam senkit, aki ilyen önfeledten próbálgatná az ékszereket. Mester Viktória jelzésszerűen ezt teszi, én pedig örültem, hogy senkinek nem jutott eszébe kellékeket rányomni. A virágoskertnek is örült – egy darabig. (Engem az előadásban elsőre éppen ennek nagyon plasztikus és leleményes megoldása ragadott meg.)
Virágoskert
Az előadásban ez a folyamat – mindkét énekesnél külön – szépen megrajzolódik, érezzük, hogy hol vannak a találkozási pontok, és mi megy félre mégis. Az ötödik ajtó kinyitásáig mindkét szereplő önbizalma folyamatosan erősödik, ahogy a fény is növekszik, és ugyan a két folyamat párhuzamos, de egymástól mégis független. Míg a Kékszakállú elkezd bízni ebben az új szerelemben, Judit végül belátja, hogy ez a férfi biztosan nem olyan, amilyennek képzelte. Ott a drasztikus törés: Juditnak ez a birodalom már idegen, maga előtt sem tudja eltagadni, hogy egészen más a Herceg vára, mint amire számított. A Kékszakállú pedig mostanára teljesen feloldódott, bár nem andalodott el teljesen, azonnal észlelte, hogy Juditot nem sikerült elvarázsolnia.
Ez a mozzanat számomra újdonságot jelentett – az eddig általam megnézett előadásokban pont ez nem vált hangsúlyossá. Molnár Levente Kékszakállúja az előadás első negyedében merül bele egészen a saját belső világába, ahonnan először csak időnként jön elő, hogy Juditra rácsodálkozzon, de a „jó ajtók” időszakában (3-4-5) már egészen vele van, figyeli a reakcióit.
Ezt a folyamat fordítva már láttam, úgy is érvényes – a Herceg odahívja a nőt, tudatosan próbára teszi az ajtókkal, figyeli a reakcióit, de az ötödikre már annyira el van telve magával, és egészen magabiztossá válik, amikor a saját értékeit mind számbavette, hogy nem veszi észre (vagy nem akarja tudomásul venni) a nő csalódottságát.
Az, hogy ezt ilyen nagyon kiemelem azért van, mert ez a hozzáállás lényegileg jellemzi Molnár Levente Kékszakállú felfogását. Az, hogy ebbe mennyi beleszólása volt a rendezőnek, ők tudják – nekünk igazából mindegy is, de a sajátjának érződik, nem ráerőltetett koncepciónak, és teljes összhangban van azzal a Molnár Levente-képpel is, amelyet én 2008 óta (Kovalik Anyeginje nem most volt, amikor először láttam) formálgatok.
Ez Kékszakállú nem tudatos manipulátor, hanem ösztönös. Ilyen, és nem is tud másmilyen lenni, akárki van körülötte – megváltoztathatatlan. Erre ébred rá Judit, hogy ezzel a „csomaggal” kell most már együttélnie, és persze az elején nem erre számított.
Ez az előadás sem másította meg azt az alapgondolatomat, hogy normális esetben ezen a ponton kellene a kapcsolatnak megszakadnia, a többi már csak kínszenvedés, láthatóan Judit is belefásul abba, hogy marad az előre kirajzolt nyomvonalon, ha már belekezdett, kinyitja a maradék két ajtót is, bár a kapcsolatot ez egyértelműen rombolja – az utolsó már feltétlenül, és ennek kifejezése nagyon plasztikusan érvényre juttatja, hogy a szereplők magánya tényleg feloldhatatlan.
Judit felméri a feladatot, az örökös összezártságot jelenti az utolsó mondat („és mindig is éjjel lesz már”) ebben az előadásban, így összeroskad a súly alatt. Ugyanakkor némi reményt ad, hogy a Kékszakállú felsegíti – ez ugyan már csak a tapsrend alatt van, de ki mondta, hogy a tapsrend nem az előadás része? Én most úgy vettem, hogy az.
Molnár Levente igazán nagyformátumú művész, Kékszakállúja pedig grandiózus, de mégis sebzett. Azonnal látjuk, hogy ez így van, de nem tudjuk, hogy miért érzi magát olyan rosszul saját közegében, miért teremt olyan nehezen kapcsolatot Judittal, akit odahívott. Érzékletesen bontakozik ki a folyamat, ahogy elkezd bízni, hogy talán a nő enyhíteni fog a fájdalmán, majd azt is látjuk, ahogy ez a remény elenyészik.
Ezen az estén Egerben nagyon élt ez a két öntörvényű ember a színpadon, végig éreztük a köztük lévő kapcsolatot, és azt is, hogy nem fogják feladni, hogy a saját „életakaratuk” érvényesüljön, és így szinte szükségszerű a magányosságuk is.
Minden előadás csomag, sokféle tényezővel, amelyek közül lehetnek olyanok, amelyek nem hatnak ránk, és nincs is baj, amíg maga az összkép viszont igen. Lehet, hogy volt/lesz olyan néző, akinek sok ennyi fájdalmas személyesség, amelyet már nem lehet figyelmen kívül hagyni, nincs szüksége arra az igaziság benyomását keltő mélységre, amit ez az előadás feltár nekünk, és nem akar tudomást venni arról a szenvedésről sem, amely szükségszerűen még akár egy ilyen produkció létrehozásával is jár. Ehelyett a művészeket olyan idilli módon szeretné elképzelni, ahogy azt a nyitó filmecske mutatja: levendula mezőben, fehérben, összekapaszkodva, nevető gyermekkel. Az előadás képi elemei közül több idézi ezt a romantikát, de aztán persze már a képernyőről sem hiányozhat a szenvedés…
Ha tetszik, ha nem, az élet nem biztosít túl hosszan idilli helyzeteket, ezek aránya lehet, hogy még kevesebb, mint amennyi tér jutott jelen előadásban a kezdő filmecskének.
A tanulságokat a néző maga vonja le és vonatkoztatja a saját életére, amelyek közül lehet az egyik: az emberi kapcsolatok működtetése, energiát igényel, és a másik ember elviselése szeretetben (minden jellemzőjével együtt, ugyancsak megbonthatatlan csomagként) lenne a nagy feladat.
Három független megjegyzés:
PS.1 Nagyon remélem, hogy a Coopera és a Szentendrei Teátrum menedzsmentje talál valami pesti színhelyet is ennek az előadásnak, ahol időről időre el tudják játszani, én pedig még számos bejegyzést tudok írni arról, hogyan alakul a sorsa.
Ha ezt az előadást netán a szentendrei főpróbán láttam volna még augusztus elején, akkor nem tudtam volna kihagyni az azóta megtartott három előadást sem. Hiába, közbejött az Ördögkatlan-ötletem, gondoltam, 5 nap alatt 17 előadást megnézni-megírni kivételes kihívás. Most legalább tudom, hogy az eredeti tervem is éppúgy „csapdába ejthetett volna”, bár ezt eddig is sejtettem persze a közreműködő énekesek pályájának ismeretében, illetve a sok pozitív visszajelzés miatt, amelyeket a szentendrei előadásokról kaptam.
PS.2. A koncert előtti délutánról: Júniustól augusztusig intenzíven foglalkoztam Sárik Péter friss jazzes Kékszakállú-átiratával, és ennek kapcsán annyiszor néztem a Triót, amennyiszer csak bele tudtam illeszteni őket a programomba. (16 bejegyzésben említődtek eddig.) Azóta eltelt két hónap, és egyetlen (időben és térben is megfelelő) koncertet sem találtam, így ezen a vasárnapon ki kellett használnom az alkalmat, hogy Berki Tamással is megnézzem a Marczibányi téren. Épp el tudtam még egy megfelelő egri buszt érni…
A buszon pedig meghallgattam a Sárik Péter Trió X Bartók albumát a nagyon sokadik alkalommal, ezzel készültem fel a váltásra. Mivel ez egy AJÁNLÓ blog, ezúton is buzdítok mindenkit arra, hogy hallgassa meg ezt a lemezt a youtube-on vagy a spotifyon, és ÉLŐBEN amikor épp lehet. (Koncertnaptár itt)
PS3. A fotók a Coopera FB-oldaláról származnak, a szentendrei, debreceni és egri előadásokról készültek.
