Mezei néző

2013. februárjában a blogom elkezdéséhez inspirációt adó beszélgetésben az volt Magács László felvetése, hogy mennyire hiányolja a mai magyar színházkritikából az újranéző írásokat, amelyeket olvasva láthatnák az alkotók is, hogy ugyanarra személyre a különböző előadások miként hatnak és visszajelzés lehetne ez számukra az előadás fejlődéséről. A másik dolog, amire utalt, az az Ady-Kosztolányi féle kevésbé tárgyilagos, inkább személyes „impresszionista” kritika volt. (Utóbbiak szövege kétségtelenül magasabb szinten van, mint a tipikus színházi írások és még most is élmény olvasni. De Ady és Kosztolányi nem nő minden bokorban.És lehet, hogy manapság nekik is marketing-problémájuk lenne.)

Jelenleg amit ebből megvalósítok: alkalmanként valóban újranézek előadásokat , illetve: átvettem az elmúlt időszakban ezt a klasszikus éjszakázós életmódot, melynek a folyamatos kimerültség az ára. Viszont a jó előadások kifejezetten felélesztenek este hét körül és utána rendszerint még van erőm foglalkozni velük.

Ez a mai előadásról szóló bejegyzés a legextrémebb vállalkozásom, szinte valóban olyan, mintha a fióknak írnám. Ma délelőttre készült el a keddi előadásról egy részletes beszámoló és felmerülhet bárkiben, hogy az is felesleges, de ez aztán meg végképp. Van jelentősége egyáltalán, hogy valaki egy operából melyikre ül be? – kérdezhetné bárki.

Ahogy már korábban kifejtettem az előadásra felkészülő írásban, ez az idei (egyébként 156.) színházi kalandom egyike volt annak a kevésnek, amelyre igazán és hónapokon át vágytam. (Az Opera éppen tegnap tette közzé a jövő évi műsorát, tehát lehet már tervezgetni.) Igazán jó valamire ennyire készülni, de ezzel együtt a csalódás kockázata is fokozott. A tovább nem kattintóknak összegezve: nem, nem lesz „de mégsem jött össze”, nincs drámai fordulat a bejegyzés végén. Az előzetes várakozásaimat felülmúló Figarón voltam április 8-án. Még nézhető ebben az összetételben és várhatóan még jobb is lesz a begyakorlás által április 11-én és 26-án. Én visszaülök. És 24-én megnézem a másik alternatívát is Bretz Gáborral. Ez magától értetődő. Ez a lényeg,…

Már decemberben részletesen leírtam ugyan, amit az Viktor Balázs rendezéséről gondoltam, de minthogy ma délután ismét megnéztem, a saját játékszabályaim értelmében dokumentálom a látottakat. Különleges helyzet volt, mert bár már volt olyan előadás, amelyre  háromszáz nézőt vittem, ez az első, amelyen kizárólag az általam odavitt nézőknek játszottak. És örülök, hogy így lett, mert másodszor is tudtam szeretni és végig lekötött a játék.

Ha ezt a darabcímet látom, automatikusan Alföldi Robi Jupiter alakítása jut eszembe, amelyet a Nemzetiben tavaly láttam két egymást követő napon és amelyről mindössze három bejegyzést is írtam. Emléke sír a lanton még… Ennek ellenére az élet megy tovább, Sipos Balázsnak rendezővizsgája volt az Ódry Színpadon és ezt március 24-én hétfőn meg is néztem.

Régi adósság törlesztésére kerítettem sort március 31-én. Tavaly egyszer már rendelkeztem jeggyel az előadásra, de az egyik szereplő lábtörése miatt helyette A hétfejű tündért kellett megnéznem. De ami késett, nem múlt el – ezen a hétfőn egy igazán osztályon felüli Csomótündér és egy kolibris ifjúsági előadás (Csöngő) között pont volt időm megnézni a Líra és Epikát.

Március 21-én írtam le éjszaka a bejegyzés kezdő sorait erről az egyébként délutáni előadásról, mégpedig az esti Tosca után. Aztán végképp elsodort az élet, a beszámolóm befejezetlenül maradt.

Zsótér Sándor színészosztálya nem először rukkol elő rendezéssel – decemberben készült el Viktor Balázs is a Philoktétésszel, most pedig itt van a Tajtékos napok, Fehér Balázs Benő munkája. Röviden: nagyon szerettem nézni az előadást. Hosszabban…

A Kolibri Színház talán „legdurvább” témájú előadása ez. Kiss Márton a Platform 11+ drámapályázatán díjat nyert vele és most meg is rendezte a Kolibri Pincében. Ez a téma az erőszak terjedése az iskola világán belül is, ennél is konkrétabban: a diákgyilkosságok.

„Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, a kockarázás kínját érzenünk…” – jut eszembe most az Arany-vers, aki hasonlóan kiélezett politikai szituációban írta le sorait, mint amilyen a mai nap, az országgyűlési választások napja. Ez a helyzet ihlette meg az egész Művház sorozatot (az első résztől folyamatosan hivatkoznak a stadion-avatás kapcsán a választásokra), a mai részt meg különösen.

A mai napra, 2014. április 6-ra, az országgyűlési választások napjára optimális választás volt a Jurányi Inkubátor ház részéről ennek az előadásnak a kitűzése. Ugyan nem könnyű a színészek egyeztetése, azaz elképzelhető, hogy mindössze praktikus okok vezettek arra, hogy ezt a darabot épp ma műsorra tűzték. Ha így is van, akkor is csak örülhetünk ennek a döntésnek. Aki erre beül, annak csak leesik – ha eddig még ez nem történt meg -, hogy milyen veszélyei vannak a közömbösségnek és a passzivitásnak. És remélhetőleg az a negyvenvalahány néző, aki befért a Jurányi egyik próbatermébe, csak elment szavazni, ha máskor nem, akkor az előadás után.

Ha valaki ezt a címet így meglátja, és néha belenézett a blogom korábbi 440 posztjába akár csak futólag is, valószínűleg azt a kérdést teszi fel elsőként, hogy mit kerestem én egyáltalán ezen az előadáson, amely nem igazán illeszkedik a profilomba. A válasz roppant egyszerű.