A mai napra, 2014. április 6-ra, az országgyűlési választások napjára optimális választás volt a Jurányi Inkubátor ház részéről ennek az előadásnak a kitűzése. Ugyan nem könnyű a színészek egyeztetése, azaz elképzelhető, hogy mindössze praktikus okok vezettek arra, hogy ezt a darabot épp ma műsorra tűzték. Ha így is van, akkor is csak örülhetünk ennek a döntésnek. Aki erre beül, annak csak leesik – ha eddig még ez nem történt meg -, hogy milyen veszélyei vannak a közömbösségnek és a passzivitásnak. És remélhetőleg az a negyvenvalahány néző, aki befért a Jurányi egyik próbatermébe, csak elment szavazni, ha máskor nem, akkor az előadás után.
A Jurányi talán a legizgalmasabb helyszín mostanság, a hatalmas volt-iskolaépület minden tere ki van adva különböző színházi csoportoknak. Mindenütt dolgoznak, ma is van két előadás és a további helyszíneken párhuzamosan próbák is folynak. (Előzetes reklámként utalnék az Urbi et orbira, a HOPPArt közelgő produkciójára is.) Ebben a próbateremben nem használnak reflektorokat, a világítás a villanykapcsoló fel- és lekapcsolása által változtatható. Van egy tévé egy szekrénykén, egy pingpongasztal, mű-muskátli három is, műanyag székek, sörös dobozok. Ennyi a kellék. Vannak viszont ehhez a minimalista látványhoz határozottan első osztályú színészek, egy-egy alkalmasan választott (nem korhű) jelmezben. (Izsák Lili munkája) És ők megteszik a magukét. Én minden esetben fontosabbnak tartom a színészi jelenlétet, egy Szandtner Annát nem cserélnék le egy negyvenmilliós kacsalábon forgó díszletre – hatnak a színészek így is, ebben a kis teremben, karnyújtásnyira a három sornyi néztől. Shakespeare dolgozhatott így, akárhol-bárhol, alacsony költségvetésből, de eredményesen.
A mű, Ödön von Horváth Délszaki éj című 1931-es darabja politikai látlelet kora viszonyairól. Polgár Csaba rendezése azon túl, hogy megidézi ezt a korszakot, amikor ugyanabba a kocsmába szervezhették gyűlésüket a köztársaságiak és a fasiszták is, ennél jóval többre törekszik. Ahogy a szerző saját korának társadalmi problémáit tárta fel, úgy az előadás 2014 Magyarországának politikai viszonyaira is utal. A kocsmában Fradi meccset néznek a tévén, melynek elején a magyar himnusz szól, végezetül pedig egy augusztus huszadikai tűzijáték képeivel zárul az előadás. Közben persze az eredeti szöveg hangzik el, alkalmas húzásokkal és néhány dalbetéttel. (Az előadás a berlini Neuköllner Operrel együttműködve készült, 2013. augusztus 22-én mutatták be Berlinben, Magyarországon pedig 2014. január 22-én a Jurányiban.)
Takarékos a rendezés, ugyanazok a színészek játsszák el a köztársaságiakat és a fasisztákat is, mindössze a vörös papírzászlót kell rózsaszínű, ámde horogkeresztes lufira kicserélni. A jelmezeket sem cserélik hozzá, de erre nincs is szükség. Az előadás elején az asszonyok (Hay Anna, Szandtner Anna és Takács Nóra Diána) a szélre tolt pingpongasztal tetején ül, egy-egy muskátli az ölükben. Innen figyelik a férfiak beszélgetését. Ebből a kezdőképből is azonnal világos a felállás: a nőket a politika nem érdekli, pusztán szenvedő alanyaivá válnak, a férfiak (a kezdő képben a fasiszták ellenzéke van jelen a kocsmában) pedig csak a szájukat jártatják. Egy ember (Tóth Péter) őszinte, aki kifejezi, hogy szeretné nyugodtan a tévét nézni. Ez az egy dolog, ami nem lehetséges, mert jön a bonyodalom, a fasiszták is épp ide szervezték a gyűlésüket, majd jön a szájtépés hosszasan. Annak ellenére, hogy a darab mondanivalója nagyon fontos és jó az, ha felhívják a néző figyelmét, hogy a különböző nagypolitikai folyamatok az ő életét is érintik, az előadásban vannak azért olyan részek, amikor lanyhul a néző érdeklődése, amikor nem lépünk előre és már kezdjük unni a cselekmény stagnálását. (Száz perc egy részben.) Néhány ilyen pontot, de nem minden helyzetet a zenei betétek, amelyek jótékonyan elütnek a korszaktól, feloldanak. Kellemes kis színfolt, amikor a bulizásba néhány első sorban ülő nézőt is bevonnak, akik jó fejek és beszállnak a vonatozásba, és az is jó pillanat, amikor egy idősebb hölgy visszaviszi a városi tanácsos (Terhes Sándor) pingpong labdáját, aki egészen addig teljhatalmú úrnak tűnik, és a feleségével (Takács Nóra Diána) együtt minket is terrorizálna. Persze, ahogy a fasiszták megjelennek (sőt, mindössze egy fasiszta csupán), kicsi nyuszi lesz belőle, és éppen a felesége védi meg.
Terhes Sándor említett városi tanácsosa az egyik legerősebb alakítás a darabban, de nagyon jó Friedenthal Zoltán is, aki „erotikus téren legszívesebben nem politizálna”. Az előadás kapcsán ilyen apró kérdéseken is eltöprenghet a néző, hogy ugyan élhetne-e együtt, lehetne- e szerelmes egy ellentétes világnézetű emberbe. Friedenthal Zoli szereplője ezzel próbálkozik, sőt a frissen kinézett alkalmi partnere, Szandtner Anna szintúgy. Utóbbinak már csak azért is egyszerűbb a dolga, mert neki egyáltalán nincs is világnézete. Megpróbálkozik a politikát figyelmen kívül hagyni. De lehetséges-e ez egyáltalán, amikor úgy látjuk, hogy a férfiakat szinte más sem érdekli. (Az, hogy a nőket nem foglalkoztatják egyáltalán a közügyek, remélhetőleg ma már nem ilyen egyértelmű, ezt remélem.) Politikai elkötelezettsége a fogadósnak sincs, akit Fekete Ádám játszik, aki mellesleg az előadás egyik dramaturgja és dalszövegeinek a szerzője is. (Nemrég briliánsnak láttam Jean-Sol Partre szerepében a Tajtékos napokban a Színműn, és azót is csak félig kész a bejegyzés.) A fogadós nem akar mást, pusztán a fasisztáknak eladni a hatvan adag marhasültjét. És lássuk be, ez komoly érv.
