Ha ezt a darabcímet látom, automatikusan Alföldi Robi Jupiter alakítása jut eszembe, amelyet a Nemzetiben tavaly láttam két egymást követő napon és amelyről mindössze három bejegyzést is írtam. Emléke sír a lanton még… Ennek ellenére az élet megy tovább, Sipos Balázsnak rendezővizsgája volt az Ódry Színpadon és ezt március 24-én hétfőn meg is néztem.
Rögtön az elején be kell ismernem, hogy az előadás ezúttal nem nyitott meg számomra új kapukat, nem értelmezte át vagy másként a darabot. Erre nyilvánvaló magyarázatot adhat az, hogy már eleget láttam a művet, illetve a tavalyi élményem volt olyan formátumos, hogy oly könnyen ne ülhessen a helyére semmi más.
A fiatal rendező nem biztos, hogy ezt a teret választotta volna az egyetem összes zugai közül, de a vizsga miatt mást nem tehetett. (Szinte csak stúdió előadások készülnek a Színműn, amelyet nehéz nem kapcsolatba hozni a finanszírozási kérdésekkel, hiszen egy nagyszínpadi előadás esetén a látványt jobban hiányolják, illetve többe is kerül a díszlet, mint egy kis teremben.) Így nem biztos, hogy nem kényszermegoldás eredménye Ondraschek Péter díszlete, az összeácsolt lécekből álló háttér. Akármint is van, az egész színpadkép hatása ugyanazt a kietlenséget és szomorúságot fejezi ki, mint amely e komédia (Moliere és Kleist szövegeiből hozta össze Fekete Ádám dramaturg) mélységeiből árad. A világ („az istenek”) akár a lényünktől, az egyéniségünktől is megfoszthat, valami ilyesmi lenne a rövid tanulság. Egyik nap győztes hadvezérek vagyunk, miénk a világ, majd hazamegyünk és kiderül, hogy valaki már meg is előzött minket a hitvesi ágyban… Ha ez nem elég probléma, az a másik kisebb is csak előjön: biztos, hogy érdemes ennyire küzdeni a közügyekért, hogy közben a családunkat egészen elhanyagoljuk? Amphitryonnak (Domokos Zsolt) mintha ez a kósza gondolat is felvetődne az agyában…Hála, köszönet vagy legalább némi segítség másoktól a nehéz időkben nem érkezik. Ott áll egészen tehetetlenül.
Orosz Ákos Jupiterének sem adatik meg az élet zavartalan élvezete, bár elvileg ő határozza meg az alaphelyzetet. A férje képében elcsábítja az asszonyt, aki örömmel fogadja. Mit akar még? Valami egészen különlegeset: arra vágyik, hogy az asszony miközben a férjét öleli, mégis őt szeresse. Mészáros Blankát nem irigyeljük, amikor ezzel a számára álproblémával szembesítik. Intenzíven végigküzdi Alkméné képében a darabot, egy csapdában kellene tisztességesnek maradnia. Két férfi kéri számon tőle a lehetetlent, mindkettő magára gondol csak és tárgynak tekintik. Ha mást sem nézünk, a darabnak csak ezt az aspektusát (és hagyjuk a két szereplőre is ráerőltetett ön-feladást), már az is elég sötét. Ehhez valóban passzol a hevenyészett háttérrács.
A színészek tisztességesen eljátszották a karaktereket, ami nem kevés. Azt a küszöböt, amikor a nézőnek a szeme felcsillan és megjegyzi az alakítást magának, az én esetemben Rainer-Micsinyei Nóra ütötte át, akit pár nappal később a Szakértők koncerten örömmel vettem észre az Átriumban. Charis alakjában egy igazi, eleven hús-vér nőt láttunk, aki valóban kész arra, hogy férje bánásmódját meghálálva (Merkurét, igazából – aki Szabó Zoltán) egyből szerető után nézzen. Mohai Tamás Sosiasa is éppen a feleségével folytatott szóharcokban a legelevenebb. Orosz Ákos nagyon jó, de mivel őt viszonylag sokszor (de még nem eleget!) láttam, róla mindössze azt tudom mondani, hogy most is hozta a megszokott, jó formáját, ahogy ez egy Jupiterhez illik is, de ezúttal önmagát nem haladta meg. Majd a következő kalandnál, ez megvolt.
