Már decemberben részletesen leírtam ugyan, amit az Viktor Balázs rendezéséről gondoltam, de minthogy ma délután ismét megnéztem, a saját játékszabályaim értelmében dokumentálom a látottakat. Különleges helyzet volt, mert bár már volt olyan előadás, amelyre háromszáz nézőt vittem, ez az első, amelyen kizárólag az általam odavitt nézőknek játszottak. És örülök, hogy így lett, mert másodszor is tudtam szeretni és végig lekötött a játék.
Nagyon kevés olyan görög drámát láthattam az utóbbi években, amelyről azt gondolnám, hogy fogyasztható diákoknak. Pedig ezeket is lehet úgy játszani, hogy meg lehet benne mutatni a mi világunkra is jellemző kapcsolódási pontokat. Ez az előadás éppen ezt teszi.
A délután folyamán a rendező tájékoztatót is tartott az előadás előtt, reményeim szerint a gyerekekre vonzó hatást gyakorolva. Láthatták, hogy egy korban hozzájuk nálam sokkal közelebb álló embert éppen úgy érdekli a mitológia és az irodalom. Hátha eljátszanak a gondolattal, hogy nem is hülyeség ez az egész. Vagy nem áll feltétlenül messze a mindennapoktól. Ezt remélem. Ugyanaz, amit én mondhatok, ezerszer meggyőzőbb Viktor Balázs szájából.
Az előadás néhány mozzanatában eltért ugyan az általam az előbemutatón látott verziótól, látnivalóan több improvizatív hatású elem került bele. Annak idején kifogásoltam, hogy nem jelzi senki, hogy a seb bűze zavarná őket - most éppen a főszereplő szaga az első, ami a hajósoknak feltűnik. Mintha ez nem így lett volna még decemberben.
A véleményem most is ugyanaz az előadás egészéről, most is főleg generációs darabnak tűnik a Philoktétész. Azt látjuk, amint az ifjú nemzedék (Neoptolemosz a képviselője) miként próbálja a helyét megtalálni a már felrajzolt koordináták között, abban a világban, amelyet Odüsszeusz és a hozzá hasonló mindig győzedelmeskedő ügyeskedők határoznak meg. Nem könnyű a helyzete. Ma különösen jól sikerült Rada Bálintnak az a jelenete, amelyben állítólagos sérelmeiről kellett beszámolnia. Láthatjuk, hogy nem könnyű megtanulni, hogyan kell hazudni.
Hinni se könnyű, de látjuk, hogy mégis könnyebb, mint nem hinni. Az öncsalás is erőt adhat. Philoktétész erre példa, aki kilenc év számtalan keserű csalódása után még mindig kitörő örömmel tudja fogadni a szigetén partra szálló embereket. Ismeri Odüsszeuszt és ennek ellenére a végén mégis beadja a derekát. Elég neki Heraklész megjelenése, (deus ex machina, ahogy a színész, Szabó Mátyás el is mondja) és rögtön hagyja magát Trójába vitetni. Gagyi a helyzet, a színész a nézőtér alól, egy egész sor nézőt felállítva mászik elő, a szöveget is helyenként súgja neki Odüsszeusz. Egészen az a felületes benyomásunk, hogy a rendező a folyosón megkért valakit, hogy Bán Bálint távollétében ugyan mondjon el pár mondatot. Ebben a verzióban, ha lehet még nyomatékosabban kifejeződik az, hogy nem hihetünk a jóslatokban, az emberekben és csak magunkat csaphatjuk be, hogy átmenetileg jobb legyen a közérzetünk. Jobb ha ezt tudjuk, ha már másoknak veszélyes is folyton igazat mondani.
A színészeknek most is nagyon örültem, külön is a kar tagjainak, Béres Miklós Odüsszeuszának, Rada Bálintnak és Bárnai Péternek meg extra módon - ma egészen együtt tudtam ezzel a lelkes lúzerrel érezni és vele mentem az előadás alatt. Hátha mégis úgy lehetnének a dolgok, ahogyan ő szeretné. És egész biztosan látni szeretném ezt a társaságot ismét a Peer Gyntben is, májusban.
Kifejezetten örültem, hogy ezt az előadást megnéztem, megnéztük együtt. A tanítványaimon kívül a kisebbik, színházat/operát látványosan elutasító lányom is jött, akinek az volt a fő motivációja, „hogy akkor ugye az esti Figaróra nem kell mennem?” Ebből a mínuszból indult és roppant lelkesen nézte az előadást, utána is több kérdése volt és foglalkoztatta. Én az előadás ismeretében számítottam is erre a hatásra, ezért is vittem. Bízom benne, hogy ez az előadás őt is elindítja majd a lejtőn, amin én és Vilma már jó régen rajta vagyunk.
