Mezei néző

A Budapesti Tavaszi Fesztivál támogatásával készült a Kolibri Színház legújabb bemutatója, amelyre némi csúszással, csak április 3-án tudtam beülni. Miután voltak több éves csúszásaim is más kolibris előadások esetén (pl. a Cyber Cyrano), ennyi késedelem szinte még optimálisnak is tűnik, legalább már egy érettebb előadást nézhettem meg több iskolás csoporttal együtt csütörtök délután.

Március 25-én, kedden néztem újra tíz év után a Jenufát, Vidnyánszky Attila munkáját. 2004-ben Marton Évával és Bátori Évával láttam és azóta is gyakran eszembe jutott, mint az egyik legjobb opera-rendezés, amelyet az Házban láttam. És persze hosszan nyomasztott a történet maga is. Két apró gyermek anyjaként, naná, hogy egy csecsemőgyilkosság erős élmény Janacek zenéjével körítve. Az eltelt idő nem mondható kevésnek, közben óriási változások történtek a hazai kulturális életben is, még sose volt talán ennyire kettészakadva a színházi világ (is), egészen megváltozott benne a rendező helyzete. Ezek a külső körülmények kétségtelenül befolyásolják azt, hogy ki megy el az előadást megnézni, DE mit sem vontak le a mű és az előadás hatásosságából. Most is a székembe szögezve ültem, éppen úgy mint tíz éve, bár ezúttal más énekesekhez volt szerencsém. 

Egy óra színház és terápia, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt alkalmazható. Gimesi Dóra darabja és az ebből készült előadás méltó a nem is olyan régi díjra (a novemberi Gyermek-és Ifjúsági Színházi Szemle fődíjára). Jó lenne, ha annyi figyelmet és támogatást kaphatna, mint a nemrég az Erkelben elkészült Parázsfuvolácska. Játszani kellene ezt reggel, délben, este, családoknak és iskolás csoportoknak, folyamatosan. Talán másként alakulna az életünk, ha mind megismernénk ezt a csomótündért.

A tegnapi este harmincnál több zenész, színész, pontosabban zenélő színész gyűlt össze az Átrium színpadán és ennél is több művész foglalt helyett a közönség soraiban, hogy a Kovács Marcihoz kötődő koncerten részt vegyen. Ha a harmincas éveket írnánk ( mintha éppen ebbe a korszakba vágyakozna vissza néhány politikai csoportosulás, ha nem tévedek), akkor kiszállt volna a helyszínre a Színházi Élet és beszámolna, hogy kik jelentek meg, milyen toalettben és kinek a társaságában. A koncert apropója: Kovács Márton épp tizenegy éve lett Mohácsi János alkotótársa Kaposváron, majd követte a Nemzeti Színházba és minden más helyszínre is, ahol azóta „Moha” megfordult. A Mohácsi-előadások emblematikus eleme Kovács Marci zenéje és zenekara. Kell nekünk ez a zenei világ, nem is kérdéses.

Józan döntésnek semmiképp nem nevezhető, amit ma megléptem: négy „blog-hátrálékkal” ma este bevállaltam egy Parázsfuvola újranézést. Nem, józan döntés nem volt, már a racionalitásomat hosszabb ideje magam is kétségbe vonom. Határozottan JÓ döntést hoztam. A levont tanulságokból néhányat most megosztok.

Különleges élmény és nagyon tanulságos egy (jó) énekest ugyanabban a szerepben, ámde eltérő rendezésekben is megnézni. Nem olyan gyakori, hogy módom volt hasonlóra rövid időn belül. (Van rá példa azért, most ketten is szerepelnek a Parázsfuvolácskában olyanok, akik nemrég még a Zeneakadémián játszottak a Varázsfuvolában. Cser Krisztián és Zavaros Eszter játéka hasonlítgatható saját korábbi szerepformálásukhoz.) Ilyen esetben egy énekes biztosan tudja, hogy melyik a neki inkább való verzió, amelyikben jobban is érzi magát. Hogy miként kapcsolódik ez a pozsonyiak Anyegin előadásához?

Kimerülten beülni egy előadásra, csak azért, mert van hetekkel előre megvett jegyünk – ismerős szituáció lehet szinte bármely mezei nézőnek. (A másik motiváció: MOST van az előadás, az optimális szereposztás…) Évtizedekig működtem improvizációs technikával, azaz élvezve az este hat és fél hét közötti időszakot, amikor kisütöttem, hogy épp mire van kedvem menni és rendszerint valahogy csak lett jegyem is. Most ez egy új korszak, előre el van döntve a legtöbb estém sorsa – én meg hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel le is bonyolítom a tervezett programot.

Egy héten két előadást megnézni Edith Piafról? Nem túlzás ez? - Nem, ez maga a rózsaszínű élet.

Miután márciusban volt már két nagyon jó élményem a Centrálban (Illatszertár harmadszor és A kutya különös esete), emiatt választottam ki a március 18-i Edith és Marlenét, bíztam benne, hogy majd megkoronázza a napomat. (Így lett.) Ajánló következik.

Nagyon jó marketingje van az előadásnak, ma leteszteltem: a játszótéri ismerőseim mind hallottak a közelgő bemutatóról. Az is evidens volt nekik, hogy ez egy kisiskolásoknak szóló lerövidített verzió. Ez az a célközönség, akiknek az előadást tervezték. Mielőtt a benyomásaimat itt összegezném, leszögezem azonnal a végkövetkeztetést: ez az előadás annál jobban hathat valakire, minél kevésbé kötődik az illető az eredeti műhöz, illetve valamelyik korábbi előadáshoz. Vagy éppen ellenkezőleg: annyira szereti, hogy bármely felfogásban élvezni szokta. (És ez most a harmadik nekifutás, tekintve, hogy a technika ördöge kétszer közbeszólt és egyes részek kitörlődtek…így szükségszerűen tömörebb lett, alig három A4-es.)

Ha van előadás, amelyet bármilyen szereposztással könnyen el lehet adni, akkor a Tosca az. Néhány éve ráadásul Kovalik Balázs nyilatkozta is, hogy csak a Házban van hat rátermett énekesnő, akinek való a szerep - de maximum kettőnek tud lehetőséget adni. Idén a kör kitágult, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében sor kerül két előadásra, amelyben Jose Cura Cavaradossi, Tosca pedig a szintén többnyire külföldön éneklő Boross Csilla. Én egyiküket sem láttam még énekelni, utóbbit egy hónap múlva ismét fogom, mert egy Trubadúr-sorozatban is részt vesz április legvégén és májusban. Milyen volt ez az első este, a mai? (Vasárnap ismét nézhető...)