A Kolibri Színház talán „legdurvább” témájú előadása ez. Kiss Márton a Platform 11+ drámapályázatán díjat nyert vele és most meg is rendezte a Kolibri Pincében. Ez a téma az erőszak terjedése az iskola világán belül is, ennél is konkrétabban: a diákgyilkosságok.
Nagyon eldurvult világot mutat nekünk Kiss Márton, mégpedig egy jómódú diákok által látogatott magániskola falai között. Csak abban reménykedhetünk az előadást nézve, hogy ennyire mégsem súlyos a helyzet és a mi diákjainktól ez a probléma mégis távol áll. (De lehet, hogy a szerzőnek van igaza, aki ezzel a darabjával mintegy rátenyerel a vészcsöngőre. Nem jó hallani, de hátha hasznos.)
Rögtön a kezdés is súlyos, egy randevút látunk, amely a legkevésbé sem szól a romantikáról és a szerelemről, mindkét résztvevőnek pusztán annyi lenne az igénye, hogy végre túl legyen az első szexuális élményén. Talán mindenre ez lehet a magyarázat? Nem tanulják meg az emberek, hogyan kell egymást szeretni és pusztán tárgyként használják a körülöttük élőket? Nincs barátság és nincs szerelem sem ebben a közegben. Van a patak, amely mellett találkoznak, de ebből sem a szépség, pusztán a zaj az, ami érzékelődik.
Szörnyű ebben a közegben tanárnak is lenni, ezt látjuk Mult István figuráiból. Árad belőle a tehetetlenség. Valóban fogalma sincs, hogy mit lehetne tenni. Ehhez a szörnyű pesszimizmushoz képest idillként emlékszem vissza a Kolibri Pincében látott korábbi előadásokra (Cyber Cyranó, Klamm tanár úr, Delete, Emlékezz rám! stb).
Alexics Rita az egyetlen lány, aki egyedül is képes megmutatni, hogy a női oldal sem különb a fiúkénál. Az, ahogy egyik pasitól vándorol a másikhoz elég kiábrándító. Érdekes lett volna hallani, hogy az előadás célközönsége, a gimnazisták mit gondolnak róla. (Mintha épp ezen a napon nem kértek volna foglalkozást a diákok, pedig ezek az ifjúsági előadások a megbeszélés által hatnak igazán. Vagy pontosabban: ezek a foglalkozások vezetik rá a diákokat, hogy tudatosan gondolják át azt, amit láttak.) Ez a része a darabnak az, ami bármely osztályt érinthet. Biztosan foglalkoztatja már ezeket a gyerekeket az, hogy hogyan alakítsanak ki partnerkapcsolatokat ebben az életkorban. Jó lenne azt gondolni, hogy mi az előadásban egy torzított karikatúrát láttunk.
A főszereplő mégis a három fiú, akik eltérő karakterűek, de mégis sok vonásuk hasonló. Ugyanezt a három színészt láthatjuk a Hello, náci! című darabban, amely szintén kellemes kis történetnek rémlik ehhez képest. Kevés dolog tud azon túltenni, mint amikor azzal szembesülünk, hogy két diák egy osztálytársát pusztán unalomból öli meg. Ruszina Szabolcs talán a legnegatívabb figura, de nem sokban marad el a kissé bizonytalanabb Szanitter Dávid sem mögötte. A harmadik fiú pedig csak a véletlen folytán lett áldozat, más felállásban akár belőle is lehetett volna gyilkos. Most mégis Mészáros Tamás szereplője az áldozat.
Az előadás által felvetett probléma ebben a darabban nyomasztóan hatott rám. Valahogy jobban szeretem, ha ezek az ifjúsági színházi darabok mégis megmaradnának a mindennapok gyakori problémáinál… ez a diákgyilkosság-ügy nekem túl komoly falat volt, ez az igazság. És mivel nem az osztályommal voltam, így módom sem volt a közös feldolgozásra. Pedig ezt az előadást, ha valaki bevállalja, csak foglalkozással tegye. Ezt tudom zárszóként mondani.
