Elég nagy szerencse kell ahhoz, ha valaki előadást nézhet mostanában a Nemzetiben, szó se róla. Az meg óriási pofátlanság, ha az embert beengedik (előjegyzés nélkül) a főpróbára és utána még odatolja a képét a premierre is. Minthogy 18.57-kor még 14 ember nem vette át a jegyét, beengedtek. A kezdéskor még három üres pad-hely maradt, teljesen tele lett a stúdió így is.
Már tegnap éreztem a villamoson, hogy jó lenne újranézni az előadást, de egészen ma délutánig próbáltam magam meggyőzni, hogy nem illik odamenni és majd egyszer, ha jön egy jobb időpont - de a végén úrrá lett rajtam a szenvedély, kíváncsi lettem, hogy milyen lenne másodszorra és csak elindultam.
A mai közönségben több volt a "hivatalos" ember, akiknek "muszáj" megnézni a Nemzeti előadásait, vagy mert írniuk kell róla vagy azért, mert erről ugyan nem írnak, de ismerni akarják a színházi életben zajló folyamatokat. A tegnapi tapshoz viszonyítva furcsa volt ezt a mai lagymatag fogadtatást észlelni, miközben annyira sok erős előadás nincs a mezőnyben, hogy erre az előadásra valaki elhúzza a száját. Ez van.Bízom benne, hogy a mezei nézők lelkesebbek lesznek ennél.
Az előadással kapcsolatos lényegi észrevételeim nem változtak, pusztán gazdagodtak, ami egyértelműen a második nézéssel függ össze. Vannak részletek, amelyeket persze tegnap is észleltem, de nem éreztem őket annyira lényegesnek.
A címre utalva: míg az előadást tegnap a jobboldali tribün közepéről, ma szándékosan baloldalról néztem, mert azt feltételeztem, hogy innen rendezhette meg Gothár, annak ellenére, hogy elég kiegyenlítetten helyezkednek el a színészek úgy, hogy minden oldalról élvezhetőek. A középső tribünt nem próbáltam, de a jobb és a bal oldal közül most azt javsolnám, hogy a jobbat válasszátok. (A nézőtér baloldalára engednek először. Leszámolnak egy adott számú embert és aztán a többieket jobbra irányítják. Aki annyira nem tolakszik az ajtóhoz, az automatikusan oda fog jutni.)
Mindeddig nem említettem meg, hogy a színpad mozog, inog. Felmerül az emberben, hogy mi van, ha leszakad. Ennyire instabil a világrend. (A márvány oszlopok is papírból, nem lehet nekik támaszkodni.) A két Amphitryon együttes megjelenésekor a színpad le is szakad, de a szomorú valóság megismerése után (át vagyunk verve) már rögzítve marad - ez már nem változik.
Egyetlen jelenet volt számomra ma is kérdéses, de ezt a szerzőtől lehetne számon kérni elősorban, aki 1807-ben írta a darabot, amikor nyilván nagyobb különbség volt a színpadon is úr és szolga között, mint amit ma a Nemzetiben érzékeltetnek. A Znamenák által játszott Sosiastól egészen elképzelhetetlen az, hogy nem mer Alkméné elébe járulni és inkább egy lámpával próbálja ki előre a jelenetet, amelyben a csatáról tudósít. Ez a Sosias még az őt ütlegelő hasonmásától sem tart igazán, szinte összehaverkodik vele (együtt füveznek kedélyesen - így is lehet a hatalomhoz viszonyulni). Nyilván nem fél épp Alkménétől, aki baráti viszonyban van még a szolgálójával, Sosias saját feleségével is. (Charis ráül Alkméné térdére.)
Néhány jelenet, ma is nagyon tetszett - különösen az Alkméné-Jupiter második jelenete, amikor az isten azt akarja kimondatni a nővel, hogy a férjével szemben őt választaná. (Alkménének ekkor nem egészen világos, hogy mi is a helyzet, végig azt hiszi, hogy a férje kínozza.) Ennél a jelenetnél éreztem azt, hogy szívesen megállítanám az időt, ahogy Jupiter is tette - 17 órás éjszakát teremtve, ami csak kettőnek érződött. Jó, hogy tegnap is láttam, ma is - de mégsem végteleníthető a színházi pillanat, eltelik és esetleg egy hangulat vagy egy emlék marad belőle. Azt hiszem, hogy ez olyasmi lesz.
Jupiter egyetlen szövegében sem igyekszik túlságosan eltitkolni a cserét, mindig vannak utalások, amelyekből kivehető lenne az igazság. A hatalom nem túlságosan igyekszik elrejteni az igazi szándékait, sőt inkább kérkedik vele és elismerésre vágyik. Színházilag ha nagyon akarták volna a szereplők átváltozását hangsúlyozni, egyértelmű, hogy vagy maszkokhoz, vagy bábokhoz vagy esetleg filmes technikához nyúlhattak volna. Ez lett volna a kézenfekvő. Az, hogy nem is próbálkoztak az azonosság hitelesítésével, egyértelműen azt jelzi, hogy ezt a laza hozzáállást igyekeztek aláhúzni. Nem veszthet semmi Jupiter, nem járhat pórul - nem is kell görcsölnie, hiszen nem bünhődhet meg. (Az egyetlen büntetése az, hogy a nő lélekben mindig is a férjével volt, teljes önátadásra nem is késztethette.) És egyébként: a felszínen még lehet máshoz hasonulni, de lényegileg? Válhat olyanná egy isten, mint egy halandő?
Jupiter minden alkalommal, ha kinyilatkoztat (egyre szaporodnak ezek a helyzetek az előadás előrehaladtával) rááll szolgája ládájára és onnan szónokol. Így mintegy 20 cm-rel magasabb talán, ami szintén egy jó eszköz arra, hogy súlytalanítsa az isten hatalmát. (A papír ruhák mellett nem említettem a papír villámot sem, amelyet a zsinórpadlásról dobnak le és ügyesen elkap Robi. Enyhén nevetséges és kisszerű, az egész önigazoló magyarázgatással.)
Legjobb lenne, ha az istenek (értsd hatalom) hagyná az embereket nyugton. Élhetnék a nem túl izgalmas és tartalmas életüket (lsd. Amphitryion ügyködése a háborúban a haza érdekében, Sosiás bújkálása ugyanakkor - egy érem két pólusa). A beavatkozás csak szerencsétlenséget hozhat, nem lehet kiheverni, nem lehet túllépni rajta, nem lehet mindent visszaállítani az eredeti állapotába. Az előadás lezáró jelenetében A magára maradt pár nem igen reménykedhet a felejtésben. Alkméné nem lehet biztos abban, hogy a csere nem ismétlődik meg, Amphitryion pedig csuklik, az isten nem felejtette el - biztos lehet benne.
