A bevezető és a prózai előadások után jöjjenek az operák és koncertek. Helyenként néhány sornyi kifejtéssel azokról az előadásokról, amelyekről nem készült külön bejegyzés, mégis megragadt bennem néhány gondolat velük kapcsolatban, hiába telt el már akár több hónap is az események óta. Mivel meglehetősen hosszú lett, ezt is két részre bontom, bár jelentősen kevesebb előadásról van szó, mint a prózai színházak esetén.
Rubén Amoretti és Létay Kiss Gabriella - Mefistofelé - fotó: Nagy Attila/Operaház
Kevesebb operát néztem idén, de ebben a választék szűkülése is közrejátszott, ősztől számos olyan előadást töröltek a műsorból, amelyekre nagyon készültem.
Legjobban a Dead Man Walking és a Pelléas és Mélisande c. előadások tetszettek, ezeket éreztem leginkább kereknek. Az elsőt már online is láttam egy évvel korábban, akkor írtam róla ajánlót, a Pelléasra kétszer is beültem gyors egymásutánban, sőt még szeptemberben is szívesen megnéztem volna többször is, ha nem marad el végül az egész sorozat a forrásmegvonás miatt.
Pasztircsák Polina és Kovács István - Pelléas és Mélisande - fotó: Nagy Attila/Operaház
Az ezred lánya számomra új helyzetet teremtett: sosem hittem, hogy a látványcentrikus rendezői ötletek annyira elvegyék a kedvemet egy olyan produkció ajánlásától, amelyben több számomra fontos és régen megfigyelt énekest láthattam (ld. Farkasréti Mária, Schöck Atala is, kisebb szerepben). Az évad folyamán nem ez volt az egyetlen eset, amelyik tele volt részértékekkel, mégis erősebbé vált bennem a hiányérzet, hiába kedveltem a rendező korábbi munkáit – ezeket rendre elhallgattam, mert ez nem kritikai felület, hanem AJÁNLÓ blog, nyomhagyó és visszajelző szándékkal. Nem éreztem szükségét, hogy lebeszélő kampányt folytassak, már csak azért sem, mert Szemere Zita a címszerepben igazán tökéletes volt, nagyon illett neki Marie szerepe is, bár ez a legkisebb mértékben sem lepett meg, eleve erre számítottam, benne nem is csalódtam.
Szemere Zita, Az ezred lánya - fotó: Az előadás képgalériája, Operaház
Mindig azt érzem, mintha egyenesen rá írtak volna minden szerepet, amit éppen énekel. Ezt a benyomást keltette bennem novemberben Erdei madárként is, aki mindenáron támogatni akarja az általa annyira kedvelt hőst, jelenete a Siegfried egyik fénypontja volt. Legutóbb a Gianni Schicchi-ben is nagyon megfogott Lauretta áriájával. Ezt ilyen szenvedélyesen előadva még sosem hallottam. Meggyőzött, hogy számára ez a szerelem élet-halál kérdése, és meghatódtam. Ez azért valami, egy kétperces áriával egy vígoperában ezt elérni, miközben minden énekes karikatúrának volt (abban is) öltöztetve… - Lenyűgözött, ahogy könyörgött az apjának. (Túl sok előadást láttam már hasonló beállításban, ez némileg csökkentett a lelkesedésemen, de ettől a célközönség - a diákok, akiknek eleve szánták ezt a rövid operát beavató célzattal - nyilván szerethette, és ez a fontos.)
A Gianni Schicchi egyik szereposztása - fotó: Rákossy Péter/Operaház (képgalériája)
Abban, hogy ez ilyen erősre sikerült, nem kétséges, hogy nagy szerepe volt az erőteljes csapatnak, kiemelten Hábetler Andrásnak, akinek ez a lányáért bármire kész apa is elhihető volt, nemcsak a csaló. (Ez az előadás decemberben volt, de Szemere Zita kapcsán ide kívánkozott.)
Ilyen erőteljes csapatmunkát csak a Figaro3-ban láttam, amelyet idén elővettek újra (ugyan lesz-e még később? – az idei sorozatot törölték, amit nem tudok eléggé sajnálni), és az Opera és a Forte Társulat együttműködésével készült Keresztkantátákban.
Kovács István és a Forte Társulat - Keresztkantáták - fotó: Rákossy Péter / az Operaház képgalériája
Horváth Csabának volt már hasonlóan jól sikerült produkciója, amelybe operaénekeseket vont be (El valahova, amely mintha online még mindig elérhető lenne), és összes előadásáról elmondható, hogy nagyon egységesen dolgozik a csapata. Ezúttal Kovács István volt a szerencsés énekes, aki kiemelt helyzetbe került. Bach basszus kantátáit én persze koncertszerűen is szívesen meghallgattam volna, illetve a Forte egész tevékenysége külön is érdekel, így ez esetben duplán is célközönség voltam. Éppen emiatt sajnáltam, hogy a társulatot szintén követő nézők nem találtak rá az Eiffelben, jóval kevesebben nézték, mint ahányan befértek volna.
Kolonits Klára és Bretz Gábor – Hunyadi László - fotó: Nagy Attila/Operaház
Már többször leírtam, hogy nem vagyok „Hunyadi-fan”, de ettől még tucatnyi előadását csak megnéztem a korábbi rendezésnek (10 éven belül írtam róla összesen 14 alkalommal - mi lett volna, ha szeretném?). Bár nem ragadott meg maga a koncepció, mindig voltak a szereposztásban olyan énekesek, akik miatt csak nem hagyhattam ki.
Ezúttal sem mentem túl lelkesen a Hunyadi Lászlóra, ráadásul a frissen átadott épület miatt a bejutás sem tűnt egyszerűnek, így mindössze egyszer láttam, de mégis várakozáson felül jó élményeket hagyott Ókovács Szilveszter első rendezése, és ezt meg is írtam a belinkelt ajánlóban.
Az idei sorozat részben eltérő szereposztással megy, de Kolonits Klára azért benne maradt. (Szilágyi Erzsébet kétségtelenül nagyon az övé, és most többször is énekelheti; ez azért feltétlenül biztató.) Most még van néhány eladó jegy, és kivételesen előre gondolkodtam, vettem előre jegyet én is az egyik alkalomra, közösen megnézzük azzal a lányommal is, aki eddig még egy Hunyadit sem látott, nem is kedveli az opera műfaját, de ennek ellenére nemrég a Bohéméletet mégis szeretni tudta. (Ez azt is jelzi, hogy az évtizedek óta megtartott Nádasdy-rendezés a nem-operanézőkre is hat, és indokolt, hogy műsoron van.) Utóbbiról még egy újabb ajánlót már nem tartottam szükségesnek, már csak azért sem, mert ha van előadás, amelyik reklám nélkül is megtelne, az éppen ez. Kétszer ennyi Bohéméletre is lett volna elég néző idén is.
Sándor Csaba - A cremonai hegedűs - fotó: az énekes FB-oldaláról
Emiatt említem itt, hogy Sándor Csaba most először énekelte ebben a rendezésben nemcsak Schaunard, hanem Marcello szerepét is. Jó éve volt, sok munkával. A cremonai hegedűs színészileg is különösen kidolgozott alakítása, aki ezt megnézte, nem állíthatja, hogy az operaénekesek nem jó színészek. Az, hogy nem sokkal a púpos hegedűkészítő után Szegeden Don Giovanni is volt, még csak ráerősít erre. (Legalább erre az egy estére eljutottam, örültem, hogy már a harmadik rendezésben láttam újabb árnyalatait ennek a figurájának.) Júliusban jól állt neki Papagenó is. Hosszabb ajánlót írtam az előadás minden szereplőjéről, de pont róluk nem tett ki képeket az Opera a Fb-ra, így ez csak szöveg, én pedig mindmáig nem érzem ezt a bejegyzésemet igazán befejezettnek és működőképes ajánlónak. (Ez rengeteg későbbi poszt megírásától visszatartott, ezeket a hiányokat pótolom most részben ezzel az összefoglalóval.)
Palerdi András a Parsifalban
A már említett Az ezred lányában egy kisebb karaktert játszó Palerdi András ismét visszahozta azt a hangulatot, amely „Maflapincsi-alakítását” övezte (ld. Az olasz nő Algírban, amelyet az M5 többször is leadott, és az utóbbi évtized legjobb tíz operaelőadása közé feltétlenül besorolnám), láthatóan nagyon jól illenek hozzá a vígoperai karakterek. („Bravo, bene, cosí si fa!”) Nekem a megosztó Parsifalban is tetszett, összességében jó formáját futotta idén, (azon énekesek közé tartozik, akik mintha jól jártak volna a covid-leállással), sokkal erőteljesebbnek éreztem, mint korábban bármikor.
Horti Lilla – Gábor Géza - Szemerédy Károly - fotó: Nagy Attila / Operaház
Ha már Parsifal, akkor a címszerepet játszó Kovácsházi István nem maradhat ki, akinek Siegfriedjét is láthattam még Az istenek alkonya nyári sorozatában. Róla és partnereiről, köztük a nagyon markáns Gábor Gézáról Hágenként, illetve a Gunther szerepét megemelő Szemerédy Károlyról írtam külön ajánlót is, így most nem ismétlem magam.
Nem hagyhatom említés nélkül Sárik Péter jazzes Kékszakállját sem, amely most már eljutott a pesti bemutatkozáshoz is a BDZ közreműködésével, és erősen remélem, hogy hamarosan többször is meghallgatható lesz. Erről a lemezfelvételtől kezdve a sárospataki ősbemutatón át már nem is egy ajánlót írtam, így erről a várkerti eseményről már csak röviden emlékeztem meg, bár Cser Krisztián sokadik "igazi" Kékszakállúja kapcsán még mindig eszembe jutott egy újabb szempont, és a nyomhagyó bejegyzés hosszabb verzióját is idővel elő fogom szedni, amint jó alkalom kínálkozik rá. Ebből is csak azt szűrtem le, hogy minden énekesnek rendkívül nagy szüksége van arra, hogy ugyanazt az alakot minél több rendezésben (vagy karmesterrel), újabb partnerekkel mutathassa meg, enélkül valószínűtlen, hogy igazán elmélyüljön egy alakítás.
Kékszakáll - Miksch Adrienn - Hollerung Gábor - Cser Krisztián - fotó: Aknay Csaba
Ezt a gondolatomat erősítette meg az idei Mefistofele - sorozat is, amely vegyesen sikerült. Egyfelől látszott, hogy a címszerepet játszó Erwin Schrott mennyire profin tudja a szerepét, köszönhetően annak, hogy már számos rendezésbe beállt, és sokkal többször elénekelhette, mint bárki, aki csak egyetlen operaházhoz kötve dolgozik. Egyike azoknak a nemzetközileg jegyzett és már túlzottan sztárolt énekeseknek, akik 5-6 szereppel járják a világot, egy-két nap alatt be tudnak állni bármilyen produkcióba.
Visszagondolva, mennyire tetszett Erwin Schrott az első Don Giovannijában, most csak azt állapíthatom meg, hogy több, mint tíz megtekintés után már oda lett a varázs: nem volt rokonszenves számomra, hogy nem tanulta be hat előadás kedvéért sem Kovalik Balázs rendezését, ragaszkodott a saját fellépő ruhájához, számtalan esetben improvizálásra kényszerítette a partnereit, akik viszont így minden előadást premierként élhettek meg, nem csúszhattak bele a megszokásba. Ez igaz, mind a kórusra, mind a szólistákra, a most beálló Fürjes Anna Csengére, illetve Létay Kiss Gabriellára. Ő és Boncsér Gergely őrizték a régi előadás tüzét, alkalmazkodtak a menet közben beugrókhoz is.
Mefistofele - Létay Kiss Gabriella - fotó: Nagy Attila /Operaház
Ugyanakkor épp a fenti okok miatt nagyon szerettem Rubén Amoretti Mefisztóját, aki alázatosan megtanulta az egész rendezést arra az egy alkalomra, amit kapott, őt nézve tudtuk egyedül visszaidézni az eredeti előadást. A Mefistofelét így is, minden hiányérzetem ellenére hatszor néztem meg, hónapokig készültem rá, de jóval lelkesebb lettem volna, ha megmaradt volna az eredeti szereposztás, vagy legalább egy kevésbé egoista énekest sikerült volna Erwin Schrott helyett beszerezni. Valóban úgy működött, mint Don Giovanni, aki elsőre vonzó, aztán megismerve előjönnek az árnyoldalai. Nyilván másként hatott azokra a nézőkre, akik sosem látták az előadást korábban, és nem várták a végül kimaradt gesztusokat.
Kérdés, az Operának mennyire fontos, hogy megőrizze előadásainak eredeti színvonalát, és mennyire engedhető meg, hogy egy (bármilyen híres és kiváló) énekes felülírjon egy rendezést, miközben elvileg minden szereplő arra szerződik, hogy igazodik a produkcióhoz. Őt látva a többi szereplőben is felmerülhetne joggal, hogy ezt vagy más rendezést felülbíráljon, és tetszés szerint eltérjen tőle.
Placido Domingo és Brickner Szabolcs - Simon Boccanegra - fotó: Berecz Valter /Operaház
A Mefistofele-sorozatból azonnal át is estem a Simon Boccanegrá-ba, bár - mivel ezt a rendezést korábban kétszer láttam és egyáltalán nem szerettem - magam sem gondoltam volna, hogy végül ezt is hat alkalommal fogom megnézni. Ez volt az, amire azt mondom, hogy annyira jók voltak benne az énekesek, hogy a harmadik emeleti karzatról is élvezhető volt, még a turisták is jóval kevesebbet zizegtek, mint más alkalmakkor. Ennek mind a Placido Domingo, mind az Alexandru Agache által fémjelzett előadásairól részletesen írtam, de most is kiemelem a nagy tapasztalataimat: Placido Domingo (akinek a hangja ugyan továbbra is tenornak tűnt, nem vettem észre, hogy a hangszíne megváltozott volna, bár a korábbi magasságokat nyolcvan évesen nyilván nem bírja már), különösen plasztikusan és lendületesen jelenítette meg a figurát, hihetővé vált az első kép fiatalembere is (pláne a harmadikról, ahonnan nyilván nem látszhatott az arca), és érezhetően erősen motiválta jelenlétével a magyar énekeseket, akik nagyon jó partnerei voltak. Különösen emlékezetes Cser Krisztián Fiescóként, Brickner Szabolcs pedig Gabriele Adornóként hatalmasat énekelt. Utóbbi szerepet évtizedekkel korábban még Placido Domingo maga is 11 alkalommal játszotta, és ezeket is számítva éppen nálunk lépett fel a sztár a 100. alkalommal ebben az operában, ahogy ezt a sorozat után a stábjától megtudtam. Így nem lehet csodálkozni, hogy kevés próbával is könnyedén be tudott állni az előadásba, hiszen sok rendezésben énekelhette a címszerepet is.
De nem ez volt az utolsó ilyen eset, amikor az évad folyamán egy produkcióban szükségszerűen egymás mellé kerültek debütáló énekesek olyanokkal, akik az adott szereppel évek óta járják a világot. Méltatlan az összehasonlítás, de a mezei nézők nyilvánvalóan csak az aznapi teljesítményt látják, így az újonnan betanulóknak is muszáj felnőniük a feladathoz. Láthatjuk a különbséget és azt: egy szerepben sosem lehet elmélyülni igazán csak akkor, ha valaki felkerekedik, és több rendezésbe is beáll. A produkciókban szép számmal megjelenő egészen fiatal énekesek remélhetőleg belátják ezt, és a középkori céhlegényekhez hasonlóan mindent megtesznek azért, hogy elég tapasztalatot gyűjtsenek művészi fejlődésük érdekében.
Tomasz Konieczny és a beugró Allison Oakes - A walkür - fotó: Nagy Attila/ Müpa
A MET, a bécsi Staatsoper, és további nagy házak közvetítései a covidos leállás ideje alatt jelentősen közelebb hozták hozzánk a nemzetközi operavilágot, amellyel élőben is találkozhatunk most már jó néhány éve a Müpában, a Wagner-napokon. Júniusban a szokásos Ring ismét műsorra került, ráadásul mindkét sorozatot láttam is, amelyek közül az első Walkür vált a legjobb élményemmé, mivel Tomasz Konieczny és a beugró Allison Oakes új távlatot nyitott számomra.
Ezeknek az előadásoknak a tapasztalatairól is írtam részletesen, összesen négy ajánlót, amelyek mind visszakereshetőek és az összes énekesről szólnak, de külön is említendő, hogy van az az eset, amikor a néző valakit nagyon vár (ebben az esetben Brünnhildaként Iréne Theorinra számítottam már évek óta, aki az utolsó pillanatban covid miatt esett ki), és a hirtelen beugró idegen nemcsak elviselhetővé teszi a hiányt, hanem az élmény várakozáson felüli lesz. A ritka csodák közé sorolom ezt az estét, amely egyébként azt is megmutatta, hogy a müpás első szereplésekor is már revelatív Tomasz Konieczny egy évtized alatt mennyit tudott még fejlődni Wotan szerepében, hála a sokféle rendezésnek, amelybe azóta beállhatott.
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ezt eddig mind elolvasta, nemsokára kiteszem a folytatást is, amelyben az őszi operaelőadásokról lesz szó, illetve néhány koncertről, operabeavatókról, sőt két magyar énekes külföldi előadásáról is, amelyek legalább felvételről megnézhetőek még mindig, így ezek is az életünk részévé válhatnak. (Természetesen várom a kommenteket, kiegészítéseket most is.)
