Alexandru Agache szintén sokat énekelt világszerte, jegyzett bariton, akinek itthon is megvan a rajongótábora, sőt sokan előre jobbnak, alkalmasabbnak tartották a szerepre Domingónál. Az „inkább Agachével kell látni” tábornak (illetve azoknak, akik nem a szereposztásra, hanem a darabra mennek) négy alkalom jut, amelyek közül egy már lement.
A három domingós előadásról már írtam, most az április 30-i előadás megtekintése alapján legyen itt néhány benyomás. Most még ez ajánló is lehet, elvétve felkerül még egy-egy jegy az Opera oldalára, és állójegyek minden alkalomra lesznek kezdés előtt két órával.
2022.04.30 délelőtt - tapsrend a szólistákkal
Teljesen jogos, hogy akinek volt konkrét elképzelése arról, hogy mit vár ettől az operától, az válogatott: nehezen sül ki jó abból, ha magára erőltet valaki egy olyan szereposztást, amelyiknek a legfőbb alappillére elfogadhatatlan számára.
Aki a címszereplővel kapcsolatban semleges állásponton volt, és valami egyéb oknál fogva megtekintette mindkettőjüket, észlelhette, hogy két, alapjaiban eltérő, ámde egyaránt koherens szerepértelmezést láthatott Placido Domingótól és Alexandru Agachétól.
A szokásosnál talán valóban jelentősebb különbség volt a két címszereplő között, és ez alapjaiban meghatározta a domingós és az agachés előadások hangulatát.
A hangszín, az alkat és a színészi játék, illetve negyedik tényezőként az ismertség különböző foka IS komoly szerepet játszott. Agache is világszerte ismert, de nem az az alkat, aki ilyen széles rajongói bázist mozgósíthatott volna világszerte, mint Domingo.
Domingo hangja mégis csak tenor, még akkor is, ha szerepkört váltott, de hangot nem. A habitusa is megmaradt hősszerelmesnek, kora ellenére a mozgása is elég fiatalos még mindig, és Simon Boccanegra az ő interpretációjában elsősorban szerelmes férfi, aki sosem tudott belenyugodni Maria elvesztésébe, és mellékesen doge (eleve csak azért vállalta, mert remélte, hogy ebben a pozícióban esélye van a lány kezének elnyerésére). Nagyon egységes volt az alakítás, egy vívódó embert láttunk, aki nagyon érzékeny is, és nehezére esik bárkit elítélni, hiába szükséges.
AGACHE FOTÓja kerül ide majd, ahogy lesz galéria az Operaház oldalán
Agache baritonsága épp ugyanígy evidencia, a hangja erőteljesen szól, és vele kapcsolatban nem éreztem ilyen fokú érzékenységet. Elsősorban doge, politikus, aki pontosan tudja, hogy mit akar – az Amelia kapcsán előállt problémákat is igyekszik kezelni.
Verdi nyilvánvalóan az utóbbi értelmezést szerethette volna jobban, emiatt írta baritonra a szerepet, az olasz egység és az összefogás képviselete volt számára a leghangsúlyosabb kérdés.
Mindkét énekesen érezni lehetett, hogy már sok év alatt átgondolták, hogy mi miért történik, a sajátjuknak mondhatják a szerepet, ebben nem éreztem eltérést. Ugyanakkor a közönség a domingós előadások közben érezhető izgalommal az élő legendára is készült, és minden lehetőséget megragadtak a tapsra, az agachés szombati előadáson ez a taps már csak a szokásos volt, nem jutott el az extrém kategóriába. (Április 24-én kb. negyven néző még egy tapsrendet kierőszakolt, aztán többen a ruhatárból is visszafordultak, hogy még egyet ünnepeljenek. Ilyet csak Edita Gruberova egyik müpás előadása után láttam, annyira nem lehetnek gyakoriak nálunk. Ezek a 10-13 percig tartó tapsok elsősorban az élő legenda nevének és a hozzá fűződő összes korábbi élménynek IS szóltak.)
Az, hogy a címszereplő megváltozott, a többi énekes teljesítményén is látszott.
Az énekeseket nagyon motiválta Placido Domingo jelenléte, mégis nekem ezen a negyedik előadáson – a papírforma szerint – még erősebbnek tűnt a játékuk, és még várhatóan egyre jobbak is lesznek. (Nagyon nem azonos egy frissen betanult szerepet énekelni, vagy a századik alkalommal fellépni egy operában…- amikor hasonlítgat valaki, ezt mindenképp figyelembe kell vennie. Amikor ennyire új egy szerep valakinek, még estéről estére jelentős különbségek is látszhatnak.)
SZEGEDI CSABÁS FOTÓ – lesz itt, jó esetben Agachéval együtt
Szegedi Csaba jelenlétét, drámai erejét jelentősen erősebbnek éreztem, mint az első három előadáson. Lehet, hogy most már egészen meg is gyógyult, vagy a „teher alatt nő a pálma”-modell vált be nála. (Párhuzamosan a Porgy és Bessben is főgonosz volt. Be volt énekelve a hangja, az biztos.)
Cser Krisztián már az első előadástól érezhetően jó formában énekelt, előadásról előadásra tudott még mindig valamit rátenni, hangjával biztosra vehető varázst nyújtott, amelyet a közönség hálásan is fogadott. Ezt a fogadtatást nem zavarta meg, hogy Verdi (és a rendező) jóvoltából merev vénembert csináltak belőle, aki miatt lánya belehal a szerelmi bánatba, ő maga nem képes megbocsájtani a csábítónak. A felszínen Simon Boccanegra tűnik a jóembernek, nagyon bele kell mélyedni a történetbe, hogy az elszórt kis mondatokból megérezzük, hogy Fiesco nem ok nélkül utálja a dogét. (Nekünk mégis a címszereplő mellé kell állnunk.)
Mivel ez egy ajánló blog még hozzáteszem: miután az énekes „lenyom” tizenegy Figarót (a Figaró3-ban és a „hagyományos” előadásban, júliusban jönnek az Álarcosbál-előadások, összesen hét, és ezek közül négyben Cser Krisztián szintén a hatalom elleni összeesküvőt játszik, és abban is kénytelenek vagyunk a végül megölt uralkodó mellé állni… - Verdi azt az operáját azonnal a Simon Boccanegra után írta, két évvel későbbi (1859) volt az ősbemutatója. Sajnálatos módon, abban csak a szokásos szoprán-tenor-bariton háromszög szereplői kapnak elegendő énekelnivalót, viszont annak jóval követhetőbb a cselekménye. JEGYEK pedig még bőven vannak, hiába Verdi.
Brickner Szabolcs - Cser Krisztián - fotó Kummer János/Operaház (fb-oldalról felhasználva)
Júliusban a basszista a Varázsfuvolában is fellép, amelyben a most Gabriele Adornót játszó Brickner Szabolcs is. (De milyen kár, hogy pont váltásban!) – Ebben a négy előadásban kettősük, amelyben Amelia sorsáról megállapodnak, az esték egyik biztos fénypontja volt. (Igen, a nő szinte adás-vétel tárgyának tűnt eközben, de a hangok domináltak.)
Amíg a főpróbán számomra a tenorista második felvonásbeli áriája különleges meglepetés volt, a további három estén már nem: a csoda kiszámíthatóan bekövetkezett, évekig fogja emlegetni, aki látta. (Emiatt is posztolom még most, MOST MÉG NEM KÉSŐ megnézni!)
(Előadás közben eszembe jutott, hogy demilyenjóisvolna egy Don Carlos épp ezzel a két énekessel Fülöp, illetve az infáns szerepében, de megnézném. Mindketten pályájuk ezen szakaszában már Verdinél inkább tartanak, mint Mozartnál.)
Ahogy már a korábbi bejegyzésben írtam, Brickner Szabolcs alakítását igazán tökéletesnek éreztem elsőre is, ennek a szereplőnek a motivációi végig egyértelműek, a szerep értelmezése jelentősen kevesebb kérdést vet fel, mint Fiescóé. A második felvonásbeli nagy ária után minden egyes közönségtől megkapta a szűnni nem akaró vastapsot, fogadtatását tekintve nem volt különbség aközött, hogy ki volt éppen a címszereplő.
Rost Andrea szintén nemzetközileg is ismert, hosszú ideje a pályán levő sztár, neki is nagy vonzereje volt, sokan miatt érkeztek, és ő is hatalmas tapsokat kapott mindkétszer, amikor énekelt.
Szemerédy Károly, Ninh Duc Hoang Long és Lusine Sahakyan esetén nem éreztem különbséget a négy este között, ezek a szerepek kisebbek annál, hogy egy előadás alaphangulatát megváltoztassák.
A karmester ezen a negyedik estén Leonardo Sini volt, ne maradjon ki, ahogy a zenekar és az énekkar sem. Utóbbiak nagyrésze nyilván benne lehetett az esti Mefistofelében – a duplázók előtt csak le lehet borulni, elképesztő nagy teljesítmény lehetett mindkét operát végigénekelni. Rajtuk is múlt, hogy egy „nagyon Verdit” nézhettünk, ahogy az egyik mögöttem ülő hölgy minősítette az előadást.
Ps. Ahogy lesznek fotók az Operaház oldalán, ki fogom a bejegyzést egészíteni. Jelenleg Kiszely Tünde FB-oldaláról vettem kölcsön a tapsrend fotót, átmenetileg.
