A bevezetés és a magyar szólisták méltatása után most jöjjenek a külföldiek, ugyanúgy öt oldalon. - Ha tetszik, ha nem, a Müpa Ringjének a rangját a karmester, Fischer Ádám személyén kívül az adja meg, hogy sokszor ugyanazok éneklik a főszerepeket, akik például Bayreuth műsorába is bekerülhettek. Néhány sztárnak számító énekest nálunk lehet a leggazdaságosabban megtekinteni, nem véletlenül is javasolta a New York Times, hogy Budapest is opció, ha valakinek Wagner fellegvárába nem jutott jegy. (A fesztivál készíttetett egy pólót is ezzel a felirattal - korábban a Wagner-napok kapcsán ez nem merült még fel.)
A beugró: Allison Oakes (Brünnhilde) és "apja" Tomasz Konieczny (Wotan)
Az előadás minősége a zenekar mellett a kulcsszereplők alkatán (személyiségén és hangján) is nagyban múlik, illetve azon, hogy a szereplők mennyire jól illeszkednek egymáshoz. Azok, akik a Wagner-napokon a kezdetek óta jelen vannak talán mind egyetértenek abban, hogy az előadás félig szcenírozottsága miatt a szokásosnál még könnyebben kerülhet a hangsúly egyik vagy másik alakításra, egyáltalán nincs előre kőbe vésve ennél a rendezésnél, hogy melyik este ki az, „aki elsőként mehetne fel a galériára” (már ha lenne zsűri, és lenne galéria).
Az alábbiakban nyilván most is saját benyomásaimat rögzítem, és könnyen el tudom képzelni, hogy valakire az említett énekesek egészen másként hatnak – örömmel látnám, ha valaki kommentben a saját benyomásait leírná.
Kálnay Zsófia és Jochen Schmeckenbecher
Idén Kálmán Péter hiányzott – amikor Alberich volt a Rajnában, mindig övé lett az egész előadás. Most Jochen Schmeckenbecher debütált a fesztiválon ebben a szerepben, aki szintén elég formátumos Alberich (ebben a szerepben emlékképeim szerint csalódást senki sem okozott korábban sem), de Kálmán Péter izzását azért nem pótolta. (Aki hiányolja, szeptemberben Scarpiaként megnézheti az Operában.)
Cornel Frey
Jobbnál jobb Miméket láttunk eddig mindig, és ezúttal nagy szerencsénk volt Cornel Frey-jel is, aki nagyon élte a törpét. Minden színpadon töltött pillanatában Mimeként létezett, öröm volt nézni, megértettük az ő szempontjait is.
Ami az óriásokat illeti, láthattuk Sorin Colibant Fasoltként, akiről évekkel ezelőtt egy tenorista szuperlatívuszokat halmozva mesélt nekem, mintha egy csodalény lenne, nem „csak” egy szép basszus hang birtokosa. Valóban hat ez a hang, ugyanakkor annyira mégsem éreztem magam olyan módon lenyűgözve tőle, mint 2008 óta folyamatosan, valahányszor Fafner (illetve Hunding) szerepében Walter Fink megszólalt.
Óriások: Sorin Coliban és Walter Fink
Az osztrák szólista a Wagner-napok állandó tartozékának számít, az, hogy most láthatóan nem teljesen egészségesen még mindig fellépett, összességében akkor is pozitív élmény, ha azt a hanghatást nem adhatja, amit régen. De jó ránézni, egymaga visszaidézi a fesztivál múltját és a rengeteg vele töltött estét. (Az istenek alkonyán nézőként is megjelent, már nem először maradt tovább, hogy kollégáit megtekintse, így többen személyesen is gratulálhattunk neki.)
Loge: Christian Franz
A fesztivál másik állandó pillére Christian Franz, aki most már csak Logeként van velünk, korábbi években Siegmund és Siegfried is volt. Ugyan már egy ideje „csak” Loge, de bennem még mindig ő van eltárolva a többi szerepben is, így hozzá mérek mindenkit. Addig jó, amíg láthatjuk. Nekem évekig elsősorban róla szólt a Rajna, egészen addig, amíg Kálmán Péter Alberichje nem jelent meg a színen...(ps.Most a második körben megint...eszméletlenül erős volt a lezáró némajátéka is, pláne, ha az ember vele szemben ül.)
Az énekessel kapcsolatban már csak azért sem lehetnének kritikai megjegyzéseim, mert olyan erősen azonosítottam a szereppel, bár emlékszem, hogy később ennek ellenére Adrián Erőd is tetszett még az operaházi verzióban 2015-ben, aki jövőre is visszatér majd hozzánk. (Néha lehet több egészen más alkatú énekest is szeretni ugyanabban a szerepben, a Wagner-napok ezt a tapasztalatot is megadja nekünk.)
Egils Silins, a Siegfried Wotanja és Nadine Weissmann (Erdaként kivetítve)
Erda „mozgó szerep”, évről évre gyakran változott. Színpadi elhelyezése a mindenkori énekes személyétől függetlenül zavar, sőt most még a korábbiaknál is jobban: Nadine Weissmann nem közvetlenül az üveg mögött állva énekel, hanem valahol talán még hátrább, és kivetítve látjuk a képét. Nem tudom, hogy milyen erős a hangja, mert az üveg nagyon letompítja. A rendező feltehetőleg azt a hatást akarta kelteni, mintha a föld alól szólalna meg, de nekem ez – egy félig szcenírozott verzióban különösen – felesleges, értelmetlen és zavaró elemnek tűnt minden alkalommal, és hálás lettem volna, ha az évek folyamán ezen is változtatnak, mint ahogy a rendezés több elemén (pl. a sellők ruháján). Az énekesnő energiáit az üveg és a távolság nyeli el, amely persze jelképesen is értelmezhető: Erda minden erőfeszítése felesleges, Wotan megállíthatatlan.
(Míg ezt leírtam, mégis örülök, mert az évek folyamán olyan sok mindent el tudtam fogadni a rendezésből, ami első látásra hasonlóképpen feleslegesnek tűnt és bosszantott. Azért még emlékszem, hogy milyen feldúltan léptem ki a Müpából az első Rajna után, és azóta „ezer este hullt ezer estre”, én pedig lenyugodtam, és alig hagytam ki előadást.)
Daniel Brenna - Siegmund
Daniel Brenna nem most jött először hozzánk, most éppen Siegmundként. Ebben a szerepben inkább egy család nélkül vergődő szenvedő tinédzsert látunk benne, nem pedig azt a hőst, amilyet Wotan megálmodott. Az elhanyagolás és a szenvedések úgy látszik, hogy nem segítenek abban, hogy valaki eredményes legyen az életben – ezt olvastam ki az alakításából, amelyen néha halványan az is átjött, hogy az énekes küzdött a szereppel. (Bízom benne, hogy nem volt beteg legalább, csak kimerült.) Ez nem zavart meg, mert élőnek éreztem ezt az alakot is, ahogy korábban Siegfriedjét is – ő az az énekes, aki életkorilag is a legjobban passzol ezekhez a fiatal fiúkhoz az összes olyan tenorista közül, aki a Wagner-napok keretében fellépett eddig és egyáltalán képes ezt a szólamot elénekelni.
Brünnhildével
Az viszont kevésbé volt szerencsés, hogy nagyon más karakterű és korban jelentősen idősebb volt Sieglinde, az ikertestvére, aki inkább az anyja lehetett volna, még csak nem is a nővére. Hiába félig szcenírozott az előadás, az énekesek megjelenése, alkata ez esetben fokozottan számít (nincs paróka, smink, stb., amivel el lehet fedni ezt a nagy korkülönbséget), így sokat rontott az első felvonás hatásán, hogy épp a kapcsolatot nem éreztem, ez a színészi játékban sem fejeződhetett ki, és ennek következtében nem tudtam együtt menni a szerelmespárral. Karine Babajanyan volt Sieglinde.
Sieglinde: Karine Babajanyan
Azt hiszem, hogy mindkét énekes erős lehetett volna egy másik, hozzá illeszkedő partnerrel, de így kissé felemás érzeteket hagyott az első felvonás. (Emlékszem olyan ciklusra, amelyiknek a tíz felvonásából éppen ez volt a legjobban sikerült – emiatt is érdemes minden alkalommal jelen lenni, mi nézők előre nem tudhatjuk sosem, hogy mi várható.)
Hunding: Sorin Coliban
A walkür elejére az előző nap megölt óriás is feltámadt, és Hundingként csatlakozott hozzájuk. Sorin Coliban nem volt rossz, de igazán hatásosan nyomasztani mégsem tudott, nem féltem tőle eléggé. Közte és felesége között ugyancsak nem éreztem a kellően erős ellenszenvet.
Ez az első felvonás kevésbé tetszett, mint az előző napi Rajna, amelyik mind összességében, mind részleteiben eléggé rendben volt, viszont örömmel nézegettem a fúvósokat, akiknek a játéka elvarázsolt, így nagyon jó hangulatban vártam A walkür második részét, és az ki is törölte a minimális csalódottságomat. (Sajnos, ha az ember Anja Kampe megrázó Sieglindéjét már látta legalább egyszer, azt nem felejti el. Túl magasra teszi a Wagner-napok a mércét, amelyet persze évről évre a legtöbb énekes csak meg tud ugrani, néha saját korábbi remeklésével versenyezve.)
Hágen: Albert Dohman - Alberich: Jochen Schmeckenbecher
A „ki nem hatott rám igazán a 2022-es első Ringben” című felsorolásba még idekívánkozik az utolsó este Hágenje is. Albert Dohmen engem is sikeresen megtévesztett, mert egy jóindulatú, kedves öregúrnak láttam végig, és kicsit sem éreztem se gonosznak, se fenyegetőnek, se olyannak, aki kényszerpályán van apja jóvoltából, aki csak a gyűrű megszerzése miatt nemzette. Ennyire rokonszenvesnek még egy Hágent se láttam korábban –viszont sajnos ez a szerepformálás nem támogatta túlságosan a történet kibontakozását.
Petra Lang
Petra Lang Waltraute szerepét elénekelte, a tehetetlensége és kétségbeesése is átjött kellően – érezni lehetett, hogy walkürként maga is tudta, hogy esélytelen a próbálkozása. (Az Operaház Ringjében Waltraute szerepét ugyanaz fogja énekelni A walkürben és Az istenek alkonyában is, ez szerencsés megoldás lesz - ez is jelzi, hogy az összes walkürhöz elsőrendű énekes kell.)
Még négy énekesről nem írtam semmit, pedig leginkább rajtuk múlt az előadások összhatása.
Iréne Theorin megbetegedése miatt mindkét nap más ugrott be, és annak lehetett örülni, hogy ha már muszáj volt pótolni, akkor a két énekes ebben a sorrendben került elénk.
Végül jól jártam azzal, hogy napokon át igyekeztem magam áthangolni, lebeszéltem magam az előzetes bármilyen elvárásokról (összességében 91 estémet töltöttem eddig valamely Ring előadáson, nagyjából ugyanannyit, mint ahányszor a Figarót láttam élőben - akadnak tapasztalataim és előélményeim is, amelyeket nem egyszerű félretenni), így végül engem is meglepett, hogy mennyire szerettem illetve jól el tudtam fogadni mindkét Brünnhildét.
Allison Oakes jelentősen fiatalabb lehet, vagy legalább annak látszik, így benne még szintén megláthatjuk az apját először szabályosan istenítő, majd a saját döntését felvállaló fiatal lányt, szinte tinédzsert, aki nagyon előnyösen hatott Wotannal is, annak ellenére, hogy beugrásként játszotta el a szerepet. Egészen mély kapcsolatot érezhettünk a két énekes között. (Feltehetően már játszottak együtt, vagy ha nem, akkor a "top szerepek" birtokosaiként egészen nyilvánvaló, hogy számos produkcióban és sokszor begyakorolták ezeket, szinte bármikor be tudnának állni még egy számukra új rendezésbe is, mert belülről magukban őrzik az alaposan kidolgozott karaktert.)
Allison Oakes játékát figyelve már magamban összeboronáltam Daniel Brennával, akivel valóban hihetően tudnának megformálni egy tragikus sorsú fiatal szerelemespárt, akik nem rendelkeznek elég tudással, hogy megvédjék magukat és akiket végül be is darál a felnőtt világ napokkal azután, hogy kiléptek elzártságukból. A Ring akár szólhatna a legújabb generáció lehetetlen helyzetéről is.
Lehet, hogy valamikor, valahol már játszottak is együtt, vagy egyszer majd összekerülnek, mindenesetre már az is, hogy ebbe az első körbe két ilyen fiatalos énekes került, ezt az asszociációmat már behozta. Egy opera nagymértékben szól az egyes énekesek ügyességéről, képességeiről és teljesítményéről, de mégis elsődleges cél lehetne, hogy valamiféle érzéseket, gondolatokat is keltsen, hozzászóljon az életünkhöz. A Ring esetén olyan sok a kapcsolódás, annyira erős indulatok jelennek meg, hogy az aktualizálással nem is kell erőlködnie a rendezőnek, akkor is felismerhetőek a tanulságok, ha teljesen hagyományos tálalásban látjuk.
Allison Oakes múlt pénteki teljesítménye előtt le lehetett borulni, és a közönség el is ismerte őt, részben neki is szólt a hatalmas állótaps A walkür végén.
Catherine Foster Az istenek alkonyának végén
Nem bántam volna, ha Allison Oakes az Istenekre is marad, de logikus módon a második ciklusra felkért, és ezen az estén is ráérő Catherine Foster kapta meg a duplázás esélyét.
A két rész között legalább 15 év eltelt, így a két énekes közti korkülönség akár meg is magyarázható: Wotan már az altatás gesztusával letörölte egyébként is Brünnhilde isteni tulajdonságait - leszámítva a tudását. Azt (a szöveg szerint) képes volt még Siegfriednek is továbbadni annak ellenére, hogy összesen egyetlen éjszakát töltöttek kettesben. (Ezen a ponton mellékesen akár fel is merülhet, hogy mit is ér ez az istenektől szerzett "hagyományos" tudás, ami a legfőbb dolgokra vonatkozik, de nem segít a mindennapok átvészelésében. Láthattuk azt is, hogy mennyit ront valakinek az életesélyein az elbizakodottság, ami mindkét szereplőt jellemezte.)
Siegfried és Mime - Kotschy Gábor felvétele
Ehhez az idősebb Brünnhildéhez illeszkedett Stefan Vinke Siegfriedje, akit szintén nem először láttunk már a Müpában. Ugyan nem játszhat tinédzsert, de Siegfried tulajdonságai közül néhány azért így is megjelenik játékában: arrogáns, bárdolatlan, néha laza, és szerencsére nem annyira kellemetlen, hogy ne tudjuk valamennyire megszeretni. Nagyon jó, de mégsem átütő alakítás, sokkal jobb lett volna, ha az utolsó este tragédiáját szörnyűséges veszteségként könyvelnénk el, és igazán fontossá tudott volna válni számomra mind Brünnhilde, mind Siegfried. (De még nem veszett el minden, lesz még egy kör...)
A sárkány legyőzése - Kotschy Gábor felvétele
Összességében maradt velük kapcsolatban némi hiányérzetem, különösen akkor, ha az első két előadáshoz viszonyítom a második kettő összhatását, de ha csak önmagában nézem őket, akkor ez a kettő is nagyon jó élmény volt.
Az, hogy ez így történt egyértelműen nagymértékben múlt Tomasz Konieczny Wotanján. Most ugyan remek volt Alberich, nagyon jó mindenki más, de számomra nem kérdés, hogy az első két este igazi sztárja, hangban és játékban is messze kimagasló szereplő ő volt, aki már látható volt a Wagner-napokon korábban is, első megjelenésével feltehetően sokakban erős nyomot hagyott. A legutóbbi alkalommal nem éreztem ennyire átütőnek, most viszont én is készen állok arra, hogy a laudációját csak szuperlatívuszokból állítsam össze. Mintha valóban isten lett volna – talán ez a legegyszerűbb megfogalmazása annak, amit láthattunk. Feltehetően egy évtizednél régebben dolgozik ezen a színpadi alakon, nyilván sok produkció előkészületei során minden további szereplőhöz való viszonyát rég átgondolta, megrágta magában, hogy is képzeli a nagy haditervet a Nibelungok fékentartására, miként fogja elérni, hogy a leszármazottja szabadon akarja azt, amit ő, és nem utolsó sorban, miként fogja a feleségét elkápráztatni a várral, és elterelni attól, hogy az ő utazásainak részleteivel foglalkozzon…
Tomasz Koniecznytől részben természetes volt ez a Wotan, valóban azt láttam rajta (igazán közelről), hogy a szereplővel azonosul, egy mondatnál sem éreztem, még azoknál sem, amelyeket kívülről tudok a darabból, hogy egy operaénekes abszolválja a szerepet. Ami pedig ezt az árnyalt játékot nagyon megerősítette: ez az orgánum annyira isteni volt, hogy elbírta volna még azt is, ha netán a figura nem vált volna olyan életszerűvé. Nem csoda, hogy emellett a hatalmas hang mellett egyetlen férfi partnere sem tűnt elég különlegesnek, meglehet, hogy ez a magyarázata annak, hogy sem Alberich, sem az óriások által keltett hanghatás nem imponált igazán, sőt még kismértékben belezavart a másnap délelőtt látott Don Carlos élményembe is. A Siegfriedbe belépő újabb Wotan, Egils Silins pedig szükségszerűen halványabbnak tűnt utána, kár lenne tagadni. (Ha akarjuk ezt is ki lehet magyarázni - ez már a kiégett főisten, aki tizenöt éve szomorkodik...- a második körben ő lesz mindhárom darabban Wotan, ez feltétlenül új helyzetet is teremt.)
Egils Silins - a Siegfried (és a második ciklus) Wotanja Alberich társaságában - Kotschy Gábor felvétele
Tomas Konieczny Wotanja olyan izgalmas figura, amely az összes bulvárlapot képes lenne az örökkévalóságig ellátni anyaggal, és folyamatosan olvashatnánk a vele kapcsolatos kiszivárogtatott híreket, hasonló címekkel, mint amilyet én adtam ennek a bejegyzésnek. Lehetne egy felsővezető, még inkább törvényalkotó államférfi, akinek a viselt dolgait nézzük - a látszat (a megkötött szerződés szentsége) és a valóság (ezeknek a szerződéseknek a megszegése kerülő úton) a mindennapi bevett rutinjához tartozik, éppúgy, mint a házasságon kívüli kapcsolatok létesítése. Ezen a Wotanon a nárcisztikusok legfőbb tulajdonságait, szokásait is modellezni lehetne.
A főisten feleségével, (Schöck Atala - Fricka) és a távolról a folyamatokat figyelő Logéval (Christian Franz)
Ennek a Wotannak ezen az estén még az a plusz előnye is megvolt, hogy mind a feleségét játszó Schöck Atalával, mind a lányát játszó Allison Oakes-szal élőnek látszott a kapcsolata, sőt még a többi walkürrel folytatott párbeszédéből is érzékelhető volt az, ahogy egy despotikus hajlamú apa (aki ezt sosem ismerné be) megpróbál rendet tartani a háza táján.
Abból kiindulva, hogy annak idején milyen sokáig emlegettük az énekes debütálást, és évekig vártuk vissza, feltételezem, hogy ezt a múlt pénteki csodát még hosszabban fogjuk, egészen addig, amíg nem lép fel újra valamilyen szerepben.
Őt nézve itt a jó minta, láthatjuk, ha egy tehetséges énekes megkapja az esélyt, hova tud fejlődni. (Egy ilyen szintű Wotant azonnal senkitől sem várhatunk, így a legfeleslegesebb lenne hasonlítgatni olyanokhoz, akik a szerepet éppen betanulják.)
Annak ellenére, hogy A walkürtől semmi különlegeset sem vártam, mégis – a számomra kevésbé hatásos első felvonással együtt – az idei évem egyik legjobb operaélménye lett, túlmutat ezen a tényen. Benne van az a tanulság is, hogy MUSZÁJ rugalmasnak lennünk, elengedni az elvárásainkat, hagyni, hogy történjenek a dolgok körülöttünk, és tényleg próbáljuk meg a teljesen negatív helyzetekben (mint amilyen egy kedvelt énekesünk megbetegedése) meglátni a lehetőségét annak, hogy akkor másra tudjuk irányítani a figyelmünket, és ne szűküljünk be.
És most jön a Ring második ciklusa, ki tudja, milyen fordulatokat tartogat számunkra - egy újdonságot biztosan... (Ha menni tudok több előadásra, és érdemesnek látom majd a megörökítésre, akkor nyilván a jövő héten lesz ennek a sorozatnak egy negyedik eleme is. A Ringhez valóban a négyes illik a legjobban.
Az első kör legnagyobb sikere: masszív állótaps A walkür végén
Ps. A fotók a Müpa facebook oldaláról származnak, Nagy Attila készítette őket.
