A „JÓ, hogy VAN!!!” – mindent felülír, sokan vártunk a Mefistofelére, sokan visszaültünk többször és ebben nagyon segített, hogy a hét alkalmat szépen széthúzták. Feltehetően egyeztetési okokból, de ez mindegy: a törzsnézőknek ez lenne a szerencsés megoldás, nem az egyes címek lepörgetése gyors egymásutánban.
Az Operaház nyilván a többségre gondol, akik eleve jó esetben is csak egyszer mennek el valamire és esetleg más praktikus szempontokra. (A magam részéről igazán örültem volna, ha ugyanígy tervezték volna be a Figarókat, a másik produkciót, amelyet a legjobban vártam ettől az évadtól. De az, hogy az is LESZ, mégis fontosabb, mint az, hogy kilenc napon belül lemegy majd az öt előadás.)
A Mefistofeléről ezt a nyomhagyó bejegyzést a hétből hat előadás alapján írtam meg, kicsit ajánlónak is a majdani tévé-közvetítéshez, amelyet már elkezdtem várni. (Miután már a korábbi sorozatokról több még mindig olvasható ajánlóm is született, nagyon nem részleteztem magát a rendezést, amelyet eddig összesen 34 este játszott az Operaház, így sokak számára ismerős egyébként is.)
Az előadások közül hármat a földszintről láttam (egyet főpróbajeggyel, kettőt sajtójeggyel), és hármat a harmadik emeletről. A hat előadásról a következő öt oldal és 15 kép talán nem lehetetlenül sok...
Aki a bemutatóból még mindig megvan és állta a sarat: Létay Kiss Gabriella
A legutóbbi, 2015-ös sorozat óta eltelt hét év, közben az Operaházat is felújították. Ha minden igaz, nincs már bennünk olyan sejt, amelyik megvolt az utolsó előadás idején. Módunk van visszaidézni a korábbi megtekintések hangulatát és azzal együtt akár azt is, hogy akkor és most hol tartottunk a saját életünkben.
Az első nézőknek nyilván nem jelentett időutazást, hanem még nagyobb szenzáció volt, mint nekünk újranézőknek. Ahogy egy 2014-es akcióm során kiderült (450 diákot vittem el erre az előadásra), ezzel a minőséggel be lehet vonzani olyanokat is, akik még sosem láttak operát. (Egy régi diákommal találkoztam is az első alkalmak egyikén, aki szintén a régi élményét szerette volna feléleszteni.) Ebben az operában nem egy történet lassú kibontását látjuk, hanem a Faust-történet csúcspontjait tele szenvedéllyel, miközben a „felesleg” kimarad – nekünk nézőknek kell magunkban átkötni ezeket a jeleneteket. A rendezés van olyan szuggesztív, hogy ezt a plusz munkát magunkban el is végezzük.
Első felvonás, első jelenet - angyalok és angyalocskák - karigazgatók: Csiki Gábor és Hajzer Nikolett
Az egyetlen igazi probléma: a felvonásokon belül van összesen három kisebb leállás, hogy az átdíszítések megtörténhessenek. Ezekben a 2-3 perces szünetekben a közönség szétesik, sokan félreértik a helyzetet, kimennek, visszajönnek, mobilozni kezdenek, és az újrakezdéshez mindig kell további két-három perc, mire mindenki lenyugszik, abbahagyja a megkezdett beszélgetéseket és újra képes koncentrálni. (Ez a jelenség a többi opera esetén is megismétlődött, a már megkezdődött Simon Boccanegra előadásokon is jellemző volt.) Minimális segítség lehetne, ha az előadás elején a bemondásnál elhangozna, hogy az előadást 2 vagy 3 részben játsszák, és melyik felvonásban hány átdíszítő szünet lesz, amikor is kérik a közönséget, hogy nem mászkáljon el… Ideális esetben nagyon jól jönne ugyanez kivetítve is, megadva az éppen következő rész várható időtartamát.
A Mefistofele volt olyan jó, hogy persze minden újrakezdéssel sikerült a közönséget visszaszerezni, és a nézők nem mentek haza a szünetben, ahogy például a Parsifal esetén ez nagyon látványosan megtörtént, pedig ez is több, mint három és fél óra volt három részben, jelentős szünetekkel.
Harmadik felvonás - szép Helénával
Rengeteg véleményt meghallgatva a hat estén, talán kijelenthetem: aki most látta először, az MÉG jobban szerette az előadást, mint aki már sokadszor, és apróbb részletekre is visszaemlékezett hét év után is. Elmondható: minél precízebben emlékezett valaki a Kovalik-rendezésre, annál több hiányérzete támadhatott a felújítást nézve – a szereplőcserék miatt elsősorban.
A 2010-ben bemutatott régi előadás három főszereplője közül mindössze egy maradt a helyén. Létay Kiss Gabriella, ha lehet, most még jobban játszotta a szerepet, mindig megújult lendülettel. A címszerepben improvizálgató Erwin Schrottnak köszönhetően nem unatkozhatott: nem ment le egyformán két előadás sem. A vendég saját magát adta, részben hozott jelmezben – ahogy a fotón is látszik, nem vette fel a köntöst, amit erre a szereplőre terveztek. A Kovalik-rendezés egyes elemeit teljesen kihagyta. Létay Kiss Gabriella ennek ellenére állta a sarat, és áthidalta azokat a pillanatokat, amikor a partnere nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Mindennek ellenére az őrülési jelenetének sokkoló hatása akárhanyadszorra sem csökkent.
Rubén Amoretti Mefistofele szerepében - sajnos csak egyszer
A mi szopránunkhoz hasonló hozzáállást tanúsított Rubén Amoretti is, aki mindössze egyszer volt ördög (április 10-én délelőtt). Erre az egy alkalomra viszont pontosan rögzítette a szerepet, felvette a köpenyt, hagyta, hogy parókát adjanak rá. Ezen az egy előadáson jobbnak éreztem a produkciót, éppen azért, mert a címszereplő nem sztárként volt jelen, és nem tolakodott a szerepe elé.
Ezt a sorozatot megnézve világos, hogy még mindig van az az operaénekes-kategória, aki diktálhat akár egy operaháznak is. Másként nehéz lenne megmagyarázni ennyi eltérést. Felveti persze azt a kérdést, hogy mi lenne akkor, ha egy magyar énekes felülbírálna egy rendezést, amelyre leszerződött, és az általa kényelmetlennek, vagy értelmetlennek tartott rendezői ötleteket csak úgy kihagyná? – Akár csak kisebb mértékben, nem ennyire látványosan és a produkció többi résztvevőjét minimálisan sem megzavarva...
Az Operaház csodákra is képes, erőn felül dolgozó énekkara - ezúttal az első felvonás második jelenetében
Erwin Schrott kiszámíthatatlansága nyilván erősen nehezítette a vele sok jelenetben együttműködő énekkar helyzetét is. Utóbbiak mindent jól bírtak, a megnyitás óta a megint besűrűsödő előadásokat is. Többségük a Mefistofele utolsó alkalmának délelőttjén még egy Simon Boccanegrát is lejátszottak. (Ugyan hányan duplázhattak? - ez csak eszembe jutott. A kettőt egymás után megnézni is kihívás volt, nemhogy énekelni.) Ehhez a túlterheléshez csak jobban jártak volna egy kiszámítható vendéggel. Akárhogy is, az ÉNEKKAR TELJESíTMÉNYE ELŐTT MINDENHOGYAN LE KELL BORULNI. Nagyon kell az előadás sikeréhez, hogy ilyen intenzíven legyenek jelen. Könnyen lehet, hogy a zenekar tagjai között is sok duplázó lehetett, akiket mindegyik alkalommal Antonello Allemandi vezényelt – ők sem maradhatnak említés nélkül, ahogy a két kisebb szerepet éneklő szólista sem.
Boncsér Gergelynek ez volt az egyik első munkája az Operaházban 2010-ben, most már csupa főszerepet énekel, kiemelt a helyzete, és mégis alázattal vesz részt a produkcióban. Ami kis lehetősége adódott a játékra, azt kihasználta.
Boncsér Gergely - Faust tanítványaként
Fürjes Anna Csenge szintén két jelenetben van csak jelen, de az elsőben igazán fontos. Mártaként hatásosan kelti Margit ellenpontját, és csábítgatja az ördögöt. (Alkalmanként úgy tűnt, hogy mintha Erwin Schrott elfelejtette volna a darab alapbeállítását, és azt, hogy ő most éppen nem Don Giovanni, és mintha fordított volna ezen a helyzeten...) Aki ebben nem látta, az nemsokára a Wagner napokon tekintheti meg legközelebb.
A bal szélen: Fürjes Anna Csenge, középen pedig a karmester: Antonello Allemandi
Azért ilyen gyorsan nem intézném el a sztárt, aki sztárként is viselkedett - sokkal inkább, mint az egy hete a Simon Boccanegrában háromszor is látható Placido Domingo, aki kizárólag karaktere átélésére koncentrált.
Erwin Schrott Mefistofelét is saját magára húzta, ahogy korábban a Don Giovannit, vagy a Figaró két szerepét is. Alakítása megosztotta az ismerőseimet: aki most látta először, az elájult tőle, de sokadszorra nézve ez a varázs némileg megkopott.
Sung Kyu Park - hatszor volt Faust
Még emlékszem, amikor iránta teljesen közömbösen mentem el az akkor még számomra ismeretlen Schrott első pesti Don Giovannijára az Erkelbe, csak azért, mert Kolonits Klárát másként nem tudtam volna megnézni. Az énekes elsőre engem is egészen elbűvölt, de már a következő alkalommal kevésbé. Ez a Don Giovannik szokásos kápráztatása (a "love bombing" kifejezés nagyon ráillik) - azóta tíznél több előadásban meggyőzött a profizmusáról, de minél többször nézem, annál inkább jelentkezik bennem valamiféle hiányérzet is, hiába kerek maga az alakítás. Mintha kiégett volna a színházak közötti keringésben az évek alatt, miközben ugyanazt a három-négy szerepet játssza egy-két próba után, állandó beugróként mindenütt. Lehet, hogy egy énekesnek mégis jobb, ha újabb szerepeket és kihívásokat kap, műhelymunkában vesz részt és maga is épül ezekből, nem süllyed bele a rutinba. Hosszú távon mindenképp jobb, még akkor is, ha Schrott módszerével lehet több pénzt kitermelni.
Ahogy őt néztem a díszletben mászkálni, öngyújtót kattogtatni, elhittem, hogy Mefistofele valóban unja a számára örök életet, eközben indokolt módon undorodik a világtól, amelyikben azért elég jól feltalálja magát. Hasonlított helyenként egy rosszul fizetett közalkalmazottra, akinek már elment a kedve mindentől a rossz körülmények és a sikertelenség miatt. Nem nagyon láttam rajta, hogy valóban szeretné az Úrral kötött fogadást megnyerni. Jól is énekelt, de épp a (megjátszott vagy valódi) nyeglesége miatt nem lehetett vele igazán együtt érezni. Mivel számára nem igazán fontos, hogy mi lesz Fausttal, valóban kevésbé vitt magával az alakítása.
Amoretti ördögét félelmetesebbnek éreztem, nála tétje volt a Faustra kötött fogadásnak. Ha van valami, amit igazán sajnáltam, az az, hogy utóbbi nem kapott több estét is, legalább három előadást. A közönség ennél a darabnál biztosan a rendezésre jött be (és persze a felújított épületre), ugyanolyan nagy tapsokat kapott ő is, mint Erwin Schrott.
A sors az előadások elosztásának aránytalanságát némileg kiigazította: a Bachtrack kritikusa éppen ezt az egy amorettis előadást látta – lehet, hogy praktikus okokból, de lehet, hogy az énekest választotta. Ahogy a kritikából kiderül, határozottan elégedett volt vele is, és még inkább Létay Kiss Gabriellával, akiről megemlíti, hogy ez az opera nem eléggé aknázza ki a kapacitását, többet is használhatnák. Ezt én kiterjeszteném: összességében a képességeihez és a teljesítményéhez képest NAGYON kevés előadásban látható a neve a műsorban, pedig ez a teljes sorozat is igazolta, hogy még mindig fénykorát éli, hangja sem kopott meg. Illúziókeltő Margit, megvan benne a kislányos üdeség és a szenvedély is egyszerre - a líraiság és a drámai erő. Még a tizenkét éve neki készített jelmezeket sem kellett átalakítani.
A harmadik felvonás vége felé...- a beugró tenorral, Cosmin Ifrimmel
Ha netán Margit szerepére is hoztak volna egy dívát, aki hasonlóképpen magával van elfoglalva, ahogy Schrott, egészen biztos, hogy egy (esetleg két) megtekintésnél leálltam volna az előadás nézegetésével,bármennyire is szeretem ezt a rendezést. Létay Kiss Gabriella megrázó alakítása volt az, amelyik visszavitt, és kompenzálta a hiányokat. Schrott alakítása inkább egy csodás tűzijátékra emlékeztet, amely igazán mély nyomokat nem hagy, és évente egyszer lehet érdekes. (Nyilván erre azt mondhatná a Főigazgató, hogy pont elég, ha mindenki egyszer be akar jutni rá, nem is kell valamit hatszor megnézni. Ebben is lenne igazság, de az opera mégis szól a túlzásokról is, maga a műfaj is túlzás, ahogy ezt nemrég megjegyezte valaki, akit rábeszéltem ennek az előadásnak a megtekintésére. Ebben a rendezésben van nem kevés túlzás valóban, és eddig 23 alkalommal láttam.)
Próbakép - ezt a kombinációt mi nézők sosem láttuk
A darab mégis Faust sorsa körül forogna. Sokáig azt hittük, hogy Fekete Attila visszaveszi ezt a szerepét, rá számítottunk. A bemutató előtt kb. két héttel változott meg ez az idillinek mondható helyzet: Sung Kyu Park, koreai tenor érkezett, aki a youtube tanúsága szerint énekelte a szerepet már évekkel ezelőtt is. Már egy ideje nem, mégis bevállalta ezt a bonyolult rendezést, betanulta, és el is énekelte hatszor. Egy alkalommal megbetegedett és még helyette is volt beugró, a nagyon rokonszenves Cosmin Ifrim, aki már Chemnitzben, ugyanebben a rendezésben fellépett még a covid előtti időkben. A beugró hangjának volumene kisebb ugyan, de játékán látszott, hogy a rendező tanította be, és színpadi játékát talán ezért átéltebbnek éreztem.
A koreai vendégtenor hangja igazán szép volt, és látszott rajta, ahogy előadásról előadásra fejlődik, de még nem éreztem rajta a "faustságot", nem tudott teljesen bevonni és elérni, hogy drukkoljak neki.
Fekete Attila pótolható volt, ezt láttuk, de mégis csak kompromisszumok árán, éreztem a hiányát.
A rendezés ötletei, a produkció látványossága lenyűgözött mindenkit így is, a leírt megjegyzéseim ellenére nyilván boldogan néztem meg hatszor. Nagyon sok katartikus pillanatot nyújtottak ezek az esték, és bearanyozták az áprilisomat. A főpróbától indítva jó volt látni, ahogy a technikai hibák is megoldódtak, a Ház is csak bejáratódott, és most már otthonosan ülünk vissza az előadásokra.
Azonnal felmerül a kérdés, hogy mikor lesz megint műsoron és kikkel? Remélem, nem kell újabb hét évet várni rá, bár ahogy látszik, jövőre nem lesz. Most örülni kell annak, hogy egyáltalán volt.
Ps. A Mefistofele utolsó előadásának délelőttjén az első "agachés" Simon Boccanegrát nézve eszembe jutott, hogy éppen annak a szereposztásból elő lehetne újabb méltó partnereket szedni Létay Kiss Gabriellának. Megérdemelné, hogy kapjon két üde férfi szólistát, akik impozáns hanggal, színpadi jelenléttel, lelkesen és nem utolsó sorban a rendezés iránti alázattal állnának be mellé egy újabb felújításba. Remélem, hogy így lesz majd.
További kívánságlistát nem mellékelek a bejegyzéshez, ez az évadvég így is tele van engem sorozatként is érdeklő előadásokkal, amelyek itt-ott egymással is ütköznek, és lassan már képtelen leszek egy-egy friss prózai bemutató beütemezésére, és akár be is költöznék most már szívesen a harmadik emeletre.
Nem, nem a hiány jut erről az évadvégről az eszembe, hanem az, hogy milyen jó, hogy megnyílt a Ház. Ezek után jön többek között a még több Simon Boccanegra, a Figaro3, Az istenek alkonya, majd a „rendes Figaro” is. Az, hogy ezekről mennyi újabb ajánló fog születni, még a jövő zenéje.
Ps.A fotókat az Operaház részére Nagy Attila és Kummer János készítették.