Mezei néző

Színházzal kapcsolatos döntéseim közül kevésről derült ki utólag, hogy óriási melléfogás –  már április 28-án látnom kellett volna Szabó Máté rendezését, benne a címszerepet játszó Mucsi Zoltánnal. Szép este volt ez a keddi, amikor nagy rákészüléssel, végre megnézhettem . Nem véletlenül kapott két díjat is az idei Vidor Fesztiválon (legjobb rendezés, legjobb díszlet) – az előadás után ezeket is átadták az ünneplő közönség előtt.

A fösvény még a színház műsorán marad, muszáj figyelni a kiírást, hamar elfogynak rá a jegyek. Kiemelten ajánlom ezzel az első felindulásból elkövetett bejegyzéssel, amelyet ebben a formájában szinte készre megírtam már azonnal az előadást követő éjszakán.

„Muszáj” ezt a 625. operai témájú bejegyzésemet is megírni, mivel egy lábjegyzetnél azért csak többet érdemel az Operaház Szilveszter-korszakának (de lehet, hogy egész történetének) legnagyobb projektje, „a Ring szünnapok nélkül”, amely ráadásul háromszor is lement, hiszen a nyilvános főpróbák is előadásként működtek. A több előadásban is fellépők miatt már egyeztetni is extrém nehéz lehetett, és a nézőtéri személyzetre is fokozott terhet rótt az előadások korai kezdése. Kovács János három héten belül 12 előadást (állva!) vezényelt, szárnyalt vele a zenekar. Nagyon odatették magukat a szólisták is; mindenkit minden szerepében legalább egyszer láttam.

Ekkora teljesítmény mellett nem mehetek el szótlanul, hiába veséztem már eddig ki számos alkalommal M.Tóth Géza rendezésének minden darabját. Röviden: az előadás zenei minősége legyőzte korábbi fenntartásaimat, berántott a produkció, és utólag sajnálom, hogy nem lehettem ott minden estén. Mindenkinek köszönöm az élményt, és szeretettel gratulálok azoknak, akik bármilyen minőségben hozzájárultak ehhez a hatalmas teljesítményhez; úgyszintén azoknak a nézőknek is, akik akár csak az egyik sorozatot is végigülték.

Kovács János - fotó a Nemzeti Filharmonikusok honlapjáról

Az Orfeum új vállalkozása ősbemutató, Galambos Attila darabja ide készült, vacsoraszínházi célokra. A szerző frappáns minősítésére rábólinthatunk – valóban „önreflexiókban fürdőző totális metateatralitás” ez.

Nekem csak ennél bővebben sikerülhet majd a kifejtés, a főpróba alapján írom le, hogy mire számíthat az, aki rászánja az időt, elviszi kedvenc barátait is. Működött pogácsával is, de az élmény része lesz az Orfeumban megszokott módon egy fine dining-jellegű menü is, amelynek biztos minőségéről már a Poirot kapcsán néhány hete magam is meggyőződhettem.

A kellemes zenés szórakozásra vágyók jól fogják magukat érezni Böhm György újabb rendezésén, aki már több évtizedes pályája során sok helyszínen dolgozott, az Orfeumnak pedig visszatérő alkotója.

1982-ben a Vígszínházban mutatták be először az Amadeus-t, Peter Shaffer darabját Kapás Dezső rendezésében, Tordy Géza és Gálffi László főszereplésével, amely emblematikus előadássá vált. Most Hegedűs D. Géza nem kevésbé jó csapatot állított össze saját verziójához, amelyet Hársing Hildával készített, mint amilyen az a régi volt – a 21 (!) színre lépő közül sokan megjegyezhetővé válnak, nemcsak Ötvös András és ifjabb Vidnyánszky Attila.

Négy korábbi Amadeus után rájuk kíváncsian mentem a Pesti Színházba, pont úgy, ahogy sokan mások mennek majd a következő években.

A figyelem központjában Salieri vagy Mozart? 

Felüdülés volt ennyire közelről újra látni a tatabányai társulat színészeit, alig néhány héttel korábbi Farsang után. Tizenhat színész egy stúdióelőadásban elképesztő luxus, ráadásul Szikszai Rémusz rendezése jó helyzetbe hozta a legtöbbjüket, mi mezei nézők pedig valóban kellemesen kikapcsolódtunk. Ez az előadás elsődleges célja is, bár mellékszálon el is gondolkodhat valaki a halálbüntetés létjogosultságáról. De ez nem a Dead Man Walking, nem lesz megrázó.

Martin McDonagh Hóhérok című darabja Magyarországon most került színpadra harmadszor, és azoknak is ajánlom, akik látták már korábban, és így számukra a történet fordulatai már nem okozhatnak meglepetést.

Figeczky Bence, Megyeri Zoltán, Dévai Balázs, Maróti Attila - a pult mögött: Király Attila, Danis Lídia

Két hete láttam az előadást, amelyik november 26-án ismét nézhető lesz a B32-ben, így most már csak kiposztolom az ajánlómat. Három nagyszerű színész játszik benne, és aki akár csak az egyikük pályáját is követi, legyen az Katona László, Kovács Krisztián vagy éppen Kovács Lehel, az nem jár rosszul ezzel az estével. Ezek a színészek bármilyen darabban érdekelnek, így nyilván nem hagyhattam ki ezt az előadást sem.

Katona László, Kovács Krisztián és Kovács Lehel

Különleges hetem volt, kizárólag nagyon várt előadásokat néztem meg: a Textúra, a Péntek úr színházi és a Ring néhány, operaházi előadásán kívül a Müpában megláthattam, hogyan vezényel Teodor Currentzis, az a karmester, akiről egyik zeneértő ismerősöm - aki rendszeresen eljár külföldi előadásaira -, már évek óta beszél. Elhittem neki, hogy kihagyhatatlan ez a koncert, és nem bántam meg.

Nagyon sok szuperlatívusszal elláthatnánk a Bábszínház új bemutatóját, Varsányi Péter rendezését, amely nemcsak szórakoztató, de hiánypótló is – magyarázat mindenre: rávilágít arra, hogy alapvetően mit szúrunk el a gyereknevelésben (és egyéb kapcsolatainkban is). 5+-os és ÖTCSILLAGOS előadás, a felnőtt nézőknek is sokat ad, bár kell némi bátorság ahhoz, hogy valaki a Bábszínház tükrébe belenézve levonja saját magára nézve a konzekvenciákat.

Elméletileg el tudom képzelni, hogy lehetnek olyan szülők is, akik mindig éppen olyan mértékben voltak a gyermekeik közelében, ahogy az ideális lett volna, és nem estek egyik végletbe sem – nem voltak sem elhanyagolóak, sem túlféltőek. Akinek viszont kételyei vannak, illetve úgy érzi, hogy a szülei nem úgy szerették már őt sem, ahogy szüksége lett volna rá, azoknak nincs más hátra, irány a „Péntek úr csodálatos barátai”, amely, ha teljes feloldozást nem is adhat nekünk, de legalább mi, kevésbé tökéletes szülők is átélhetjük, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen ugyanazokat a hibákat követjük el, mint mások.

Péntek úr: Tatai Zsolt

Idén is elővételben elkelt az összes belépőjegy a Magyar Nemzeti Galéria Textúra című komplex programjának mind a hét előadására, amelyben évek óta jól kitalált rendszer szerint ötvöződik a képzőművészet, irodalom, színház, tánc és zene. Ez azt mutatja, hogy a korábbi évek performanszai olyan jó emléket hagytak a nézőkben, hogy újra meg újra bizalmat szavaznak akkor is, ha most már mind az írók, mind az előadók között egyre több a fiatal pályakezdő, és a kiválasztott képzőművészeti alkotások sem a képtár legismertebb alkotásai közül kerülnek ki.

Miután nincsenek eladó jegyek már a pénztárban, és ezt a programot nagy népszerűsége miatt nem is nagyon kell ajánlani, csak nyomhagyó bejegyzést írok, amelyben szükségszerűen lesz néhány szpoiler is. Akinek van jegye, és nem szeretne egyet sem elveszteni a rá váró meglepetések közül, az értelemszerűen jobb, ha felfüggeszti az olvasást, és esetleg csak a megtekintés után tér ide vissza – legjobb esetben azért, hogy saját véleményét egy kommentbe foglalva idefűzze.

Igazi időutazást jelentett számomra a Hargitai Iván által átdolgozott és rendezett A Karamazov testvérek, amelyiket a színház Gaál Erzsébet Stúdiójában láttam egy hete.

A történet sűrítménye ez, a hét színész által játszott előadás nem helyettesítheti Dosztojevszkij kilencszáz oldalas regényét, viszont kedvet csinál az olvasáshoz: óhatatlanul is kíváncsiak leszünk, hogy mi az, ami nem férhetett bele a kb. száz percbe.

Lábodi Ádám