Igazi időutazást jelentett számomra a Hargitai Iván által átdolgozott és rendezett A Karamazov testvérek, amelyiket a színház Gaál Erzsébet Stúdiójában láttam egy hete.
A történet sűrítménye ez, a hét színész által játszott előadás nem helyettesítheti Dosztojevszkij kilencszáz oldalas regényét, viszont kedvet csinál az olvasáshoz: óhatatlanul is kíváncsiak leszünk, hogy mi az, ami nem férhetett bele a kb. száz percbe.
Lábodi Ádám
A színlapon szereplő tömör ajánló felteszi a költői kérdést, amelyet a címembe is beemeltem: „Őrült vállalkozás?”
Kétségtelenül megosztó produkció született, amely kapcsán a saját mottóm is eszembe jutott (Nagy Lászlótól idézve): „ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”. Ez majdnem minden regény-átdolgozó előadásra is elmondható, sok ponton bele lehet kötni a szándékba is...
A stúdió nézőterét a lehetőségek határáig kihasználták, ennél több széket valószínűleg már nem tehettek volna be, és mindegyiken ült is egy néző. Ez a tény egyértelműen visszaigazolja azt, hogy érdemes volt 2023-ban egy Dosztojevszkij-adaptációba belevágni. Nem tervezem a történet leírását, amely sok helyen elérhető, de nem árt tudni, hogy egy apagyilkosság körül forognak az események. Ebben a feldolgozásban az apát ugyan nem, de mind a négy fiát és az egymáshoz fűződő viszonyuk leglényegét megismerjük – a hangsúly erősen eltérő életszemléletükre helyeződik.
Lukács Dániel
A reflektorfény először a mindig harsányan mulatozó, életélvező Dimitrij Karamazovra, azaz Lukács Dánielre esik, és csak jóval később válik központi szereplővé a Lábodi Ádám által imponáló visszafogottsággal játszott „értelmiségi” Iván Karamazov, akiből a gyilkosság nehezebben nézhető ki, de ez önmagában nem jelent semmit… A kétféle életfelfogás közti kontraszt hatalmas, az előadásban kellően kidomborodik, és ez sokkal fontosabbá válik, mint a gyilkosság maga.
Számomra úgy tűnt ezen az estén, hogy Lábodi Ádám az a színész, aki a leginkább ráérezett arra, hogy milyen játékstílust kíván meg a stúdió tere, illetve a rendezői koncepció, sosem éreztem, hogy túl sok, vagy túl kevés lett volna a jelenléte, így talán az egész előadásból az ő figurája emelkedhetett ki a legjobban.
Dosztojevszij egyik gyakori témája a bűn és bűnhődés, ez átjön ebből a rövidített verzióból is, de nyilvánvalóan csak a felszínt látjuk (és a gondolatmenetet még felszínesebben nem próbálnám két mondatban összefoglalni – többek között emiatt is érdemes inkább megnézni az előadást, majd utána elolvasni magát a regényt).
Fekete Gábor
A szerző kedvenc karaktere, Aljosa talán kevésbé lesz igazán fontos, mint ahogy a regényt olvasva éreznénk, de így is megjegyezzük Fekete Gábort, aki ebben az előadásban egészen más karakterű fiatal fiút alakít, mint amilyen az Equus-ban volt (nekem még nagyon közeli az élmény, így óhatatlanul is összehasonlítottam saját magával).
Lukács Dánielen kívül mindenki két szerepet játszik: Kónya Merlin Renáta (mindkét női főszereplőt) és Horváth Sebestyén Sándor is (az ügyészt és Szmergyakovot), nemcsak a két gyerekszínész – Molnár André Lukács és Maszlag Bálint. A kettőzések nem csak praktikusak, de önmagukban is utalnak az emberi természet kettősségére.
A tervező, Magyarósi Éva két erősen elkülönülő teret hozott létre. Mind a kivetített képek, mind maga az elválasztó plexi fal hideg, szeretet nélküli, elzárt világra utal, ahol lehetetlen a kapcsolódás. Még díszítők se lépnek be ide, a szereplők (nagyon praktikusan) időnként át is alakítják a helyszínt. Lényeges kiemelnünk, hogy amit látunk, az a regénynek egy lehetséges olvasata, a Hargitai Iván-féle változat, azzal találkozunk, amit ő érzett fontosnak a regény kapcsán.
Horváth Sebestyén Sándor
Ez az előadás talán elsősorban azokat célozza meg, akiknek van már valamiféle élménye a szerző kapcsán, de ezt a regényt vagy nagyon régen olvasták, vagy még csak kacérkodnak a gondolattal. Bátor döntésnek érzem, hogy egy elsősorban szórakoztató színházként jegyzett műhely egyáltalán elő merte venni Dosztojevszkijt, még ha nem is a nagy nézőtéren. (Alig van színház, ahol igazán nagyszabású előadást mernek klasszikus orosz szerzőkből csinálni – ld. a Vígszínház Sirály-át – ott is csak havonta egyszer megy.) A hasonló kalandokra létesült ez a stúdió (egykor még Aluljáró néven), ahol én még láthattam a névadó, Gaál Erzsébet rendezéseit is a kilencvenes években, majd Naszlady Éva, Sztarenki Pál munkáit, amelyekre szintén jó visszaemlékezni.
Ugyanakkor – mivel nemrég láttam az Equus-t – ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy nem lehetett volna ehhez az előadáshoz is alkalmasabb megoldás a nézőtér nagyszínpadra helyezése, bár igaz, hogy a stúdió apró tere és a beszorítottság érzete önmagában is sokat mondó, lehet, hogy az általános közérzetünket is ez fejezi ki legjobban.
PS. Személyes lezárás, nosztalgikus visszatekintés a mű kapcsán:
Nekem ez volt a hatodik alkalom, hogy valamilyen színpadi átdolgozását láttam ennek a regénynek. Köztük volt Faragó Zsuzsa verziója, amely nagyon takarékos módon mindössze négy színésszel üres fekete térben történik. Melegen ajánlottam, épp tíz éve láttam a MU Színházban, és annyira jó, hogy bár független előadás, sikerült azóta is életben tartani. Aki teheti, annak érdemes mindkét produkciót megnéznie és összehasonlítani.
Az első Karamazov-élményem még ennél is meghatározóbb, és 1984 októberére nyúlik vissza. Talán két nappal az előadás előtt tudtam meg, hogy már megint az anyámra került a sor: szocialista brigádjuk színházi bérletével nem akarja senki más megnézni A Karamazov testvérek-et, így családilag nekünk „kell” menni, és az előadás után még meg is kell írnom a brigád naplójába a szokásos beszámolót („A brigád ma este is színházba ment” kezdéssel…). Imádtam a miskolci színház „Csiszár-korszakát”, azon nőttem fel és minden alkalomnak örültem, amikor mehettem. - Csak most, a keddi előadás után jutott eszembe, hogy ezek a rövid és nagyon lelkes naplóbejegyzések akár e blog előzményének is tekinthetőek, voltaképp hálás lehetek, hogy a brigádnak muszáj volt „kulturálódni”, és anyám munkatársai nem szerették a színházat, így az összes komoly előadás nekünk maradt, sőt a legtöbb operett is az 1978-88 közti évtizedben.
Ez a Szikora János-féle Karamazov-előadás már csak a körülményei miatt is emlékezetes. Megpróbáltam két nap alatt elolvasni a regényt, de az előadás délutánján ébredtem rá, amikor majdnem végeztem vele, hogy csak az első kötetet vettem ki a könyvtárból, így csak a cselekmény felére voltam felkészülve. A másik kellemetlen fordulat az volt, hogy nagyon későn értünk a színházba, és a bérletek nélkül. Haza kellett futnom értük, így nekem kimaradt az előadás eleje, viszont mivel frissen olvastam a regényt, gond nélkül bele tudtam élni magam, elvarázsolt az előadás világa és még néhány részletre most is emlékszem. Jelentősen jobban tetszett ez a változat Körtvélyessy Zsolt, Gáspár Tibor, Bregyán Péter, Mihályi Győző, Dóczy Péter, Molnár Zsuzsa, Máhr Ági és a miskolci társulat számos más tagjának szereplésével, mind később 1999-ben, amikor a Vígszínházban sokkal ismertebb színészekkel Szikora János újra megrendezte.
Ezt a miskolci Karamazov testvéreket nézői pályám egyik legfontosabb előadásaként tartom számon még mindig, bár azóta erre már 4400+ este élménye rárakódott. 2013-ban őszintén meglepett, hogy akkor egyszer azt éreztem (a már említett négy színészre tömörített verzió kapcsán), hogy lehet másik érvényes színpadi változata is a történetnek, azaz megtapasztaltam, hogy ha igazán jól sikerül egy előadás, az képes a néző legnagyobb élményeivel is versenyre kelni.
A Szikora János-féle előadás emlékképeim szerint hosszú volt, de nem érződött annak. Szerettem, hogy még az apa nézőpontjából is ráláthattunk a történetre. Ma persze lehet, hogy ugyanezt a verziót ennyire erősnek már nem éreznénk, sokat változott a világ és benne mi nézők is. Annyi minden van, ami elterel minket, jobban hozzá vagyunk szokva a sűrítéshez, a gyorsan pergő történeteket szeretjük igazán, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A József Attila Színház nagy vállalkozása kapcsán akár még erről is el lehet gondolkodni.
Ps. A fotókat Kállay-Tóth Anett készítette, a színház FB-oldaláról használtam őket fel
