Mi az a vacsoraszínház? – ezt kérdezte tőlem egy kedves ismerősöm, miután megtudta, hogy tegnap én is az Orfeumban jártam, nemcsak Poirot. - Ez volt az első ilyen élményem, bár legalább 4400 „normális” előadást már láttam, gyakran vacsora helyett is, nehezen kiszorítva a szükséges időt.
Előre mondom, a vacsoraszínház épp nem azoknak való, akiknek kevés az ideje és jellemzően egyedül esnek be utolsó pillanatos döntés alapján valamire, majd azonnal rohannak is tovább és nem szívesen töltenek időt mások társaságában. Jelen esetben az élmény legfőbb összetevőjét a néző maga biztosítja: a partner(eke)t, akikkel a nyugodt találkozás, beszélgetés megtörténhet - a színház és vacsora kellemes és megbízható keret csupán. Kicsit olyan, mintha egy rendes előadáson a szünet válna a legfontosabbá – most itt ez a helyzet.
Aki ránéz a Poirot az Orfeumban szereposztására, azok azt is megértik, hogy mégis miért vállaltam be ezt az estét egyedül, feltehetően extrém kivételként.
Az Orfeum lassan 13 éve működik az Erzsébet körúton bármiféle állami támogatás vagy pályázati pénz bevonása nélkül, üzleti vállalkozásként, ahogy a két világháború között nagyon sok hasonló intézmény tette. Az, hogy ez így lehetséges, sok tényezőn múlhat: nincs túl sok hasonló szórakozóhely (másik orfeum nincs is), amely ilyen komplex élményt nyújtana, ráadásul a szolgáltatás minden eleme - a vacsora és a színház is - kellően magas színvonalú – aki egyszer odamegy, az kellemesen érzi magát, rendszeresen visszatérő vendéggé válhat.
A honlapról minden fontos információ kiderül, de nyomatékosan jelzem: érdemes jó előre asztalt foglalni (2-4-6 személyesek), logikus módon a középső részre, bár az oldalsó asztalok sincsenek igazán messze a játszóktól. A gyorsaság kifizetődő, különösen akkor, ha valaki azt az élményt is át szeretné élni, hogy a színészek mellette haladjanak el a jelenetek között.
A honlapról a menü is kiválasztható - vegetáriánus vagy húsos, de ennél az előadásnál szerepel egy harmadik opció, ún. „belga” menü is a címszereplő detektív tiszteletére - , sőt még az italok árlistája is elérhető.
Ami a belépő árát illeti: a színház és háromfogásos minőségi vacsora együtt annyi, mint egy I. kategóriás jegy a szomszédos Madách-ba (hétvégi napokra) – ez pedig nem számít már kirívónak akkor sem, ha más zenés előadásokhoz viszonyítunk. (A Müpában is könnyen ki lehet fizetni a dupláját egy komolyzenei hangversenyért, nem is beszélve az Operáról - ezt kell tudomásul vennünk.)
A legnagyobb különbség egy átlagos színházi estéhez képest mégis az, hogy a vacsoraszínház elsősorban a közösen töltött időről szól, így nemcsak a belépődíj megfizetése lehet a szűrő: ehhez bizony kell legalább még egy embert szerezni, akivel szívesen vagyunk együtt akár öt órán át és akit érdekel kicsit a felajánlott program is.
Az Orfeum asztalánál tényleg átérezhetjük, hogy most egy kicsit megáll az idő. Szombaton már fél7-kor be lehetett ülni a terembe a kilenckor kezdődő előadás előtt, amelynek tizenegy körül lett vége. (Hét közben a nyolcas előadáskezdés a tipikus.) A kezdés előtti több, mint két órába rengeteg beszélgetés férhet bele az előétel és a főfogás elfogyasztásán is túl, és még számolhatunk egy félórás szünettel is, amelyre jut a desszert.
Most már áttérve a színházi előadásra:
Az este folyamán a Darázsfészek, majd a Sárga írisz című Agatha Cristie-írások alapján készült színdarabokat láthattuk Zöldi Gergely fordításában és Böhm György rendezésében. Hercule Poirot mindkettőben - nézőbarát módon, nagyjából 35-40 perc alatt - megakadályozott egy-egy gyilkosságot. Nemcsak a játék menetideje volt éppen a helyzethez illő, de szerencsés volt, hogy mindkét történet helyszíne egy éjszakai szórakozóhely, és a második részben akár azt is érezhettük, hogy Poirot valóban közénk jött el.
Az orfeumi hangulat megteremtése is szempont volt, Horváth Mónika és a színészek egy-két dalt is elénekeltek, kicsit táncoltak is, ezzel kellemesen késleltették a cselekmény túl gyors kibontakozását. Az előadásban túlnyomórészt olyan színészeket láthattam, akiknek a pályáját évek óta követem – kíváncsi voltam, hogyan működnek a szokásostól eltérő körülmények között.
Jó helyzetben voltak, hiszen nem rossz néha elkalandozni megszokott a kőszínházi keretek közül, hálás szerepeket játszani kevés néző előtt, akik nyugodt körülmények között, teljes figyelemmel tudják őket nézni. Ugyan most nem tört ki óriási tapsorkán az előadás végén, de a csendből érezhető volt, hogy előadás közben mindenki a játszókra koncentrált. Nem volt unalmas a krimi úgy sem, hogy ismertem előre a történetek kimenetelét - a színészek Kemenesi Tünde jelmezei segítségével rövid idő alatt is elérték, hogy érdekeljen a szereplőjük sorsa.
A címszerepet Elek Ferenc játszotta, akiről jól el lehetett előre is képzelni, hogy nagyon alkalmas lesz az Agatha Christie által megírt bogaras detektív megjelenítésére - egy egész filmsorozatot is elvinne ebben a szerepben, nemhogy két egyfelvonásost. Külön örültem, hogy egy héttel legújabb bemutatója (Embtrag) után megint láthattam. Nagyon úgy tűnik, hogy bármit bármilyen helyszínen eljátszik - ezen a napon történetesen két előadása volt az Orfeumban és közte A bajnok a Katonában. Az a színész, akit mindig a színpadon képzelünk el - annyira a lételeme a játék.
Rajta kívül Ódor Kristóf és Száraz Dénes is fontos és jól megjegyezhető szerepet kapott mindkét egyfelvonásosban. Azt, hogy a két sármos színész közül melyikük volt a rosszfiú, nem árulom el, viszont Ódor Kristóf kedvelőinek nyomatékosan ajánlom a Spinoza Capa és Ki volt Lakner bácsi? c. előadásait, Száraz Dénes miatt pedig mostanában a 6Színbe érdemes menni, ahol a A kódfejtő-ben játszik.
Tenki Dalma mindkét részben a bonyodalom középpontjába és érzelmek kereszttüzébe került – mivel szabadúszó színész, aki korábban Miskolcon volt társulati tag, így ritkán láttam eddig játszani, ahogy Károlyi Krisztiánt is, aki jelenleg leginkább Szegeden nézhető. Ezúttal csak a második részben és egészen váratlanul tűnt fel: beugrott Vincze Márton helyett. Sütő András szintén csak a második részben szerepelt, szintén nagyon tehetséges fiatal színész, aki erős színpadi jelenlétével rendre fel szokott tűnni szinte bármiben, amiben játszik. (Közel egy éve láttam József Attila-estjét, amely témájánál fogva nem lenne alkalmas vacsoraszínházi szórakoztatásra, viszont arra partner nélkül is érdemes utána menni, és alig több egy óránál.) Igazi pincérnek tűnt, azt sem zártam ki az egyik oldalsó asztalnál ülve, hogy amikor épp nincs jelenése néhány középső asztalról az ott maradt felesleges poharakat össze is szedegeti...
A pincér: Sütő András
Az előadásban számomra Erdős Borcsa volt az egyetlen ismeretlen színész, és persze a már említett Horváth Mónika, aki igazán kitűnő énekes, minden adottsága megvan ahhoz, hogy sokan csak miatta is visszajáró vendégei legyenek az Orfeumnak.
Miután a program nevében – vacsoraszínház – ott van az étkezés is, ne maradjon említés nélkül, hogy a „fine dinning” jellegű fogásokkal elégedettek lehettünk. Ha a konyha nem dolgozna magas színvonalon, nem variálnák a menüt egy-két havonta, nem is működhetne az Orfeum ilyen tartósan eredményesen. Amint értesültem róla, új kínálat vár a törzsvendégekre novemberben, sőt újabb színházi bemutatóval ünneplik a 13. születésnapot, majd karácsonykor újabb menüsorokat ajánlanak a színházi és koncert-repertoár mellé.
Ezen a linken lehet mindenről tájékozódni, kellemes szórakozást kívánok mindenkinek! (Ahogy mindig, most is örömmel veszem a kommenteket, ha valaki saját tapasztalatból ajánlana egy másik műsort, vagy netán ezt az előadást szintén megnézte már.)
PS. A fotókat az Orfeum FB-oldaláról használtam fel, köszönettel.
