1982-ben a Vígszínházban mutatták be először az Amadeus-t, Peter Shaffer darabját Kapás Dezső rendezésében, Tordy Géza és Gálffi László főszereplésével, amely emblematikus előadássá vált. Most Hegedűs D. Géza nem kevésbé jó csapatot állított össze saját verziójához, amelyet Hársing Hildával készített, mint amilyen az a régi volt – a 21 (!) színre lépő közül sokan megjegyezhetővé válnak, nemcsak Ötvös András és ifjabb Vidnyánszky Attila.
Négy korábbi Amadeus után rájuk kíváncsian mentem a Pesti Színházba, pont úgy, ahogy sokan mások mennek majd a következő években.
A figyelem központjában Salieri vagy Mozart?
Az előadásában (a szerzői elváráshoz igazodva) Mozartot esendő emberként, gyengeségeit erősen felnagyítva mutatják meg nekünk, önteltnek és beilleszkedésre képtelennek, ahogy azt egy féltékeny riválisa láthatta. Ezt ellensúlyozza nyomokban megszólaló zenéje, amely még felvételről is hat, és ezek a jól válogatott betétek (Mester Dávid munkája) végül eldöntik a Salieri-Mozart mérkőzést, mégpedig az utóbbi javára.
Az Amadeus Mozartról szól, de nem a Mozart-rajongókat célozza meg. Lelki szemeim előtt megjelent az a kamasz, aki jószántából nem hallgat komolyzenét, korábban nem tudta, hogy ki volt Salieri, de most egy színész miatt ült be az előadásra, esetleg többször is. Később majd rákeres a wikipédián Mozartra, jó esetben a youtube-on is belehallgat az előadásban említett zeneművekbe, és a legjobb esetben azt is felismeri, hogy akár egy élő koncertet is bevállalhatna (a Zeneakadémián és a Müpában vannak rendkívül olcsó diákjegyek!).
Két nő között Amadeus: Márkus Luca - ifj. Vidnyánszky Attila - Szilágyi Csenge
Az lenne a jó, ha ez az előadás beavatóként működne és hosszan menne. A premiert látva, megvan az esély, hogy kialakul majd ennek is a saját törzsnézői rétege, mivel a két főszereplő igazán szerethető és igazán mindent belead, hogy közel érezzük magunkat hozzájuk.
Salieri és a "szellőcskék" - Csapó Attila és Ert Zsombor
Nem lehet panaszunk intenzív jelenlétükre, Ötvös András többször is közvetlenül megszólít minket, ifjabb Vidnyánszky Attila pedig szinte leállíthatatlannak tűnően pörög végig, így minden emberi hibáját hajlamosak vagyunk elnézni, és kénytelenek vagyunk mégis mellé állni. A való életben is valahogy így nézzük el a zseniális művészek hiányosságait – elvarázsolnak minket valamilyen képességükkel – nekünk nézőknek könnyű, akik labdába sem rúghatunk, a pályatársaknak ez már sokkal nehezebb feladat, a darab erről is szól.
A két főszereplő hordozza az előadás legfőbb súlyát, de rajtuk kívül is nagyon sok további színész emlékezetes marad majd. Különösen szerethető Szilágyi Csenge Mozart feleségének, Constanzénak szerepében – egy húron pendül a gyermeteg Mozarttal, miközben érezzük, hogy mélyen érez iránta és nagyrabecsüli tehetségét.
Telekes Péter - Wunderlich József -Gados Béla
Wunderlich József remekül hegedül II. József szerepében, jól illik hozzá az uralkodó. (Az jelenleg mellékes, hogy II. József hangszere a zongora volt, és nagyon nem szeretett gyakorolni, de anyai nyomásra nem hagyhatta abba.) Kicsit kockázatosabb döntés, hogy ifjabb Vidnyánszky Attila zongorázik Mozart szerepében – nem rosszul, de nem zongoravirtuózként, így ebben a jelenetben tűnt legkevésbé zseniálisnak – akármilyen ráadott színes maskara kevésbé rombolta a tekintélyét, mint ez a pár perc. (A zongoravirtuózok sajnos nem ilyen csodás színészek...- a jelenet igazán tökéletesen megoldhatatlan.)
Kútvölgyi Erzsébet Constanze anyja, és rövid jelenetéből is el tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett az az időszak, amikor Mozart nála lakott albérlőként. Nagyon remeknek éreztem még Gados Bélát is Rosenberg báró szerepében, de az itt nem említett színészek is rengeteget tettek azért, hogy átérezzük, hogy milyen az a bécsi közeg, amelybe sehogy nem illett bele Mozart, de amelyből egyébként kicsit az olaszok – köztük Salieri - is kilógott.
Nagyon szerencsés megoldás, hogy a rendező, aki ifjabb Vidnyánszky Attila mestere is, az előadásban Leopold Mozartként tűnik fel, átérezzük az apa-fiú kapcsolat minden ellentmondásosságát.
Nyomárkay Zsigmond egyetemi hallgató sincs hosszan színen, de Emanuel Schikaneder szerepében ő is nyomot hagy, játékának intenzitása összemérhető volt a címszereplőével (ezzel nem mondok keveset, aki látta már valaha színpadon ifjabb Vidnyánszky Attilát, az tudja, hogy ez mit jelent), így el tudtuk őket nyerő párosként képzelni, amint egy népszórakoztató operát közösen sikerre visznek. (ld. lenti fotó)
Az előadás díszletét minden szempontból nagyon alkalmasnak éreztem ehhez a sikertörténethez – Pater Sparrow arany színű függönyökkel jól variálható teret hozott létre. Az aranyról sokféle asszociációnk támadhat – a pénzen kívül a császári udvar pompája, ünnepségek és a bécsi klasszikusok zenéjének ragyogása is eszünkbe juthat róla. A függönyök leengedése is kifejező, amikor látszik a fekete tér is, amelyik mögöttük van.
A rendezés kiaknázza a lehetőségeket, a helyszínváltások már a premieren is gördülékenyen történtek meg – nem akadt meg az előadás átdíszítés miatt. Pintér Anina színes jelmezei jól festenek e háttér előtt, a XVIII. század végét idézik, de helyenként elrugaszkodnak tőle: ld. Amadeus extravagáns öltözeteit, aki láthatóan sehogy nem illik bele az összképbe. Valamivel kevesebb átöltöztetéssel is elérhető lett volna ez a hatás, de így aztán biztosan átjön a vád, amellyel még életében szembesült: nem tudott bánni a pénzzel, felesleges dolgokra költötte, és lényegében csak magát okolhatja a nyomoráért. Hozzá képest nagy kontraszt Salieri egészen hétköznapi ruhája, amelyet nem cserélget.
A legszebb kabátot a tervező a mecénásra, van Swieten báróra, azaz Telekes Péterre adta. Lehet, hogy ez egyben üzenet is: a mai korban nem szabálytalan zsenikre, vagy jól alkalmazkodó és jól felhasználható, átlagosan tehetséges művészekre, hanem aktív és fizetőképes művészetpártolókra lenne leginkább szüksége a színházaknak?
A díszes ruhák sokasága, az aranyfüggönyök és Bodor Johanna koreográfiája által látványos szórakoztató előadás született, és ebben Salieri tragédiája kevésbé tűnt érdekesnek, Mozart most is nyert.
A darab egyik központi állítása nem sikkad el azért: nincs szoros összefüggés az emberi és a művészi minőség között, a látottak cáfolják a „nagy művész egyben jó/nagy ember” állítást. Azért, hogy ezt egyébként se gondolhassuk így, úgyis sokat tesz a bulvársajtó – így az előadás igazi küldetése mégis az, hogy három órára kikapcsoljon minket, illetve kedvet csináljon Mozart hallgatásához, aki minden zsenialitása mellett jelenleg ugyanúgy rászorul a népszerűsítésre, mint ahogy saját korában rászorult volna a még több támogatásra. Életem egyik nagy fordulataként tartom számon, amikor először ráéreztem a mélységeire, ami a zene csillogása mögött van, de ehhez azért kellett vagy 15 év intenzív zenehallgatás és sok egyéb tapasztalat is - az előadás megnézésével ide azonnal garantáltan nem fog senki eljutni, de ezt az alkotói csapat nem is ígérte.
PS. Legalább lábjegyzetben visszautalok korábbi, általam látott Amadeus-előadásokra – háromról ajánlót is írtam ezen a blogon.
Az eltelt 41 év alatt összesen húsz magyar nyelvű rendezés készült, így sok néző érkezhetett valamilyen korábbi Amadeus-élménnyel, amelyek valamelyikéhez erősebben kötődik is. (Minél jobban szeretünk egy produkciót, annál nagyobb kihívás tiszta lapot adni egy következő beállításnak, de mindig érdemes próbálkozni.)
A négy Amadeus-élményem közül kettő még nagyon közeli. Tavasszal Tatabányán láttam a darabot, Crespo Rodrigo és Csabai Csongor kettősével. Nem ment sokszor, nem jött át erre az évadra. Csabai Csongornak éppen most pénteken volt egy újabb bemutatója (Hóhérok), amelyben ráadásul szerepelt egy még korábbi, általam is látott (pécsi) Amadeus, Mikola Gergő is – ráadásul volt ebben egy közös – rendkívül hatásos - jelenetük is. Mindketten hihetetlenül intenzív színészek, nem véletlenül kapták meg ezt a „túlmozgásos zseni”-szerepet.
Az Orlai Produkció előadása Kulka Jánossal és Keresztes Tamással erős nyomot hagyhatott sok nézőben, ahogy többekben élhet a József Attila Színházé is Fila Balázzsal és Tasnádi Bencével. Utóbbiban erősebben érintett meg Salieri drámája, Fila Balázs annyira átéreztette velünk a tehetséges, szorgalmas, de mégsem zseniális ember helyzetének tragikumát, aki önmagát nagyon reálisan látja, hogy nagyon könnyű volt vele menni. Akár át is lehetett volna nevezni Salierinek Koltai M. Gábor rendezését.
Ps.2Szokodi Bea nagyszerű képei közül válogattam, saját oldalán a Facebookon még sokkal több is elérhető.
