Az Orfeum új vállalkozása ősbemutató, Galambos Attila darabja ide készült, vacsoraszínházi célokra. A szerző frappáns minősítésére rábólinthatunk – valóban „önreflexiókban fürdőző totális metateatralitás” ez.
Nekem csak ennél bővebben sikerülhet majd a kifejtés, a főpróba alapján írom le, hogy mire számíthat az, aki rászánja az időt, elviszi kedvenc barátait is. Működött pogácsával is, de az élmény része lesz az Orfeumban megszokott módon egy fine dining-jellegű menü is, amelynek biztos minőségéről már a Poirot kapcsán néhány hete magam is meggyőződhettem.
A kellemes zenés szórakozásra vágyók jól fogják magukat érezni Böhm György újabb rendezésén, aki már több évtizedes pályája során sok helyszínen dolgozott, az Orfeumnak pedig visszatérő alkotója.
A szerző, Galambos Attila dramaturgként és fordítóként is rendkívül otthonosan mozog a zenés színház közegében, így nem meglepő, hogy nem egy hagyományos musicalt írt Bonnie és Clayde életrajzát és a hozzájuk fűződő legendákat felhasználva. A színházi hatást megtörő apró megjegyzések tömegével, sőt kritikai észrevételekkel szakítja meg a történetet, amely ezek nélkül lehet, hogy valóban lapossá válna. Az előadás nézője, aki a kezdésre már nagyjából be is vacsorázott és jó hangulatba ringatta magát, vagy eleve élvezni fogja a gengszterpár meséit, amelyeket énekszámokkal és néha táncbetétekkel is dúsítanak, és sehogy sem hagyja magát megzavarni, vagy ha az alvilág romantikáját már túl rózsaszínnek találná, akkor azonosulni tud a látottakat megkérdőjelező, kellemetlenkedő angyallal, akit Gangsta Zolee a saját képére formál a legnagyobb természetességgel.
Elhihető neki ez az Úrnak dolgozó angyal, még így is, hogy ballonkabátra csatolt gagyi műszárnya van. Beszólásai kellemesen élénkítik az általa megrendelt színjátékot, amelynek elsődleges célja elvileg az lenne, hogy Bonnie és Clayde végre lezárja a múltat, és közel 90 év után békében nyugodhasson egy dallasi temetőben, és újabb musicaleket ne készítsen senki az életrajzuk alapján – baletteket pedig pláne ne!
Mindig biztosra mennek az alkotók, ha egy előadás kritikáját be is építik a műbe, így a fanyalgó néző előtt nem nyílik újabb út – valakivel szükségszerűen egyet kell értenie.
Az orfeumi viszonyok között az összes megjelenő színhelyet úgysem lehetne felépíteni. Már érkezéskor látjuk az odakészített rácsot és vaságyat, és ezek elegendőek ahhoz, hogy hol börtönbe, hol szállodai szobába vagy éppen egy Ford belsejébe képzeljük el a szereplőinket. Az, hogy a több évet átfogó történetben egyik főszereplő sem öltözik át, szintén jó megoldás – egészen felesleges is lenne.
Az előadás címszereplői – Muri Enikő és Ódor Kristóf - hozzá hasonlóan remekül feltalálják magukat a jelzésszerű díszletben, és szerencsére összeillenek, együtt és külön is szerethetőek, már a főpróbán is láthatóan megtalálták a helyüket.
Ódor Kristóf volt számomra az előadásban a „húzónév”, kisebb szerepekben is észrevehető, egész előadás is ráépíthető (ld. Capa, Lakner bácsi), és jó partnernek tűnik. Muri Enikőhöz korábban élőben még nem volt szerencsém, de most látva kíváncsi lettem arra, milyen lehet a SIX egyik királynőjeként. A hangját hallva neki való feladat lehet az is.
Az előadásban Erdős Borcsa, Kékesi Gábor és Vincze Márton több karaktert is eljátszik, így ruhát is váltanak. Vannak köztük jobbak és kevésbé sikerültek, eltúlzottak és éppen jók, amelyek még akár változhatnak is a nézői reakciók hatására, de a három főszereplő olyan erősen meghatározza a játék alaphangulatát, hogy a bandatagok – „a slepp” vagy „söpredék”, hogy az angyalt idézzem - ezt csak kismértékben módosíthatják.
Az alkotói csapat színházi rutinjának köszönhetően a legalkalmasabb pillanatban kapjuk a zenei betéteket, amelyeket nem éreztem se soknak, se kevésnek. Galambos Attila – szerinte – közismert dalokból válogatott, amelyek mondanivalója, hangulata illeszkedett ehhez a történethez, és ezeket áthangszerelték, így jött létre ez a „gengszertpop”. Aki előre tájékozódna, az az Orfeum oldalán még a dalok pontos listáját is megtalálja, a szerzők megjelölésével.
Az előadás elsődleges célja, hogy kellemesen érezzük magunkat, néhány órára kilépjünk saját életünkből, és ehhez felhasználja, hogy érdekesnek tűnnek a híres bűnözők. Fel is teszi nekünk a költői kérdést: de miért is vonzódunk a rosszfiúkhoz? Aki akar, két koktél között ezen majd elmerenghet.
Ps. Akit érdekel ez a vacsoraszínházi kaland, figyelje a műsort, döntsön gyorsan, vegyen jegyet a középső rész asztalaihoz. Az előadást az egyik ilyen közeli helyről láttam, élveztem a színészek közelségét, és a végére egészen megszoktam, hogy két percenként fegyvert fogtak ránk. (Aki megnézi, annak várom a visszajelzéseit kommentben.)
PS.2. Nagyon köszönöm Győrfi-Forgács Beáta képeit, aki ugyancsak a főpróbát fotózta.
