Idén is elővételben elkelt az összes belépőjegy a Magyar Nemzeti Galéria Textúra című komplex programjának mind a hét előadására, amelyben évek óta jól kitalált rendszer szerint ötvöződik a képzőművészet, irodalom, színház, tánc és zene. Ez azt mutatja, hogy a korábbi évek performanszai olyan jó emléket hagytak a nézőkben, hogy újra meg újra bizalmat szavaznak akkor is, ha most már mind az írók, mind az előadók között egyre több a fiatal pályakezdő, és a kiválasztott képzőművészeti alkotások sem a képtár legismertebb alkotásai közül kerülnek ki.
Miután nincsenek eladó jegyek már a pénztárban, és ezt a programot nagy népszerűsége miatt nem is nagyon kell ajánlani, csak nyomhagyó bejegyzést írok, amelyben szükségszerűen lesz néhány szpoiler is. Akinek van jegye, és nem szeretne egyet sem elveszteni a rá váró meglepetések közül, az értelemszerűen jobb, ha felfüggeszti az olvasást, és esetleg csak a megtekintés után tér ide vissza – legjobb esetben azért, hogy saját véleményét egy kommentbe foglalva idefűzze.
A Galéria oldalán pontosan fel van tüntetve minden adat a művekről és a hozzájuk kapcsolódó szöveg szerzőjét, előadóját is megtalálhatjuk, de a tavalyi évvel ellentétben a szervezők a részletes programot előre mégsem akarták a kezünkbe adni, csak utólag. Ez lehetővé teszi, hogy az este minden eleme meglepetésként hasson ránk, és csakis a vezetőnkre támaszkodva bolyongjunk csapatostul két és fél órán keresztül a Galéria termeiben.
Az estét mindannyian együtt kezdjük és együtt végezzük, a Gergye Krisztián koreográfiájára táncolókat nézve, akiknek kiemelt szerepe lesz: ők nyolcan lesznek vezetőink, akik igyekeznek a körülbelül hatvan főből álló (színekkel megjelölt) csoportokat egyben tartani. Nem szólalnak meg, néhány gesztussal is tudnak minket irányítani, bár azt, hogy teljes csendben vonuljunk át a szomszédos produkciók közelében, azért ők sem tudják garantálni. (Szinte mindenki párosával érkezett, így érthető módon, a látottakat szeretnék megbeszélni.)
A tavalyihoz képest mintha több lenne a vonulás a helyszínek között, és az is lehet, hogy ez nem is véletlen, hiszen vannak kicsit rövidebb és hosszabb produkciók. A vonulgatás közben a táncosok el is szórakoztatnak minket – feltehetően rájuk van bízva, hogy mikor nyúlik el annyira a várakozási idő, hogy ezt már érdemes táncbetétekkel áthidalni.
Minden évben más-más rendező kapja a felkérést – idén Éry Franciska az, aki a nyolc jelenetet kitalálta, amelyeket mind a nyolc csoport más sorrendben nézett meg.
A színészekre nagy terhet rótt, hogy minden jelenetet nyolcszor kellett egymás után előadni és a legtöbben mind a hét este szerepelnek. Mivel volt már egy főpróba is, összesen 64 alkalommal kell átélten eljátszaniuk ugyanazt a jelenetet három héten belül. Ez azért jelentős teljesítmény, nem könnyű nem belefásulni ebbe a mennyiségbe és ez magyarázatul is szolgálhat arra, hogy miért nincs még sokkal több előadás, bár igény lenne rá. (Le a kalappal a képőrök előtt is, akikre szintén nagy terhet ró, hogy csak este fél tízkor indulhatnak haza.)
A tánc kiemeltebb szerepet kap, mint tavaly – az egyik műalkotás kapcsán (Izsó Miklós: Táncoló paraszt) Matei Visniec elmélkedést is írt a táncról, és ezt mondja el Hunyadi Máté. Ez az a pont, amikor vezetőnk leveszi végre az álarcát, és anélkül táncol nekünk, sőt még partnert is választ közülünk (aki jó fej néző, és hagyja magát felkérni). Drozdik Orsolya Agylábtörlő c. alkotása is erősen mozgásos produkciót ihletett. Simon Márton „Rövid összefoglaló a selyemhernyóbábok életéből” c. írása „fizikai színházi előadás”, és Forrai Áron hálózsákos mutatványára fogunk még emlékezni. (Bennem egy régebbi Bolygó hollandi-rendezést idézett, mi tagadás, én le szoktam akadni, ha valaki bakanccsal bújik be egy hálózsákba, bár belátom, hogy így praktikus.)
A művek szerzői között a legismertebb Lackfi János, aki ebben a mezőnyben „nagy öregnek” számít már, és nem meglepő választása, amely egy oltárképre esett. Nagy Rebeka mondta el Szűz Mária monológját, de más napokon Kurta Niké fogja váltani.
Tompa Andrea sokak számára elsősorban színikritikusként ismert, de mások regényíróként tartják számon - szövegét Grisnik Petra tölti meg élettel. A XIX. századi magyar festmények között követjük őt, nem ragadunk le egyetlen képnél.
A helyszínek között haladva persze „összefutunk” néhány olyan művel is, amelyekkel a tavalyi Textúra foglalkozott – egyedül a legmodernebb részleget rendezték át (Lépésváltás az új állandó kiállítás címe), és jó élmény ez az ismételt találkozás például a Poros úttal...
A nyolc mű közül van egy, amelyik némiképp kakukktojás: nekem nem derült ki menet közben, hogy ez a szöveg (Szvoren Edina: Másik lépcső) mihez kapcsolódik. Rezes Judit mondja el hangjátékként. Akinek nincs QR-kód leolvasására alkalmas mobilja, az kap egy kis szerkentyűt, amin meghallgathatja. Egyik pontról a másikra – a Galéria első emeletén – úgy halad át ez a hatvan ember, mintha mindenki Rezes Judittal telefonálna, bár némi csúszással. Közben kilépünk a Galéria erkélyére is, és az esti Budapest látványa némileg azért elterel minket a szövegtől.
A szokásostól eltérő megoldást alkalmaz a rendező akkor is, amikor két Bauhaus szék párbeszédét hallgathatjuk, bár itt lesz egy apró csavar, amely azt is bizonyítja, hogy ha egy színész leköt minket, akkor hiába integet a csoport vezetője, senki nem fog a nyomába eredni… (Ezen az estén Brezovszky Dánielt és Kiss Nikolettet hallottam, de Martinkovics Máté és Messaoudi Emina is fogja mondani.)
A végére hagytam az egyik kedvenc jelenetemet: Vonnák Diána írt szöveget Rózsa Luca Sára 2021-es Özönvíz című képéhez. Ezen az estén Gyabronka József és Pelsőczy Réka berántott minket a mű világába, és vágyat keltettek ahhoz, hogy még hosszabban nézzük őket. Szívesen megállapítottam volna azért, hogy mennyiben más ugyanez Rezes Judittal és Thuróczy Szabolccsal, akik váltani fogják őket.
Számomra ez volt a legutolsó kép, amely után már csak a közös zárás következett, majd a ruhatár előtti sorban állás. A körülöttem ácsorgók többen is elemezgették már a látottakat, és nyilván nagyon szubjektív, hogy kinek mi tetszett jobban vagy kevésbé.
A hozzám eljutó foszlányok alapján talán nem járok messze az igazságtól (de kommentben ez meg is lehet erősíteni, vagy cáfolni), hogy Bakos Gyöngyi „Négyszáz dobás”-a egyöntetű elismerést aratott. Bán Bálint, Hevesi László és Horkay Barnabás közös produkciója a legenergikusabb és a legszellemesebb is volt – ennek a jelenetnek nyolcszori előadása igazi nagy kihívás volt, ezt akárki biztosan nem tudta volna így utánuk csinálni. Erre a többszörös vonulgatás közben újra meg újra ráláthattunk – lehet, hogy a rendező emiatt szervezte így a csapatok menetelését, hogy ez így történhessen. Nekem feltehetően ez marad majd az idei Textúra legerősebb emlékképe.
PS. A képek a MNG Facebook-oldaláról származnak. Amint lesz több, kiegészítem velük a bejegyzést.
