Kedd késő délután van már, én pedig a pénteki első megtekintés után kezdtem a bejegyzés írásába, amely nem hagyja magát lezárni, feltehetően azért nem, mert még nem szeretném az élményt én sem elengedni, amelyre olyan hosszan vártam.
A címbeli éjjel viszont nem a blogírás végeláthatatlannak tűnő éjszakáira utal, de a Kékszakállú záró mondatára. A Müpába Bartók operája vitt be most, amely harminc éve foglalkoztat, 25 alkalommal írtam róla az utóbbi 3 és fél évben (akit bővebben érdekel a téma, rengeteg fejtegetést olvashat a darab kapcsán), és néha már megkérdezem magamtól, hogy meddig fog még eltartani ezt a megismerési folyamat, és mikor hagyok fel az emlegetésével sok más előadás kapcsán. Ahogy néhány művészt figyelek, akik évtizedek óta játsszák (lsd. Komlósi Ildikó) vagy vezénylik, ahogy az est karmestere, Eötvös Péter is, van egy sejtésem, hogy a Kékszakállútól véglegesen nem lehet szabadulni. Ahogy a Senza sangue-ben elhangzik, ragaszkodunk a saját poklunkhoz, traumáinkhoz, úgy ragaszkodhatunk egy olyan műhöz, amely elég hatékonyan sugározza a szerzőnek az emberi kapcsolatok kilátástalanságába vetett hitét. Nem könnyű elsőre befogadni, és még 43. nézésre is erősen megráz.
