Talán harminc éve, még gimnazistaként olvastam először Beckett egyfelvonásosát. A "Happy days" nehezen félreérthető, talán túlságosan is direkt módon szól az egymás mellett élés magányosságáról, az elmúláson túl a mellettünk elszaladó időről, amely csak úgy eltelik, anélkül, hogy különösebb hasznát látnánk, vagy értelemmel sikerülne megtölteni. Nyolcvan perc jut két szereplőre, akik közül az egyik alig szólal meg, sőt nem is igen látszik - óriási kihívás, nem könnyű lekötni a nézők figyelmét.
A Sufni intim tere sokat segít, ötven ember elég közel tud ülni a beszélőhöz, Szirtes Ágihoz, aki szinte megállás nélkül szól hozzánk. Színészi jutalomjáték ez számára, aki korábban is bizonyította, hogy könnyedén megbirkózik hosszú monológokkal (lsd. Heldenplatz), nem unjuk el játékát.
Beckett szövegét Dragomán György fordításában mondja, aki (de az is lehet, hogy Székely Kriszta rendező) még Madách, Csokonai, József Attila és Ady Endre ismert sorait is felhasználta a szöveg dúsításához. A közönség reakciói alapján úgy tűnt, hogy többen is felismerték. (Legalább átélhettük megint, hogy nem hiába üljük végig az iskolai magyarórákat, néha hasznosul az, amit tanultunk. Legutóbb a Röpülj lelkemnél tudtam ezt megállapítani, abban még több vendégszöveg van.)
A rendezői döntésnek megfelelően, az előadás elején Bezerédi Zoltán (Willie) elmondja a helyszín leírását is, ütköztetni tudjuk azzal, amit végül látunk, ami megvalósul. Egyszínű háttérvetítés van, nincs meg a giccses tengerpart, amit Beckett elképzelt, de mivel elhangzik és ráadásul valódi homok borítja a színpadot, háttérzajként pedig nem egyszer halljuk a hullámokat és a sirályok víjjogását, könnyű elképzelnünk Winnie-t, egy valódi homokdombba derékig beásva, még így is, hogy látjuk a színészt beszállni egy nagyon is mesterséges színpadi domb-utánzatba. (díszlet: Kovács Nóra Patrícia) Bezerédi Zoltán látványosan visszacsavarozza az egyik fa alkatrészt, miután partnere, Szirtes Ági a helyére került, csak deréktól felfelé látszik ki - egy fürdőruhában. (jelmez: Szlávik Juli) Az elidegenítő effektusok sem változtatnak semmit, mégis beleéli magát a néző Winnie helyzetébe.
Milyen is lehet derékig beásva lenni egy napsütötte tengerparton, egy napernyő társaságában, amelyet igazán fárasztó tartani? - Nyilván nézőfüggő, hogy ki hogy ítéli ezt meg, mennyi saját élménye van tengerparti sütkérezésből...Nekem 4,5 óra a személyes rekordom, ennél hosszabb időt sose bírtam elviselni egy helyben még a legideálisabb tengerparton sem. Természetesen, aki erre már beül, az még akkor is észleli a szimbólumot, ha sose olvasott egy fél mondatot sem a darabból, igazán megérthető. Szirtes Ági játéka nagyon árnyalt, a leíró mondatokra ("ötven körüli nő, jól tartja magát") önironikusan reflektál, illetve őszintének érezzük a magára erőltetett optimizmust ("megint egy szép nap lesz") és a pánikot is. Társas lények vagyunk, szükségünk van valakire legalább azért, hogy neki monologizálhassunk. Legyen hallótávolságon belül - ennyi az egész amit várunk tőle, semmi mást. Érdekes színészi feladat kapcsolatot teremteni valakivel, aki nem látható - de úgy érezzük, hogy sikerül.
Bezerédi Zoltán az előadás idejének túlnyomó részét takarásban tölti, de amikor látszik, az hangsúlyos - érzékeljük nemcsak Winnie megkönnyebbülését, hanem talán a sajátunkat is. Ugyanazt a nyomasztó helyzetet nem érezzük már annyira szörnyűnek, ha nem egyedül kell vele megbirkózni. Éppen ezért esik nagyon jól, amikor akármilyen rozoga állapotban és ugyanolyan némán, de mégis előmászik a saját homokdombja mögül a férfi, akinek a puszta létezése is megnyugtat. Winnie bölcs, pontosan tudja, hogy a másik embernek elsősorban nyugalomra van szüksége, de a benne rejlő kétségek nem hagyják nyugodni, minduntalan megerősítésre vágyik és nem tehet mást, szólongatja a nála talán semmivel nem jobb helyzetben lévőt, aki mellette él, de mégis feloldhatatlan a köztük lévő távolság.
Szirtes Ági monológjának meghallgatása óta idestova kilenc nap eltelt - ma este megint lesz előadás - a félig megírt bejegyzésem befejezésére eddig sehogy sem jutott idő, energia és főleg: nem tudtam magamat rászorítani a koncentrált írásra. Viszont az eltelt idő már bizonyította, hogy ez a "megmaradós" előadások közé tartozik, nagyon erős lett a felvázolt vízió, és a nyomatékosan többször megismételt mondatokat, "megint egy szép napunk lesz" és hasonlókat a színésznő hangjával együtt még fel tudom mindig idézni.
Az előadást nézve hajlamosak vagyunk a szerző pesszimizmusának hinni, valóban szemlélhető az élet ennyire sémaszerűen, mintha minden napunk másból sem állna, csak ismétlődő - és nem különösebben tartalmas - cselekvés-sorok egymásutánjából. Megkaparhatjuk a saját hétköznapjainkat, lehet, hogy mi is hasonló begyakorolt életet élünk, csak fel sem tűnik, mert érkezésünk sincs felpillantani a mókuskerékből.
Ez az előadás felrázhatja a gyanútlanul betévedőt (ha van ilyen a Katonában), aki esetleg eltévesztette a házszámot és éppen egy felhőtlenül szórakoztató színházi estén akarta felejteni a saját gondjait. Nos, azokat egy időre tényleg félretesszük, mert Szirtes Ági Winnie-jének a túlélési esélyeit fogjuk fontolgatni. Lehet, hogy ki lehet azért a homokbucka alól mászni, de akkor még mindig ott lesz a kérdés, és most mihez is kezdhetünk magunkkal akkor...
