Martin McDonagh népszerű Magyarországon is, számos bemutatója volt, jelenleg is játsszák a Vaknyugatot az Átriumban, a Leenane szépét a Centrálban, A párnaembert a Radnótiban, A nagy kézrablást a Tháliában és most már ezt a legfrissebb, Londonban 2015-ben bemutatott darabját is, mégpedig a Katonában, Gothár Péter rendezésében, aki eddig a szerző több művével is foglalkozott, és otthon van a világában. Én a harmadik előadáson jártam, a bemutató után négy nappal.
Ha valaki nem hallott volna az egyik legismertebb ír származású angol drámaíróról eddig mégsem, akkor érdemes a Katona blogján elolvasni a pályájáról készült összegzést, amely mind drámaírói, mind filmes karrierjét részletezi.
A Hóhérok azon kevés McDonagh mű közé tartozik, amely nem Írországban játszódik, hanem Észak-Angliában. A főszereplője - ki hinné a cím alapján - éppen egy hóhér, és az előadás második jelenete a halálbüntetés eltörlésének napján (1965-ben) kezdődik, mégpedig a hóhér saját kocsmájában.
Az előadás színlapja ennél többet is elárul, és aki már látott más McDonagh-művet, az előre sejtheti, hogy egy kis közösség életébe fogunk belenézni, várhatóan lesz benne legalább egy gyilkosság vagy tragédia, és ennek ellenére sokat fogunk nevetni, de nemcsak a borzalmakon, hanem még inkább a szereplők beszédstílusán, és a szövegpoénokon is.
Ezek a várakozások többé-kevésbé be is igazolódtak, bár ez a darab a korábbi műveknél mintha lassabb menetű lenne, kevesebb a szöveg-sziporka is, így időről-időre csak kiestem a játékból, nem tartott bevonódva egészen végig a történet.
Az, hogy ezzel csak én voltam-e így, vagy más nézőben is keletkezett-e hiányérzet, annak ellenére, hogy az angol sajtó nagy lapjai maximális pontszámot adtak a darabnak, majd elválik. A Katona színészgárdája lényegében akármilyen szöveget képes egyszer megnézendővé tenni, és ez sem kivétel, vannak nagyszerű színészi alakítások benne. (A héten voltam még egy előadáson, amikor azt állapítottam meg, hogy mindenki odatette magát, de az egész egyben mégsem hatott rám. Van ilyen. De én csak egy néző vagyok, és lehet, hogy akiknek McDonagh újdonság, azok nemcsak részértékeket találnak benne, ahogy én.)
A McDonagh darabok egyik legfőbb jellegzetessége a nyelvében van. A szerző - ahogy arról maga is nyilatkozott - nem elégedett saját stílusának minőségével, amellyel a magyar színházi néző a fordítón keresztül találkozik. Most nem Varró Dániel vagy Hamvai Kornél magyarítását halljuk, hanem Morcsányi Gézáét. (szövegminta a Katona oldalán) Ahogy korábban Varró Dániel szövege szinte öncélúan poénkodó volt, és nem egyszer soknak éreztem, most ez a megszokotthoz képest meg kevésnek tűnik, és mivel maga a szöveg nem mindig kötött le, még szembetűnőbb volt, hogy helyenként leállt az előadás. A szereplők minden igyekezete ellenére is azt gondolom, hogy ez a történet egy szünet nélküli kilencven perces előadást indokolhatott volna csak. Az alkotók a munkafolyamat közben nyilván annyira megszerették a darabot, hogy nem vitte rá őket a lélek a húzásra, sőt még a dramaturg, Radnai Annamária sem. (Mondom én mindezt , aki szintén a túlírók közé tartozik.)
Éppen ezért, mert nem túl gazdag a cselekmény, de van azért benne fordulat, igyekszem a legkevesebbet mondani róla, hogy a meglepetés-elem ne vesszen oda, hiszen kevesen lehetnek, akik külföldön látták, vagy eredetiben elolvashatták a darabot.
A díszletet is Gothár Péter tervezte, amely valóban egy angol pub benyomását kelti, és Tihanyi Ildi jelmezeivel együtt1965-be visz minket vissza a történet. Ez a színpadkép most igazán részletgazdag, minden elemében kidolgozott és jó is ránézni, ez némi - de csak némi - kárpótlást jelent a rendező technikájáért, amellyel túlzottan lelassítja az eseményeket (illetve nem teszi érdekessé a darab üresjáratait).
Ebben a miliőben otthonosan mozognak a színészek, akik a hóhér kocsmájának törzsvendégei. Kedvtelve nézegethetjük Charleyt,( Lestyán Attilát), aki tudálékosan mindent megmagyaráz Artúrnak, azaz Bezerédi Zoltánnak. Utóbbi a híres hóhér miatt jár a kocsmába,mindenről tudni akar és folyamatosan értetlenkedik, és süketsége miatt fél, hogy lemarad valamiről. Beidegződött rutin kettejük kapcsolata, a mindennapjaik része. Hozzájuk hasonlóan bentlakó alkoholistának számít Kocsis Gergely, aki később rendőri minőségében is szerepet kap, nem is jelentéktelent. Mészáros Béla, illetve Vizi Dávid, aki újságíróként fel-felbukkan (ő készíti a már belinkelt riportot a hóhérral) szintén jól megrajzolt karakter, és így együtt a kocsma népeként igazán festőien hatnak, beleillenek a díszletbe, mégis várnánk, hogy valami ténylegesen is történjen velük. Végül - a második felvonásban - aztán csak beindulnak az események, amelyekben oroszlánrésze lesz az első képben kivégzett elítélt Hennessy emlékének, akit annyit hoznak szóba, hogy mi is rendre visszaidézzük Kovács Tamás rövid jelenetét, amellyel a darab - nagyon ígéretesen - elindult, és nagy esélyt adunk annak, hogy ő mondott igazat, és a meghozott és végrehajtott ítélet bírói tévedés volt. Az előadásban fellépő három gyakorlatos egyetemista jól illeszkedik a Katona társulatába, jó nézni őket ismét. (Mellékszál: az Ódry Színpadon remek előadásai vannak éppen ennek a negyedéves osztálynak, amelyekben mindhárman nagy szerepekben is megmutatják magukat.)
Utólag az a benyomásunk, hogy az előadás kifejezi, hogy a halálbüntetés megszünésével lelassult a hóhér élete, egészen addig a pillanatig, amíg nem éri nagyobb provokáció.
Kisebb provokáció elődjének, a legendás Pierrepointnak emlegetése, akivel egész életében rivalizál, és aki az előadás tetőpontján meg is jelenik. Jó választás Máté Gábor a szerepre, mindig is észleltem közte és a főszereplő Fekete Ernő között alkati, stílusbeli és beszédbeli hasonlóságot is, most mintha ez is felerősödne. Ráadásul a korkülönbség is épp szerencsés mértékű, illetve nyomatékot ad a fő-hóhérnak az is, hogy a színház igazgatója játssza. (Emiatt a szereplés miatt Máté Gábor valószínűleg nem fogja tudni sosem megnézni saját új rendezésének, a Hóhérokkal párhuzamosan futó "A tökéletes boldogság világá"-nak második felvonását, mert épp át kell mennie a Katonába, de ez az ára ennek a rövid, de hatásos szerepnek.) Ez a jelenet számos ok miatt is működik, és ezt szívesen részletezném is, de ez már valódi spoiler lenne, így mindössze megjegyzem, hogy a drámaíró ezt remekül előkészíti. Mire megjön Pierrepoint, addigra már nagyon foglalkoztat minket, hogy milyen is lehet. Valóban avas brillantinszaga van a hajának? (Elég hasonló a mi főszereplőnkhöz - egyik hóhér olyan mint a másik?)
Ugyancsak fontos szerepe van Ötvös Andrásnak, akit a legelső jelenet után a darab második felében látunk sűrűbben. Ő a hóhér segédje, aki fontos információk hordozója is, megjelenése hozzájárul a végkifejlet alakulásához. Beleillik a kocsmai társaságba.
Főszereplőnk felesége, aki a vendégek kiszolgálásában és szórakoztatásában egyaránt segédkezik, Rezes Judit. Látunk egy hervadófélben lévő asszonyt, aki szívesen flörtölgetne, és elég figyelmet szeretne kapni a környezetébe kerülő férfiaktól, de leginkább csak unatkozik a többi alkoholista között. Talán annyi elmondható róla, hogy ő a gint szereti.
A felsorolt szereplők mind nagyon élnek, aprólékosan ki vannak a gesztusaik is dolgozva, elmerülhetünk színészetük élvezetében. És még mindig nem volt szó a hóhér extravagáns lányáról sem, aki különösen pöttyös ruháival és viselkedésével egyaránt magára tereli figyelmünket. Jordán Adél igazi különc, kisebbségi érzése van, bár a 15 éves kamaszok között nem lenne rendkívüli jelenség. Ami érdekes, nem látjuk túl hosszan és amikor eltűnik, mégis aggódni kezdünk érte, nagyon rövid idő alatt eléri, hogy bevonódjunk a sorsába. Mondanám, hogy erre lehet, hogy kapni fog ismét egy legjobb mellékszereplő díjat, de ha végignézek a kocsmatöltelékeken, a többiek is nagyon élő figurákat hoznak, az előadás megteremti általuk a szükséges hangulatot, csak az a baj, hogy ezek a jól megcsinált karakterek a jó térben nem igen tudnak mihez kezdeni, sok a pangó idő.
A főhóhér, Fekete Ernő, aki kemény kalapban, öltönyben és csokornyakkendőben érzi magát jól, büszke, öntudatos - ha elolvasta valaki a belinkelt interjút, akkor persze azonnal gyanakodni fog, hogy nagy adag póz és ennyi. A darab egyszeri megnézése után az az érzésem, hogy a műnek talán ez az egyik gyenge pontja, hogy a főszereplő Fekete Ernő minden színészi kvalitásával feldúsítva is egészen jelentéktelen, személyiségéből nem sugárzik semmivel több érdekesség, mint akármelyik másik kocsmatöltelékből. Megérezzük, hogy ebben a beállításban a hóhérság is csak egy mesterség a sok közül.
Az előadásba a legtöbb dinamizmust Tasnádi Bence alakja viszi, aki kívülállóként érkezik és megbolygatja a közeget. McDonagh világában nem szokott jól elsülni soha, amikor valaki a bemutatott kis közösség életének napi rutinját megzavarja, a rendkívüli események mindig tragikusan végződnek, vagy még inkább tragikomikusan. E művek világára duplán igaz, hogy "no news is good news". De mivel dráma, kell bele a fordulat. Ami rosszabbra fordulhat, az rosszabbra is fordul. Mivel Tasnádi Bence megjelenésével felélednek a dialógusok, tétje lesz a jeleneteknek, neki örülünk talán a leginkább.
Erről jut eszembe, van nekem egy sógornőm, aki kifejezetten Tasnádi Bence rajongó, neki (és azoknak, akik még hasonló módon előszeretettel nézik a művészt) ez egy kötelező előadás, megtekintendő minden körülmények között, ha érdekli őket a hóhérok és a halálbüntetés kérdése, ha nem.
