Ez a színházlátogatás egészen spontán jött létre. Még negyedórával korábban sem gondoltam rá, hogy Robert Dubac „A férfiagy, avagy nincs itt valami ellentmondás?” című hetvenöt perces, egy színészre tervezett vígjátékán fogok ülni, sőt még azt se, hogy éppen erre az estére ki van tűzve az előadás. Hogy mit kerestem a Nagymező utcában akkor? Borítsa örök homály…
A lassan egy hete tartó esős időtől (is) és egyéb más tényezők szerencsétlen összjátékának köszönhetően kissé melankolikussá vált hangulatomnak feltétlenül használt az előadás. Aki szereti Csányi Sándort vagy ha nem is rajong érte, de nem idegenkedik a filmekből is széles körben ismert művésztől, az jól szórakozna. Közben el is lehet a férfi-női kapcsolat néhány alapvető buktatóján gondolkodni, hazafelé megbeszélni…Az előadás szórólapja ezt ígéri és ami óriási dolog, ezt meg is kapjuk. Ajánló következik, bár ez az előadás a legkevésbé sem szorul rá…
Az október elején tartott bemutató óta Csányi Sándor minden előadásán tele lett az 500 fős nézőtér. Ez prózai előadásnál rendkívül ritka, amely annak a jele, hogy nemcsak a téma és a színész érdekel sokakat, hanem az előadással is elégedettek. (Ha ez nem így lenne, az már régen meglátszott volna a jegyeladáson. Ha valakiben felmerül, hogy lett mégis helyem a kezdés előtt két perccel: volt egy néző, aki felajánlott két felesleges jegyet a nézőtérieknek, hogyha arra vetődik valaki, annak adják oda. Hát így… Tényleg ültek minden széken. És ez önmagában is feltölti a színészt energiával)
Csányi előadása a függöny előtt kezdődik. Látunk egy széket, egy asztalkát egy halom könyvvel – és erősen úgy néz ki, hogy egy tudományos előadást fogunk hallani arról, hogyan jöhet rá egy férfi, hogy mit akarhat egy nő. Ez az alapkérdés. Később a szín változik, néhány ruhadarab segítségével megelevenedik egy-egy jellegzetes férfitípus, akik kifejtik a kérdésről a véleményüket. A főszereplővel együtt mindegyik „hímsoviniszta”, erősen úgy néz ki, hogy másféle férfiak nincsenek is. (Esetleg olyanok, akik – tévesen – azt gondolják, hogy rájuk ez a meghatározás nem vonatkozik. Utal rá a színlap.) Csányi átváltozik, és ezek a karikatúrák szórakoztatóak. Az is kifejezetten szerencsés, hogy főszereplőként, akit a barátnője két hétre magára hagyott, egyáltalán nem igyekszik szerepet játszani. Pontosabban: az az érzésünk, hogy ez a férfi most civil önmagát adja. Biztosan nem így van, de végig fenn tudja tartani a látszatot és ehhez képest valóban színjátszásnak tűnnek a sorra előkerülő figurák.
A másik jó megoldása Szirtes Tamás rendezésének: néhány esetben – partner híján a nézőkhöz fordul. Kéri, hogy jelentkezzen az, akinek egészen tiszta a lelkiismerete. Mintha egy bátortalan jelentkező akadna a zsúfolt nézőtéren. Erre közli: akinek tiszta a lelkiismerete, az nem fogja hazafelé megtalálni az autóját. (Csak az mond ilyet, akinek rossz a memóriája, teszi hozzá.) Más alkalommal tánchoz keres önkéntest – talál. Beépített néző vagy sem – annyira profi az előadás, hogy mindkét verzió elképzelhető. A hölgy valószínűleg az összes jelenlévő férfinak megtetszhet, Csányi rajta demonstrálja, hogy lehet tánc közben udvarolni… Hasznos tanácsokat hallhatunk, a legnagyobb közhelyeket is („a férfiak mindent a szexért csinálnak, azért mennek el táncolni és azért viszik le a szemetet is”), de minden elhangzott állítást egyetértő nevetés kísér, vagy pedig feszült csend.
A nőkkel szemben túl sok komoly vád nem hangzik el, nyilván a szerző is tudja, hogy színházba sokkal több nő jár, mint férfi és nem mer ujjat húzni velünk . A nők szenvedélyesen szeretnek vásárolni, öltözködni és hajlamosak a késésre. Ez is a nézők egyetértő helyeslésére talál. (Ettől némileg elbizonytalanodom, velem valami nagy baj van, mert egyik dolog sem stimmel….)
Jól játszik Csányi közönségével, sokat nevetünk, de alkalmanként jók a nagy csendek is. Észrevétlenül ugyan, de valóban sorra veszi és megvizsgálja (a címben felsorolt) kívánalmakat, amelyeket a nők a férfiakkal szemben támasztanak. Ironikusan megkérdőjelezi némelyiket (őszinteség? – „aknamezőn nem szteppelünk!”, helyette javaslata: „úgy kell hazudni, hogy elhiggyék”) és van amit nem (humorérzék). Van persze még egy női elvárás, amelyen hosszan gondolkodik a szereplő…(Akit érdekel, hogy mi a végső konklúzió, nézze meg a darabot, nem lövöm le a poént.)
Élvezzük a múló pillanatot, az életet teljes szépségében, ezt javasolja Csányi. Jól tennénk, ha erőt vennénk magunkon és ezt meg tudnánk fogadni.