Három éve és egy napja mutatták be a Centrálban David Lindsay-Abaire 2011-es darabját, amely Bostonban játszódik, amerikai környezetben. Londonban is nagy siker volt, és annak ellenére, hogy a mi viszonyaink egészen pontosan nem feleltethetőek meg a nyugatiaknak, úgy tűnik, hogy a darab alapkérdései ugyanígy érvényesek.
Elsősorban színészdarab, azaz a leglényegesebb kérdés, hogy kik játszanak benne, mert erősen valószínűsíthető, hogy a közönség nem a történet pár soros leírására jön be, hanem a korábbi jó centrálos élményeinek a hatására illetve konkrétan a színészek - Básti Juli, Szervét Tibor és Pokorny Lia, stb - nevére. (Utóbbit nemrég láttam a „Dolgok”-ban, és az előadás alapötletéből jeleneteket is csináltattam drámaórán, sőt listákat is készíttettem a gyerekekkel a dolgokról, amikért ők érdemesnek tartják az életet, és ennek kapcsán kiderült, hogy utóbbi színészt szinte mindenki ismeri is a tévés szerepléseinek köszönhetően.)
Bár egészen nyilvánvaló a színészek vonzerejének elsődlegessége, menet közben a néző mégis szükségszerűen el fog gondolkodni a tanmeseszerűen elénk tárt kisarkított helyzeten, és neki is eszébe fog jutni, hogy előfordulhatott volna, hogy más élete lesz, ha más döntéseket hoz, vagy egy-egy találkozás másként alakul.
Amit valószínűsítek, a Centrál nézői jellemzően középen helyezkednek el a színpadon bemutatott két társadalmi réteg között, nem is minimálbérből tengődnek, de nem is luxuslakásokban terpeszkednek el, így mindkét közeg idegen számukra. (A díszletet a rendező és Zelenka Nóra jegyzi, Andó Ildikó jelmezeiben is élesen elválik a két világ.) A darabban látunk valakit – a Szervét Tibor által játszott Mike-ot, aki telepi gyerekből orvos lesz, és látjuk Margie-t, Básti Julit, aki nem tanul tovább, és éppen munkahelyéről küldik el, amikor megismerjük.
Az előadás során folyamatosan egyre több mindent tudunk meg róluk, látjuk őket harminc év után együtt, átjön, hogy mikor mi a domináns a két ember kapcsolatában, néha a közös múlt, majd hirtelen csak a jelen számít, amelyben világuk között egyáltalán nincs már érintkezés. Puskás Tamás rendező színészvezetése sikeres, mert megvan a kapcsolat feszültsége, érzékeljük a vonzerőt és a távolságot is, néha egyszerre, néha felváltva, ugyanakkor a humor sokat könnyít azon, hogy a tragikus felhangot el tudjuk viselni. A férfi számára a találkozás egyértelműen kellemetlen, hiszen vele szakítottak, és most már egészen máshol tart, semmi kedve visszagondolni a háta mögött hagyott múltra, míg a nő számára ugyanez az újbóli viszontlátás felhozza a „mi lett volna, ha akkor nem dobom ki” – gondolatot is, de saját kiszolgáltatottságát és nyomorúságos helyzetét annál égetőbbnek érzi. Valószínűleg más irányba fejlődtek volna mindketten, de a darab nem teremti meg azt a hamis illúziót, hogy a kegyetlen sors Rómeót és Júliát választotta el. (Arra is gondolhatunk, hogy mi van, ha valaki soha nem találkozik a hozzávaló emberrel, akár ötven év alatt sem, de ez nem emeli az esténket, nem muszáj, hogy eszünkbe jusson..)
A további részletek és a kapcsolat végkifejletének vázolása már szpoilerezést jelentené, ezt mellőzöm, de említődjék meg a másik három színész is.
Parti Nóra Mike jómódú feleségeként nagyon igyekszik empatikus lenni, benne meg is van a segítő szándék, ugyanakkor azt is megértjük, hogy a házaspár miért is jár párterápiára azon kívül, hogy ez mostanában divatos. Margie-nak sosem futná ilyesmire, de nem is kell, vannak emberek körülötte, akikhez köze van - Szabó Éva és Pokorny Lia mindig együtt van jelen mellette. A diszkont főnökét játszó Rada Bálintot is megértjük, ő is a jó oldaláról mutatkozik meg elsősorban, és neki sem könnyű fiatal férfiként sok problémás nőt irányítani. Ugyan civil mozzanat volt, vagy elsősorban az: amikor az elsötétült színpadról a díszletezés idejére kimentek a színészek, Rada Bálint kézen fogva vezette ki Básti Julit. Ebben a gesztusban is kifejeződött számomra az, ami a szerző erősen hangsúlyozott didaktikus szándéka volt: ezekben a jövőtlen telepi emberekben is van szeretet, jóakarat, csak elég ambíció nincs a feltörekvéshez. (Persze a Bingo is hozhat szerencsét, de nem lehet mindent erre alapítani.)
Az előadásban végig a Básti Juli által játszott szereplővel tartunk, vele érzünk, viszont úgy, hogy eleinte nem rokonszenves, és csak fokozatosan kezdjük látni az előnyös oldalait, de semmiképpen nem sematikus figura. A legelső jelenetben, amikor éppen elküldik, bántóan hadar, nyilván szándékosan közönséges és lerobbant, az ő szempontjai a későbbiekben bontakoznak ki. Ugyan nem látjuk az emlegetett gyermeket, de el tudjuk képzelni, hogy milyen teher valakiről harminc éven át nap mint nap gondoskodni. Fontos ez a folyamatos megismerés, mert nagyon nem lenne szerencsés, ha egy tetőtől talpig jó nő és egy igazán gonosz férfi beszélgetéseit látnánk, azzal nem sokat lehet kezdeni. A történet nem egy ponton valószínűtlen, erőltetett, de minden szereplőnek átlátjuk az indítékait, megértjük, hogy mit miért csinál.
Kicsit azért sajnáltam, hogy a kapcsolat megszakadásának okai nem tárultak fel elég hitelesen, a tanmese-érzetem megmaradt, de a cél érvényesült: összehasonlíthattunk két független világot, amelyek jellemzően sosem érintkeznek, és módunk volt megörülni annak, hogy nekünk hozzájuk képest mégis mennyire jó életünk van. EZ az érzés komolyan javíthatja a közérzetünket.
Ahogy megy az idő, és belátom, hogy a külvilág egyes lényeges tényezőin nem fogok tudni változtatni, sőt más emberek viselkedésén se igen, úgy érzem egyre fontosabbnak a színház (a zene, és általában a művészet) jelenlétét az életemben, és a színház esetén már egyre inkább az válik a legfontosabb szemponttá: el tudja-e érni az előadás, hogy jobb állapotban jöjjek ki a színházból, mint ahogy bementem. Helyenként, mint ahogy ma is, a nap folyamán keletkezett "gödör", ahonnan fel kellett engem hozni, így elmondhatom, hogy a "Jó emberek" alkalmas egy ilyen helyzetre is, jobban fogja magát tőle érezni az, aki a darabban szereplő színészek játékát egyébként is szokta élvezni.(Lássuk be, egy munkanapon a nézők többsége nem frissen és üdén érkezik, feladat a közönséget áthangolni és felemelni.)
A darab is felhívja a figyelmet a jó döntések fontosságára. Mert akkor van igazán esélyünk, hogy jól jöjjünk ki egy színházi estéből, ha minél jobban ismerjük magunkat, és tudjuk, hogy nekünk milyen előadás az, ami örömet okoz. Válasszunk jól!
A képek a Centrál Színház előadáshoz kapcsolódó galériájából származnak.
