„Igazi bolondos, szerelmi kergetőzést” ígér az előadás színlapja, és Puskás Tamás – 2015. decemberében bemutatott – rendezése be is váltja ezt az ígéretet – most is, két évvel később is.
Az előadás valóban felhőtlen komédia, és ugyan egy hajszálnál is közelebb vagyunk ahhoz, hogy tragédiára váltson át, és ha belegondolunk, egészen irreális a happy end, de ezúttal a szerző is boldogítani akarta nézőit, Shakespeare is vígjátéknak írta meg, és ebben a törekvésében a rendező sem gátolta.
Aki olyan előadást keres, amely nem fogja emlékeztetni közéleti problémákra, az jó helyen van, mert ez a rendezés nem teremt kapcsolatot Don Pedro (Simon Kornél) udvara és 2017 között. Nem tudunk meg semmit ennek az uralkodónak a politikai ügyeiről, terveiről, csak annyi biztos, hogy egy háború után pihenget a messinai kormányzó, Leonátó birtokán (Papp János), és szinte pótcselekvésként segít két barátját is a házasság igájába hajtani rögtön azután, hogy azok a csatákat sikeresen túlélték.Ámor szerepét kívánja átvenni. Róla mást nem is tudunk meg, mintha neki magának nem is lenne magánszférája, pedig szintén vonzó és még fiatal ember. (Shakespeare nem ad neki nagyobb teret, de amit kap, azt a színész ki is használja.)
Ugyan a darab felmutat „velejéig gonosz” és rosszindulatú embert is János gróf személyében, (és e szerepben erős jelenlétű és jól vívó, sármos férfiszínész látható, Vári-Kovács Péter), akit szintén aktivitásra késztet az unatkozás, de ezt nem udvarlásban, hanem intrikálásban éli ki.
Örülhetünk, mert annyira ügyetlen emberrel szövi a cselt, hogy mégsem lesz képes tartós kárt tenni, Claudio (Rada Bálint) házassága – az erős megrázkódtatás ellenére is – létrejön, és a csaló Boracchiót (Mészáros Andrást) is eltávolítják tőlünk, de nem tudjuk meg, hogy mi lehetett végül a méltó büntetése.
Nagyon akarnak nekünk nézőknek kedvezni, ezt érezzük végig, és mi hagyjuk magunkat befolyásolni, egye fene, jól érezzük magunkat, ha már eljöttünk színházba. Most nem a Kékszakállún vagyunk, a férfi-nő kapcsolat nem tűnik olyan reménytelennek, mint tűnt még szombat este. Tényleg nem fogunk azon merengeni az előadás hatására, hogy milyen felületesek is az emberi kapcsolatok, és milyen gyorsan is hat az intrika – mind negatív, mind pozitív irányba. (Bőven elég, ha valakiről tesznek egy kijelentést, és senkiben fel sem merül, hogy megkérdőjelezze.)
Az előadás nem viszi el a darabot tehát sem aktuálpolitikai irányba, és nem is akarja az emberi kapcsolatok minőségét piszkálgatni, hanem ezerrel sugározza a meghittséget és a derűt, a boldogság elérésére esélyt mutat. A mediterrán hangulatot árasztó díszlet (Horesnyi Balázs munkája) is otthonosságot áraszt. Jó helyen vagyunk. A nézők jelentős részének éppen erre van szüksége egy esős kedd estéjén, jobb kedvünk lesz ettől a komédiától, ha elvetődünk rá a Centrálba. (Megjegyzem, még akkor is, ha tudjuk, hogy szándékosan törekednek erre.)
Schmied Zsoltán és Pokorny Lia
A rendező a színészekre koncentrál, arra, hogy minél hálásabb helyzetbe hozza őket. Számomra nem is kérdéses, hogy az előadásban Pokorny Lia vitte a prímet, az ő jelenléte volt a leghangsúlyosabb. Érezzük egy évek óta a szerelemre vágyakozó nő türelmetlenségét, aki maga sincs tudatában annak, hogy csúfolódásával Benedek – Schmied Zoltán - iránti vonzalmát fejezi ki. A környezet okosnak hiszi magát és valóban a „pozitív intrikával” lángra tudják lobbantani kettőjük szerelmét, de csak azért, mert minden elengedhetetlen hozzávaló már előre biztosított volt. (Az égéshez volt már éghető anyag, levegő, már csak a gyulladási hőmérsékletre volt szükség.)
Pokorny Lia jellegzetesen fátyolos hangjával, dús göndör hajával, nőies idomait kiemelő jelmezében (tervező: Rátkai Erzsi) és minden gesztusával erotikus jelenség, és ha gondolkodunk, lehetetlennek tartjuk, hogy "még mindig nem kelt el", annyi kérőt vonzhatott be. Schmied Zoltán pedig alkalmas párja, benne is van vonzerő, de némi érdesség is – így katonának is elhihető -, és nem kelt tisztán komikus hatást, amikor csurom vizesen alsógatyára vetkeztetik. (Mr. Darcy is eszébe juthat róla sokaknak, akik Colin Firth filmjét látták).
Ketten együtt ideális párt alkotnak, és nyugodtan rájuk lehet építeni a teljes elődást, bár erős támogatást kapnak Rada Bálinttól és Ágoston Katalintól is akik az egészen fiatal – és negatív intrikának áldozatul esett – párost alkotják. Feltehetően az általunk a helyszínre vitt negyven gimnazista velük tud a legjobban azonosulni, mert korban hozzájuk egészen közel vannak.
A nézőtársak nem tudom, hogy s mint vélekedtek a már felsorolt, kifejezetten kellemes külsejű színészek játékáról, de leginkább mégis a darab bohózati vonalát szerették. Shakespeare jól tudta keverni az arányokat, és tisztában volt vele, hogy a nézők igénylik a szerelmi romantikát, sokkal jobban mint az aktuálpolitikai utalásokat, de még annál is jobban szeretnek nevetni. Rendkívül hálásak vagyunk, ha erre egy rendező módot ad.
Éppen ezért a közönség a legélénkebben a Leonátó udvarát vigyázó őrcsapat jeleneteit fogadta, Magyar Attilával és Cserna Antallal az élen. Egyénfüggő, hogy ki mennyire szereti a sok Shakespeare darabban megjelenő „idétlenkedőket”, de a tegnapi esti nézők erős többsége tudott örülni nekik.
Cserna Antal és Magyar Attila
Rajtuk kívül még mindig sok színészt nem említettem, de rövid szövegével Szabó Éva, Borbás Gabi, Botos Éva és Szirtes Balázs is komolyan hozzájárult a sikerhez. (Botos Éva Margitja egy jelenet erejéig azt is megéreztette velünk, hogy Beatrice szerepével is tudott volna mit kezdeni, ha netán úgy hozta volna a sors.)
Az előadás sikerének a színészeken kívül alapja a jól mondható, szellemes fordítás, amely a rendező munkája. Puskás Tamás korábban is színpadra vitte ezt a Shakespeare-komédiát, úgy néz ki, hogy fontos számára – lehet, hogy azért, mert ezzel meg tudja valósítani azt a színházi modellt, amely közel áll hozzá, és annyira sok nézőnek is vonzó. Várom a folytatást, márciusban Molnár Ferenc Delila című darabja lesz az új bemutató. Annak a megtekintését nem fogom halogatni...
ps. A felhasznált képek a Centrál honlapjáról származnak, érdemes rákeresni a többire is.
