A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös vállalkozása a sorozat, amelyben Lengyel Nagy Anna valódi történetekből írt átdolgozásait láthatjuk monológok formájában Cseh Judit rendezésében, Pelsőczy Réka művészeti vezető által támogatva. Kicsi a nézőtér, intim a hangulat és aki szeret más életéből vett történeteket hallgatni, illetve vonzza az adott színész, akkor jól jön ki a helyzetből.
A nyomaték a témákon, illetve magukon a színészeken van, akiknek éppen a monodráma műfaja a legnagyobb kihívás.
A legutóbb különlegesen nagy élmény volt számomra a Pira –Bella, amelyben két nagyon jó alakítást láttam Borbély Alexandrától és Ullmann Mónitól, akik mindketten a nőiség kérdését érintették történetükben. Mind a transzneműség, mind a prostitúció érzékeny terület, nehéz róla érdemben beszélni és úgy, hogy az érdekes is legyen.
A tegnapi előadás legfőbb vonzereje számomra az volt, hogy a színházi szakmában régóta működő testvérpárt együtt láthassam, ahogy az soha nem történt meg eddig, bár mindketten dolgoztak ugyanabban a színházban többször is, én pedig több mint 30 éve nézek előadásokat. Akiket szintén ez a gondolat vezérel, azoknak annyit mondanék, hogy két külön monodrámát látunk, és a testvérpár néhány másodpercnél többet nem tölt együtt a színpadon most sem.
Két külön monológ, két bonyolult női sorsról az, amit hallunk. Az elsőben túl kevés, a másodikban túl sok a szeretet – ez kötheti őket össze azon kívül, hogy egy testvérpár játssza őket.
Egri Kati mondja a „Levél apámhoz” címet viselő történetet, amely valóban egy képzeletbeli levél egy rég elhunyt apához, akit a nagypolitika eseményei (orosz megszállás) szakítottak el végleg a lánytól, akivel csak éppen kialakulóban volt valamiféle kapcsolata. Olyasmi ez a levél, amilyennek a megírását a pszichológusok is javasolnák, ha valaki utólag már meghalt személlyel szeretné a rendezetlen konfliktusát megemészteni, a kapcsolatot elgyászolni. Juhász Nóra tervezte a látványt, aki mindkét jelenetben eszményi takarékossággal és egyszerűséggel tud hangulatot teremteni egy-egy festett textillel, és néhány használati tárggyal, egy-két ruhadarabbal és a cipőkkel. Önmagában a két rész közti átdíszletezés is élmény, látjuk, hogy alakul át a tér, és lesz a lepattant csempe-háttérból tapéta.
A második rész Egri Mártáé, aki a férfiról beszél, akivel nővérével együtt osztozott. A szerelmi háromszög nem ritka, valamivel talán mégis kevésbé gyakori, ha a résztvevők mind jól ismerik egymást. Ez az eset azért is különleges, „mert mindenki szeret mindenkit”, és így lehetetlen az, hogy valaki kimaradjon a körforgásból.
A kétszer negyven perc alatt két teljes élet bontakozik ki, igazi emberek igazi színdarabba illő sorsát látjuk. Egyáltalán nem kizárt, hogy a nézőtéren is ülnek olyanok, akik hasonló határhelyzeteket átéltek, de mindenkiből mégsem születik előadás. Nyomokban akár ebben a két asszonyi sorsban is magunkra ismerhetünk, ha meghallgatjuk őket. A sorozat feltétlenül alkalmas arra, hogy a felvetett élethelyzetekkel azonosuljunk, és ha hasonló gondok nyomasztanak minket, ezeket könnyebben dolgozzuk fel.
Decemberben jön a harmadik rész – refletktorfényben: Lázár Kati és Epres Attila.
ps.
Ezen a szombaton ez volt a harmadik megtekintett előadásom. Egy vígopera és A vadkacsa után néztem. (A személyes bevezető külön bejegyzésben olvasható, akit az előadáson túl a blogom, illetve a blogírás kérdései is érdekelnek.)
