Mezei néző

Egészen ritka az, ha éppen egy bemutatóra megyek el, minden tizedik előadás az, amelyiket éppen ilyen alkalommal nézek, amikor a legnagyobb a nyomás az előadókon, hiszen a professzionális kritikusok döntő többsége ilyenkor megy, a nyilvánosság felé ezt az előadást akarja felmutatni a színház, írjanak erről. 

Ezen a vasárnap délelőttön olyan nagyon sok újságíró nem jelent meg, de azért jött néhány, annál több volt a gyerek és az őket kísérő mezei néző. (Igen, jöttek természetesen a színház tagjainak barátai is, családostul. Ha ez a két világháború közötti Színházi Élet lenne, most jönne itt a megjegyzésrovat, ki kivel jött, milyen toalettben...)

Gyerekelőadás a Csoda és Kósza, ráadásul nem is egészen szokványos. Ahogy egy nézőtárs kifejtette, akinek a gyermekei történetesen unatkoztak, bár a színház által meghatározott korcsoportba ( 6-15 év) tartoztak: az előadásban nem volt elég látványelem. Hát, ez igaz. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ez az előadás olyan gyerekeknek fog tetszeni, akiknek sokat mesélnek, akik hozzá vannak szokva, hogy hallanak egy történetet és elképzelik. Az ilyen gyerekeknek most ez egy luxus-helyzet, hiszen most nem egy civil apuka vagy anyuka mesél, hanem nyolc színész, akiknek kicsit talán szélesebb eszközkészlet áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy lekössék őket, még akkor is, ha csak egy-egy széken, egy-egy mikrofon előtt ücsörögnek és szinte sose moccanak meg. Elvétve egy-két színész nem bír magával, feláll. A többség nem. 

Persze, ha valaki azt hinné, hogy improvizáció zajlik, az súlyosan téved. Olyan ez az előadás, mint egy zenemű, minden hang, beszólás be van rögzítve. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy az Örkény-kert rendezvényen már láttuk az előadás első felét és alig volt benne változtatás. Készen voltak már szeptemberben, most látszott csak igazán, másodszori nézésre, hogy Mácsai Pál rendezése mennyire készen volt. (Az első ajánló itt.)

A korábbi megállapításaimat most nem ismétlem meg, de az első mesét, a pizzériás történetet másodszorra jobban viseltem, de többnyire, mint nem a célcsoportba tartozó néző, most is a színészeket figyelgettem. Van ebben a társulatban pár (=több) olyan színész is, akiket csak úgy is elnézegetnék. Ez a helyzet, hogy valamit mesélnek, egészen megfelelt. Gálffi akármilyen előadásban érdekel, szerintem nem tudnának olyan darabot kitűzni az Örkényben, amelyikben benne van és ne akarnám megnézni. És ez számos más szereplőre is igaz, nemsokára pl. elzarándokolok Kerekes Viktóriát nézni a Thália független projektjének keretében...(Mamelosn) Gálffi történetesen szemmel láthatóan élvezte is a játékot, jó ellenpont hozzá Znamenák is. Külső szemlélőként azt hiszem, hogy nem egyenlő mértékben szeretik a színészek ezt a feladatot. Feltételezem azt is, hogy egy-egy ötlet nem a rendezőtől, hanem a színészektől származik. A poénok részben lehetnek a próbákon rögzített improvizációk is, talán ezzel magyarázható, hogy egyesek jobb helyzetbe kerültek. Én a premieren, de már szeptemberben is úgy láttam, hogy Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt az, akiknek ez a műfaj a leginkább való. Utóbbinak, amikor néhányan a második Mars-lakós mese alatt orrbefogással változtatják el hangjukat, még erre a mozdulatra sincs szüksége, neki ez is könnyen jön. Pogány Juditnak minden megmozdulása nagyon sikeres, és mindig magától értetődő, természetes. Ficza István megint a tájszólással próbálkozik, most jutott eszembe, hogy lehet, hogy a Vaknyugat előadás esetén is az ő ötlete volt? Ő akarta? Most passzolt, akkor sehogy sem.( Lassan tíz hónapja ahányszor Ficzát látom, mindig ez a marhaság jut eszembe...aki olvassa a blogomat, már unhatja eléggé.)

Az előadás második részében a pizzéria után a Marsra mennek el a lovak.(A gyerekek és a büfés szerintem élvezné a szünetet, ha volna.) Furcsa módon ez a második ötlet jobban illett a meséről kialakult elképzeléseimhez, inkább el tudtam fogadni. Nem spoilerkedek, nem írom le a történet részleteit: vagy nézzetek utána a könyvben vagy menjetek el az Örkénybe. A nem-TV-krumplik szeretni fogják az előadást.

Ritkán hallani Pesten Britten-operát. Most a szerző születésének századik évfordulójára az Opera egy koncertszerű előadást azért kitűzött. Realistán gondolkodtak, valószínűleg egynél több előadásra kevés érdeklődő lett volna. Most sem éppen volt zsúfolt ház, olyan igazi nagy vonzerőt nem jelent a szerző neve, az évforduló ellenére sem..

Brittenről nekem automatikusan  A csavar fordul egyet című előadás jut eszembe. 2004 februárjában láttam.  Az Erkel színpadán tartották ezt a Kovalik-rendezte stúdióelőadást. Igazi minőség volt, örülök, hogy sikerült bejutnom rá. Egy hajszálon múlt, emlékszem a helyzetre. Néhány képére, de különösen a darab atmoszférájára úgyszintén. Wierdl Eszter, az akkor még pályakezdő Fodor Gabriella és Klein Ottokár (utóbbit azóta is hiányolom az Operából, mi lehet vele?) meghatározó szereplői voltak. Persze a két nagy név, Gulyás Dénes és Csavlek Etelka se maradjon ki. Ritka, a szokásos operáktól eltérő élmény és helyzet volt, amihez bőven hozzájárult Antal Csaba és Benedek Mari fehértónusú színpadképe. 

Ez a fehérség dominál ebben a pénteki előadásban is, minden szereplő talpig fehér szmokingban ill. estélyi ruhában énekel. Nem olyan nehéz erre az ötletre megfejtést találni, az ártatlanság és becsület elvesztése a téma, ehhez passzol a fehér szín. A másik ok lehet: azzal, hogy jelmez van a szereplőkön akkor is egy lépést tettek a színház felé, ha az énekesek többsége valóban koncertszerűen viselkedik, azaz ül a kétoldalt kikészített székeken és udvariasan, ámde civilben figyeli a történéseket. Majdnem mindenkire igaz ez, hogy csak akkor van szerepben, ha éneklésre készen áll a kottaállványa előtt, sőt akkor sem, hiszen ha nem énekel (jellemzően) nincs jelen az éppen elhangzó esemény helyszínén. Van ebben logika. Többen igyekeznek láthatatlanná válni. Nem biztos, hogy akkora ötlet, hogy csak a női szereplőket hagyják távozni akkor, ha nincsenek a színen. Nem ad túl sokat hozzá az, hogyha előttünk unatkoznak egyszerre ketten-hárman is a férfi énekesek közül. Az ember csak oda-odanéz az éppen nem szereplőkre is és elterelik a figyelmét.

Két szereplő sosem viselkedik civilként, akkor sem, amikor éppen nem énekelnek. Wierdl Eszter és Csiki Gábor narrátori szerepben mesélik a történet fő vonalát, alkalmanként értelmezik is. Sőt, főleg az utóbbi a rómaiak és etruszkok kapcsolatára is tesz néhány magyarázó utalást, sőt még Krisztus eljövetelére is. A  felesleges magyarázkodás ÉS a vallásos szólamok miatt már az 1947-es bemutató után is bírálták a szerzőt. Mivel ezek a darab részei, ha nem is illenek bele a történetbe, nem hibáztathatjuk érte az énekeseket. Amennyire ez lehetséges, magától értetődően éneklik el ezeket a szövegeket is, amelyeket egy prózai előadásból valószínűleg bármely dramaturg azonnal kihúzna. Akiknek fogalmuk sincs, hogy Róma utolsó három királya etruszk volt, azoknak nem biztos, hogy éppen egy operaelőadáson kell ezzel szembesülniük. A darab előnye viszont, hogy mindössze 12 zenéssszel és kórus nélkül is megszólaltatható, kamaraopera.  A két narrátor megjelölése ugyan "női kórus", "férfi kórus", de ebben esetleg az lehet benne, hogy sokak vagy többek álláspontját képviselik. Míg Wierdl Eszter mindig szólistaként lépett az Opera színpadára, addig Csiki Gábor valóban az opera kórusának tagja, mégpedig a legfeltűnőbb. Mindig érzékelhető, hogy egy előadásban énekel-e vagy sem, ugyanis azok közé tartozik, akik totális átéléssel vannak jelen, szeretnek is kicsit kiragyogni a karból. A bolygó hollandiban még távozása előtt megigazítja az egyik kötelet, a Mefistofelében elszórakozik a neki szánt hajszárítóval, a Pomádéban aztán végleg lubickol, hiszen a miniszterek vagy az őrjárat tagjaként is van mit játszani. Nem vagyok biztos, hogy a szólisták szívükbe zárják Csiki Gábort, mivel néha hajlamos az ember akkor is azt nézni, amit csinál, ha éppen mások énekelnek. Jelen esetben jól hasznosítja ezt a képességét, hogy akkor is jelen van, ha nem énekel - arcának rezdülései végig mutatják azt, hogy együtt él a drámával. Részvéttel követi a cselekményt. Ez a narrátori szerep sem Wierdl Eszternek, sem Csiki Gábornak nem mellékszerep, a legtöbb szólistánál több az énekelni valójuk. És itt jön Gábor esetén az apró kis probléma: egészen biztos, hogy nem kapott elég próbát vagy segítséget, az angol kiejtése az, ami némileg bántó. Nem mintha az enyém egy hajszállal kevésbé lenne magyaros, de szerencsére nekem nem is kell hasonló megmérettetés elé kerülnöm. Érzem, hogy semmi gondja sem lenne pl. egy német nyelvű előadással, a hangi adottságai meg is vannak, de szokatlan lehet az angol. Én mindenképp örültem, hogy kapott egy megmutatkozási lehetőséget, mert vannak kisebb szerepeket játszó szólisták az operában, akiknél mind játéka, mind hangja sokkal alkalmasabb lenne. 

Az előadás ugyan koncertszerűnek volt hirdetve, mégis társult hozzá egy kis játék is. Hívtak rendezőt, mégpedig Csányi Jánost, aki a mára már legendássá vált ún. "hintás" Szentivánéji álmot rendezte. Csányinak én azóta más rendezését nem láttam, főleg igazgatással foglalkozott (a Bárka alapítója). Jelenleg takarékos eszközökkel él. Bár az énekesek akár a kottaállvány mögül, vagy néha elé lépve is képesek a nekik szánt sorsot, személyiséget bemutatni, a hátsó süllyesztőből néha felemelkedik és néma élőképet alkot néhány jelmezes figura és jelzésszerűen utalnak a cselekményre. Nekem ez nem hiányzott, sőt a kivetítés sem, de szerencsére (és a nemrég látott Mario-Kékszakállú óta már ezt is kiemelendőnek tartom, nem volt zavaró sem, bántó sem - a mű gondolatiságával ellentétes sem. És tudomásul kell azt is venni, hogy a mezei nézőknek van egy jelentős hányada, akik a koncertszerű operára azért nem menne be, mert érzi, hogy se jelmez, se díszlet. Akik így gondolták, azoknak egészen biztosan kellemes csalódás volt ez az este, mert minden volt. 

Természetesen az énekesek azok, akik élettel töltötték ki a jelenleg használhatónak tűnő kereteket. A két narrátor mellett a többiek is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, az angol szöveggel is megbirkóztak, bár néhányuknak ez mintha kissé kényelmetlennek tűnt volna. Balatoni Éva a mindig megszokott magas színvonalon énekel, lekötött most is, akár tavaly az Anyeginben, vagy A bolygó hollandiban. Igazán megnyugtató a nevét látni egy szereposztásban. Aki nekem nagyon kiemelkedett a mezőnyből, az Gradsach Zoltán Junius szerepében, akit sosem láttam ill. hallottam és néhány megszólalásában is jelentékeny énekes hatását kelti. Simon Krisztina (Lukrécia) és Cser Krisztián (Lukrécia férje) kettőse katarktikus hatást kelt. A hagyománytól eltérően szó nincs itt vérre szomjazó férjről, aki szükségesnek tartja, hogy az asszony halálnak halálával haljon, ha egyszer a család elvesztette a becsületét. Éppen Lukrécia az, aki úgy érzi, hogy minden egész eltörött, a szerelmük darabokban, nincs értelme így már az életének. Átérezzük, koncertszerűség ide vagy oda, hogy itt egy súlyos, visszavonhatatlan tragédia részesei vagyunk. Milyen könnyű is valamit összetörni, tönkretenni. Feltételnül könnyebb, mint a bajt helyrehozni. Megindító volt a jelenet, éreztük a két szereplő közötti kapcsolatot így is, hogy vagy 6-7 méterre álltak egymástól a színpadon. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes volt az egészet megcsinálni, bár a három női szereplő (Jakab Ildikó a szobalány) jelenete a tragédia hajnalán szintén emlékezetes. 

Összességében és részleteiben is örülni lehetett ennek az estének, nem bántam meg, hogy ezen a zaklatott héten a megnézett 19 előadás közé ezt is beterveztem. És most egy hét csúszással ez a poszt is kész.

Színlap

Nem ígérkezik eseménytelennek a december, még akkor sem, ha én a saját programomat csak huszadikáig állítottam össze. Addig viszont minden napra jut legalább egy előadás, sőt néha nem lesz túl könnyű választani.

Mindenekelőtt Pintér Béláék 15. évfordulóját kell kiemelni. Impozáns az, hogy valaki egy hónap alatt tizenhat, jellemzően régen nem játszott előadást fel tud ajánlani (a Szkénében és az Átriumban). Ha a lehetőségek engedik, szerencsésebb lett volna legalább kétszer ennyi előadást játszani, esetleg a sorozatot két hónapra kibővíteni. Érdeklődés kétségtelenül van, a műsor kihirdetésének másnapján már nem volt jegy délután egyetlen előadásra sem. Akit valami nagyon érdekel, várólistával azért próbálkozzon csak. Titkaink lesz januárban is, arra van a legnagyobb igény, a legújabb előadásra. Aki nézné, iratkozzon fel a hírlevélre és azonnal csapjon le, ahogy a műsor kijött.

Nekem a másik nagy esemény: a Zeneakadémia kisterme is megnyílik, ráadásul egy újrafogalmazott Varázsfuvolával. Almási-Tóth András rendezi, Pataki Potyók Dániel, Hajnóczy Júlia és Cser Krisztián lesznek az előadás legfőbb szereplői. Én ezt óriási reményekkel várom, hátha végre most ebben az új verzióban (kevesebb próza lesz, néhány jelenet sorrendjét felcserélik - színház lesz!, nemcsak opera) igazán közel kerülök ehhez a nem-olasz Mozart operához.

Az Operában a Salome-felújításon és a Norma koncertszerű előadásán (Fekete Attila!)  kívül szezonális dömping várható: Bohémélet, Diótörő és A denevér - erre van kereslet, ezt nyújtják. Jelenleg én ezekre nem vagyok igazán kiéhezve, bár ettől még akár meg is nézhetném a darabot, ha a továbbiakban felsorolandó más előadásokkal már nem lenne mindegyik decemberi estém - huszadikáig - egészen betáblázva. Az Erkelben lesz most a nov-dec. fordulón három ritkán játszott Verdi (mindegyik Schiller-drámából), majd a Carment bizonyos énekesek (Mester Viktória, Létay Kiss Gabriella, Gábor Géza, Schöck Atala, Molnár Levente) miatt elvileg kétszer is meg kellene néznünk - Vilma szerint. Hála az Erkel nagyságának és kellemes jegyárainak, ehhez óriási szervezésre nem lesz szükség, utolsó perces döntéssel is oda lehet menni.

És most jönnek a prózai színházak sorrendben, nem mindegyik, csak azok, amelyeket én mostanában látogatni szoktam, ha belefér. 

ÁTRIUM

Azonnal dec.1-én lesz egy szabadkai vendégjáték, aztán másodikán ismét látható az Opera amorale (Bizottság dalokra), ezt nagyon szerettem és feltétlenül csak ajánlani tudom. Ugyancsak lesz még a hónap során az új Mandragóra-változat, illetve a filmes technikákat is hasznosító Droszt (ezt lassan két hónapja halogatom). Az Átrium is elkészíti a hónap végére a saját Diótörőjét, táncosokkal. Akinek ennyi jó kevés, az még választhatja a két Alföldi Róbertet is foglalkoztató előadást (Vaknyugat, Igenis,miniszterelnök úr!). Az eltelt egy év alatt ez az új játszóhely egészen intenzíven beindult, jó nagy a választék (a gyerekprogramokról nem is esett még szó).

BELVÁROSI SZÍNHÁZ

Nem lesz új bemutató, mennek a régi produkciók, a két ünnep közötti időszakban igazán sűrűn. A legtöbbször a legutolsó előadást (Hitted volna?) tűzték ki Hernádi Judit és Kern András főszereplésével, de lesz Esőember és Jadviga párnája is a régebbiek közül.

BUDAPEST BÁBSZÍNHÁZ 

A nemrég végetért  gyerekszínházi szemlén nagyon megtetszett néhány előadás és közöttük a Bábszínház Lúdas Matyija is. Nemcsak liba-szempontú, de szerelmi szálat is tartalmazó előadás ez, sőt: az első Lúdas Matyi volt ez, aki megfontolta a büntetés csökkentését is...Én a magam részéről mostanában az Odüsszeusz megtekintésére gondolok, nem véletlenül...bár valószínű nem én lehetek ennek a célcsoportja sem, hanem azok, akik nem olvasták Homérosz eposzát.

BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ

Éppen ma van egy új raktárszínházi előadásnak a bemutatója (Régi nyár). Nekem ez meglehetősen tetszett, januárban lesz ismét műsoron. Lesz viszont december közepén egy nagyszínpadi premier is, az Elfújta a szél. Nagyszabású produkciónak tűnik és mivel nemrég láttam Az ördögöt a Karinthy Színházban, egyértelmű, hogy Szabó P. Szilveszterrel szeretném megnézni. Úgy is mondhatnám, hogy éppen miatta vagyok kíváncsi az előadásra is.

CENTRÁL SZÍNHÁZ

Két premier várható, a hónap elején az Edith és Marlene, a végén pedig a Chicago. Ezek mellett én mindenkit továbbra is az Illatszertárra bíztatnék.

JURÁNYI INKUBÁTORHÁZ

A Jurányi is a hónap első húsz napjára sűríti az összes programját, az viszont bőséges, mindenki nézzen be a honlapjukra. (Lenz, Dohány utcai seriff...- 19 különböző előadás)

KARINTHY SZÍNHÁZ

Az Operettszínháznál említettem, nagyon jó előadás lett Az ördög, és valószínűleg Szabó P. Szilveszter elfogalaltságai miatt nem megy többször a hónap folyamán. A három nagyon kevésnek tűnik, az igény biztosan nagyobb lesz rá. Karinthy most sem áll le, hanem jön egy újabb bemutató karácsony előtt, a Nők. Karinthy Ferenc darabját Karinthy Márton rendezi a Karinthy Színházban. 

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ

November végi bemutató volt-lesz (Illaberek, a kivándorlásról - ősbemutató), így decemberben két nap karácsonyi leállást leszámítva teljes gőzzel dolgoznak.

KOLIBRI SZÍNHÁZ

Az elmúlt héten három Kolibri-előadást is láttam a Gyerekszínházi szemlén, mindegyiket érdemes volt. A műsorból helyzetemnél fogva a középiskolásoknak szóló Hello,náci! foglalkoztatott az előadást követő napokban. Továbbra is tervbe van véve néhány másik, szintén színházi-nevelési programmal összekötött előadás, kicsit remélem, hogy előbb-utóbb lesznek érdeklődő diákok, akik eljönnének a Cyber Cyranóra (internetes ismerkedésről), vagy A webáruházra. 

MAGYAR SZÍNHÁZ

Múlt héten láttam a legfrissebb bemutatót, a Jégszirmot (Balsai Móni, Gula Péter, Gémes Antos szereplésével), nemsokára a beszámolót is csak felteszem. December végén lesz még két újabb. Tasnádi István Közellensége egy ideig a Kamrában ment, emlékezetes szép előadásban, most ez a verzió is sokat ígér (Horváth Lajos Ottó miatt is), biztosan meg szeretném nézni, majd januárban. Sőt, az Ódry Színpad után itt is lesz Vérnász, benne Balsai Móni, Gula Péter - megyek, erre is januárban. (Aki a két ünnep között ráér, azoknak mindkettő optimális választás lehet.)

MARCZIBÁNYI TÉR

Nagyon megszoktam a múlt héten azt, hogy szinte minden nap előfordultam ott. Hálás vagyok, hogy meghívtak a szemlére, sose tudtam volna ilyen rövid időn belül ennyi válogatottan jó gyerekelőadást megnézni.  Ami lesz még ott: a szokásos programok mellett decemberben (16-án): ismét kecskeméti vendégjáték, a Meseautó (Benedek Miklós rendezése, benne Vida Péter többek között.).

MU SZÍNHÁZ

Ugyanúgy a hónap első húsz napjára korlátozódva, de akkor intenzíven dolgoznak, sok az előadás. December másodikán lesz a Korijolánusz, ami igazán szuper Shakespeare-átirat.(HOPPArt) A másik kedvencem itt a karamazov, a FÜGE előadása.

NEMZETI SZÍNHÁZ

Szintén november végi előadás a Johanna a máglyán. Az új repertoár harmadik darabja sem a nézőcsalogató típusba tartozik, igazán merész húzásnak tűnik egy nagyszínpadi Honegger bemutató. Én megnézem, de ezúttal nem a főpróbán, sőt nem is a premieren, hanem egy hétköznapi előadáson. Várhatóan ez egy harmadik utat mutató produkció lesz, a Vitéz lélek és a Zűrzavaros éjszaka után.

Novemberben két vidéki vendégjátékot láttam itt, másik kettőt most beütemeztem decemberre. A Mesés férfiakat és a Fodrásznőt. Mindkettőt a bemutatójuk óta vágytam látni. Jó régen volt ez, akkoriban, amikor Alföldi ismerkedett a Nemzeti társulatával. Ezekkel a vendégjátékokkal eléggé folyamatossá vált a Nemzetiben már mostanára a működés. Ha már így alakult, jó lenne, ha minél többféle vidéki előadás feljönne. Szívesen látnám a miskolci Gézagyerek után (beszámoló jön) Kiss Csabáék mindkét Sirály-verzióját. Az első december elején lesz, akinek módja van Miskolcra utazni, az ne hagyja ki. 

ÓDRY SZÍNPAD

Lesz egy Yvonne, burgundi hercegnő - és továbbra is a Hamlet, a Toldi. Ezek jelentős előadások.

ÖRKÉNY SZÍNHÁZ

Mohácsi-bemutató ismét, A képzelt beteg következik. Hónapokra előre vannak már foglalások,a Liliomfi nagy sikere után most méltán reménykednek. A lányom is erre az előadásra készül, valami miatt nagyon szereti Mohácsi színházát. Ezt a stílust szereti talán a legjobban. 

RADNÓTI SZÍNHÁZ

Itt is van két nézhető Mohácsi, ha már erről volt szó: Bolha a fülben, A csillagos ég. Utóbbit Vilma hétfőn újra megnézhette és mindenféle változásokról számolt be. A papírforma alapján módosul az előadás, akinek tetszett, azok is megfontolhatják az újranézést. A hónap végén jön a második idei bemutató is, a Hedda Gabler. Valló Péter rendezi, Petrik Andrea, Adorjáni Bálint, Pál András, Csomós Mari főszerepelnek benne. Meglepne, ha kihagynám. A nyílt nap óta időről-időre eszembe jut, nagyon illik a darabválasztás a színházhoz.

RÓZSAVÖLGYI SZALON

Két bemutató, egy a hónap elején Jordán Tamással és Molnár Piroskával (Tisztelt hazudozó címmel újrafordították a Kedves hazugot), és egy újabb kabaré nem sokkal az év vége előtt (A legvidámabb barakk).Karácsony előtt és alatt: Az utolsó óra látható, bár valószínűleg azok, akik ezt megnézhetik, már legalább két hónappal korábban jelentkeztek várólistára. Ha van a pesti kínálatban népszerű, ámde igényes és a tetejébe még gondolkodtató előadás, ez az. Már ha valaki az isten létezéséről folytatott másfél órányi beszélgetésre kíváncsi, nem pusztán Alföldire, aki ebben az előadásban igazán egy karnyújtásnyira van tőlünk. Az előadást szerettem, az volt az első, amelyikről írtam - azóta 350 bejegyzésen vagyok túl...

SPINOZA

Itt lehet Vári Évát Rose-ként látni! (Orlai-produkció)

STÚDIÓ K

A színház nagyszerű gyerekelőadását is láttuk a szemlén, a fiamnak a látott négyből éppen a Kacskaringó volt a kedvence. Nekem már régen a Rettentő görög vitéz, ne hagyjátok ki. 

SZKÉNÉ

Pintér Béláék erre a hónapra itt átveszik a terepet. Ez csak kivételesen történhet meg, tíz előadásnál nem szoktak többet játszani, másként felborulna az egyensúly. Lesz még Bányavakság, Bányavíz, A fajok eredete is azért az első napokban...

THÁLIA

Szépen mennek az idei új bemutatók és a független előadások is. Most jön ismét egy nagyszínpadi bemutató, amelyet sikerdarabnak szánnak, a Balkáni kobra (dec.7.).

Az itt felsorolt előadások mindegyike sajnos egy hónapba nehezen fér bele, de az is jó, ha egy részük igen.

Menjetek színházba!

Nagyon egyszerűen lehet megindokolni, hogy mi vitt november 19-én este, egy zaklatott és eseményekkel túlságosan teli este az Erkel Színházba, mégpedig egy évek óta műsoron lévő repertoár-előadásra. Vilma sosem látta még a Rigolettót, sem ebben, sem más rendezésben, viszont nagy kedvencei énekeltek ezen az este, akiket a többi kitűzött alkalommal nem tudtunk volna megtekinteni. Hát ez az ok, amiért talán harmadik, de inkább negyedik alkalommal megnéztem Szinetár Miklós rendezését. 

A nemrégiben bemutatott Mario a varázsló és Kékszakállú rendezések többszöri megtekintése után üdítően hatott egy olyan produkció, amelyik nem akar semmilyen artisztikus és a mű világától olyan távol eső koncepciót és megoldásokat ráerőltetni az operára, amilyen például a Kékszakállú előfüggönye volt, rajta Bábel tornyának éppen a tengerbe vesző romjával. Jelen esetben mindössze az utolsó kép díszlete az, ami kissé zavart, de el kell fogadni, hogy a képtelen ötlet a szerzőtől származik. Elég nagy teljesítmény viharban kintről kihallgatni, hogy egy szobában miről beszélgetnek. Emiatt legyen jó a nyitott szoba, felette egy fallal, amelynek a tetején várakozik Gilda arra, hogy megöljék. Ha ezt leszámítjuk, akkor elmondható, hogy a Rigoletto hatásossága mindig azon múlik, hogy az énekesek milyen lendülettel és erővel vesznek benne részt. A rendezés ugyan konzervatív, nem tesz hozzá a műhöz, de legalább nem is teszi lehetetlenné, hogy az énekesek a maximumot nyújthassák és úgy látszik, most már ennek is örülnünk kell.

Nem túl régen, Pintér Béla utolsó bemutatója kapcsán (Titkaink) átfogóan és kimerítően írtam azokról az "elemekről", amelyek népszerűvé teszik Pintér Béla színházát. Jelenleg mindössze az eredetileg 2000 végén bemutatott és most az Átriumban eljátszott, november 18-i előadásról lesz szó, remélhetőleg tömören. (Decemberben újabb két alkalommal látható az előadás!) 

Az előadásra az utolsó percben estem be, egész napos lótás-futás, stresszes helyzetek és a délután folyamán megtekintett két gyerekelőadás után (7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, hat részes beszámoló itt). Ebből bárki is lemérheti, hogy nem színháznézésre optimalizált, állapotban ültem be. De beültem. Mivel december akár Pintér Béla-hónapnak is nevezhető lesz, a társulat fennállásának 15. évfordulója alkalmából majdnem az összes (16féle!) előadást eljátsszák, gondoltam, hogy amit lehet, nem kellene hátrahagyni. Így is maradt öt, amelyeket nem láttam sosem és közülük csak kettőt olvastam a szerző tavasszal megjelent drámakötetében. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a csapat sikerességét nem is kell külön kiemelni: egy napon belül minden jegy elfogyott a decemberi előadásokra. Januárban csak a Titkainkat adják, akit érdekel, azonnal foglaljon, ahogy a társulat kiteszi a műsort.)

A vasárnap sokszínűen alakult a vacak idő ellenére. Az Ady/Petőfi estet kihagytam, még a legelsőt láttam (itt) és tervezem is az újranézést, amikor az osztályommal elérjük Adyt az anyagban. A délelőtt másik kihagyott előadása a Borka mumusföldön volt, mivel ebben az időpontban két gyerekkel az Örkény új gyerekdarabját választottam, a Csoda és Kószát (az első részről beszámoló itt, a bemutatóról egy másik jön, ha addig eljutok).

Délután viszont ismét megjelentem a Marczibányi téren, hogy a Szkéné osztályterem-színházi előadását is lássam, a Kő, papír, ollót. A középiskolásoknak szóló, a pályaválasztás fontos kérdését boncolgató előadáshoz szintén jár foglalkozás és három színész. Stork Natasa néhány Mundruczó- és Titkos Társulat-előadásból már ismerős volt, Herczeg Tamást és Keresztény Tamást is láttam egy-két HOPPArtos produkcióban, különösen a Korijolanusz az, amelyik megmaradt bennem. A lényeges: a diákok egy tanteremben körbe ülve karnyújtásnyira látnak három színészt, akik szinte kellékek nélkül eljátszanak három hozzájuk hasonló fiatalt, bele tudnak helyezkedni a sorsukba és külső nézőpontból voltaképp a saját helyzetüket fogják elemezni a foglalkozás keretében. Erősek a színészek, hitelesek, még elég fiatalok is. Nekem tetszett ez az egyszerű történet, amelyben semmi különleges vagy hihetetlen fordulat nem volt, tovább lehet gondolni. 

A Szemle legutolsó előadása a Nézőművészeti Kft másik tantermi előadása, a Vakság volt. Mivel ezt is láttam korábban (itt), tiszta lelkiismerettel és a héten megnézett 18 előadás ellenére még mindig lendületesen és nagyjából frissen indultam el a Nemzetibe, ezúttal egy miskolci vendégjátékra, a Gézagyerekre (bejegyzés jön, ha igaz).

Szerdán négykor jön a díjkiosztó, kíváncsi leszek, hogy a zsűri, amely minden előadást látott, mit határoz.

A szombati napon összesen öt előadást néztem meg. Eddig a napi három volt a "személyes rekordom", bár túl gyakran nem fordult elő velem a triplázás sem. Mindig a körülmények hozták így, fesztivál, vagy ha több "kihagyhatatlan" vendégjáték esett egy napra. Nem is biztos, hogy igazán kell ennyi színházi élmény egy egyszerű napra, aláírom. Ha valaki hozzáveszi, hogy négy jó gyerekelőadás után még negyedszer is megnéztem a Kékszakállút az Erkelben, akkor ezek után biztos, hogy őrültnek néz.

Nem baj, így utólag megítélve is, mindegyik előadást érdemes volt látni, nem bántam meg. Annyira gyakran nincs ilyen lehetőség, akkor kell színházat nézni, amikor lehet. 

A Pont, pont, vesszőcske az egészen apró gyermekeknek készült, az 1-5 év közötti korosztály a célcsoportja. A német rendező, Barbara Kölling castingon választotta ki a három szereplőt (Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs, Tisza Bea személyében) a vállalkozó kedvű kolibrisok közül. Az ő  tevékeny részvételükkel állították össze azt a cselekvéssort, amelyből létrejött ez a 30 perces előadás. A színészek agyagból golyókat formálnak, a golyókból emberkét, ehhez néhány faágat is hasznosítva. A fiam ugyan már kissé túl van az öt éven, de figyelemmel követte az eseménysort, ahogy a többi gyereken is az látszott, hogy lekötik őket a látottak. Én az előadás során főleg a körülöttem ülő gyerkőcöket nézegettem, jól elvoltam. Utána ki lehetett volna próbálni az agyagozást, de János erre nem volt ezúttal vevő, mivel a Pinocchióra készült már két nap óta.

Pénteken a délelőtt megint az általam kihagyott előadásoké volt. A kecskeméti Ciróka A csomótündért, a Steps On Stage pedig a Bengát játszotta. Kommentelhetné valaki, hogy ezek hogyan sikerültek. 

Az egri Harlekin bábszínház kezdte a délutánt, és egy hatvan percre húzott Rómeó és Júlia történetet játszottak asztali bábokkal. Nekik kevésbé volt szerencséjük, mint a csütörtöki Lúdas Matyi szereplőinek. A nagy teremben kevéssé érvényesültek ezek az apró bábok, ráadásul vizuálisan sem volt a produkció annyira érdekesen megcsinálva, hogy a mezőnyből különösebben kiemelkedjen. Kár, hogy csak a szombati napra építettek a színpadhoz egy tribünt, ugyanez az előadás közelebbről jobban hatott volna. (Sok évvel ezelőtt nekem is egyszer tönkrement egy előadásom egy diákszínjátszó fesztiválon pusztán amiatt, hogy nagyobb térbe került, én azt hiszem, hogy most is ez történt.) Jelen esetben a csoportosan kivezényelt ötödikes-hatodikos diákok nagyszerűen viselkedtek, követték a történetet. Beszélgettem néhányukkal, akik az előadás elején elég kedvetlenek voltak, nem szívesen jöttek színházba péntek délután. Somogyi Tamás rendezése foltokban hasznosítja a Shakespeare-dráma eredeti szövegét, de többnyire könnyen befogadható, hétköznapi párbeszédeket hallunk. A dajka és Lőrinc barát figurája kicsit karakteresebb lett, emlékezni lehet a hírnök fiúcska szerencsétlenkedésére egy papírlappal, de nagyjából ennyi. Nyugtáztam, hogy mivel ez az előadás talán a történet felmondását ("kötelezők röviden" ?) tűzhette ki célul,  az ismeretterjesztést, nem én vagyok a célcsoport. Másként hatott ez azokra, akik sosem hallottak a történetről.

A csütörtök második előadása a Toldi a budapesti színművészetisek ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának legendás, sokra becsült produkciója. Ezt a Horváth Csaba-előadást még eddig minden olyan ismerősöm dicsérte, aki megnézte. És akik megnézték, rendszerint többször visszaültek rá. Sőt olyan személyt is ismerek, aki még Székesfehérvárra is elment utána, mert annyira tetszett neki. Amikor meghallottam azt a koncepciót, hogy mozgásszínházként állítják színre a Toldit, de úgy, hogy a mű teljes szövege is elhangzik közben, azért nem tartottam ezt annyira magától értetődően jó megoldásnak. Kicsit féltem attól, hogy erőltetettek lesznek a megoldások. Ahogy korábbi Horváth Csaba előadások kapcsán kifejtettem (Godot-ra várva, A nagy füzet) nem egészen a rajongó pozíciójából viszonyulok a fizikai színházi mozgalomhoz, kevés ilyen előadást nézek. Ugyanakkor A nagy füzet éppúgy a csúcsok közé tartozott a tavalyi évadomban, mint ahogy a Zsótér-Peer Gynt. Éppen ezek a hagyományos sémába be nem illeszkedő előadások azok, amelyek igazán hatni tudnak, amikor érezhető a gondolat és az, hogy az előadással akarnak valamit.

Tehát nagy várakozásokkal ültem be annyi halogatás után erre a Toldira, amelyet a Marczibányi nagy színháztermében játszottak. Sajnos ezt az előadást valaki általános iskolák felső tagozatosaira is alkalmasnak tartotta, 10+/os minősítést kapott. Fogalmam sincs, hogy ennek pusztán az volt-e az alapja, hogy a Toldi hatodikos anyag, ami igaz, vagy netán megkérdezték a rendezőt, aki egyetértett ezzel a besorolással. Ezen a csütörtökön a döntően általános iskolás és feltehetően előkészítés nélkül érkező, színházhoz nem szokott gyerekek nem tudták igazán élvezni a száz perces, szünet nélkül megtartott mozgásszínházat. (Mindössze egy középiskolás csoport jött el.) Ezért a gyerekek nem hibáztathatóak, ahhoz még túl kicsik, hogy tudjanak egy színházi előadáson kultúráltan unatkozni. Nem volt nekik való. Ami baj, hogy most szereztek egy rossz élményt és később kevésbé lesz kedvük egy másik színházi előadással szembesülni. Pedig maga az előadás invenciózus volt, tele izgalmas megoldásokkal, amelyek az én figyelmemet fenntartották volna, ha a körülöttem ülők beszélgetése, mobilozása, ki-be szaladgálása nem zökkentett volna ki folyton. A gyerekek figyelmét különösen próbára tette a kezdés, amikor jelzésszerűen utaltak az elmesélendő történetre. Ugyanígy nehezítette a befogadást, hogy tréningruhás fiatalok személyesítették meg a szereplőket, nem kaptak illúziókeltő jelmezeket, sőt Toldi szerepét is felváltva játszotta két színész, változott a narrátor, aki hol szerepben beszélt, hol nem. Még akkor is, ha történetesen már mindenki tanulta a Toldit, nehéz a feladat, hogy a bennük élő középkori parasztfiú-lovagnak el tudjanak képzelni egy fiatal fiút joggingban. Ha valaki ragaszkodik a tizenkét éves korosztály jelenlétéhez, akkor muszáj lett volna az előadás előtt bevezető foglalkozást is tartani nekik. 

Kedden ismét két kihagyott előadás (Mesebolt: Tá-ti-ti, Kerekasztal: A hosszabbik út) után, délután kezdtem a szemlézést.(A hosszabbik út végzős középiskolásoknak való, és mivel egy ilyen osztályt tanítok, nekik december közepére megrendeltem ez utóbbi előadást. Beszámoló dec.18-án várható erről.) A Mesebolt délután egy másik előadást játszott, Galuska László Pál darabját "Madarak voltunk" címmel. Viszonylag nehezen tudtam erre az egy órára beesni, de kíváncsivá tettek azok az előzetes vélemények, amelyeket a nemrég alakult szombathelyi csapat előadásáról hallottam. Furcsa egybeesésként, többen is egyöntetűen a "szép előadás" fogalmát használták rá, más gyerekszínházban dolgozó és kritikus is - és valóban, ez a jó kifejezés.