A szombati napon összesen öt előadást néztem meg. Eddig a napi három volt a "személyes rekordom", bár túl gyakran nem fordult elő velem a triplázás sem. Mindig a körülmények hozták így, fesztivál, vagy ha több "kihagyhatatlan" vendégjáték esett egy napra. Nem is biztos, hogy igazán kell ennyi színházi élmény egy egyszerű napra, aláírom. Ha valaki hozzáveszi, hogy négy jó gyerekelőadás után még negyedszer is megnéztem a Kékszakállút az Erkelben, akkor ezek után biztos, hogy őrültnek néz.
Nem baj, így utólag megítélve is, mindegyik előadást érdemes volt látni, nem bántam meg. Annyira gyakran nincs ilyen lehetőség, akkor kell színházat nézni, amikor lehet.
A Pont, pont, vesszőcske az egészen apró gyermekeknek készült, az 1-5 év közötti korosztály a célcsoportja. A német rendező, Barbara Kölling castingon választotta ki a három szereplőt (Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs, Tisza Bea személyében) a vállalkozó kedvű kolibrisok közül. Az ő tevékeny részvételükkel állították össze azt a cselekvéssort, amelyből létrejött ez a 30 perces előadás. A színészek agyagból golyókat formálnak, a golyókból emberkét, ehhez néhány faágat is hasznosítva. A fiam ugyan már kissé túl van az öt éven, de figyelemmel követte az eseménysort, ahogy a többi gyereken is az látszott, hogy lekötik őket a látottak. Én az előadás során főleg a körülöttem ülő gyerkőcöket nézegettem, jól elvoltam. Utána ki lehetett volna próbálni az agyagozást, de János erre nem volt ezúttal vevő, mivel a Pinocchióra készült már két nap óta.
A Pinocchio történet ezúttal egy színészre és egy klarinétre komponált "kisoperaként" jelent meg a programban. Két részben, száz percben, nyolc éves korhatárra beállítva. Azt hiszem, hogy ez a meghatározás jó, bár nagyon gyerekfüggő. János öt évesen is figyelt, nem volt sok neki a két rész. Mátravölgyi Ákos díszlete és jelmezei nagyon egyszerűek, de praktikusak és tetszetősek is. Forog a színpad, több helyszín is jól elképzelhető rajta. A gyerekek könnyen elfogadták, hogy a tündért egy szép esernyő játssza, a halála után pedig mindössze egy üres vázat látunk. Mult István, aki több szerepben is megszólalt, illetve narrátor is, nagyon közvetlen. Az alakítása nem okozott meglepetést, láttam már néhány alkalommal, hiszen a Kolibri alapító színészei közé tartozik. Számomra az előadás fő attrakciója a klarinétos Rozmán Lajos volt, aki nemcsak zenésznek szenzációs, de minden rezdülésével azon volt, hogy a szerepet életre keltse. Egy piros sapka elég volt ahhoz, hogy azonnal Pinocchióvá változzon. Az én közreműködői toplistámon feltétlenül ott van és örülnék, ha máskor is hasznosítanák valamilyen gyerek- vagy felnőtt-előadásban. (Persze, a Kolibri díszvendég a szemlén, az előadásaik nem fognak díjat kapni, sajnos. Rozmán Lajosnak mégiscsak kapnia kellene valamit, aki külsősként egészen jól be tudott illeszkedni ebbe a közegbe.)
A Pinocchio után János még a Stúdió K előadására is menni akart, viszont a szakmai beszélgetést nem élvezte, így várakoztunk az előtérben vagy másfél órát. Érdemes volt, mert a 3-6 éveseknek szánt Kacskaringó volt végül a négy előadásból a fiam kedvence. Ennek az is az oka, mert egyszerű rövid pár mondatos meséket mondtak el a színészek a gyerekeknek, és eközben látványos, színes, de szintén nem túl bonyolult képeket is komponáltak hozzá egy mesekönyv keretbe, jellemzően fonalakból, az elhangzó mesék illusztrációjaként. Láttunk egy selyemhernyót, akiből végül pillangó lett, tengeri szörnyet és három kis egeret. Ennek a korosztálynak kifejezetten tetszettek ezek a mesék, nekem pedig nagyon tetszettek színészek (Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Homonnai Katalin és a zenélő Spilák Lajos), akiktől már más gyerekelőadásokat is láttam, melyeket én is mindig élveztem. (A Rettentő görög vitéz a csúcs, legszívesebben elvinném a gimnazista tanítványaimat is rá.) Jó élmény volt ez a fél óra, Németh Ilona rendezése.
Délután háromkor még egy Kolibri-előadás következett, mégpedig egy olyan, amelyik a középiskolásoknak szólt. Az álnéven írt darab, a Hello, náci! egy lengyel vendégmunkás és egy újnáci eszméket valló fiatal konfliktusáról szól. Igen nehéz elképzelni, hogy egy utcai verekedés után az áldozatot és támadóját egy cellában tárolnák a rendőrségen, amíg ki nem hallgatják őket, de fogadjuk el ezt az alaphelyzetet. Mészáros Tamás, mint rendőr időről időre megjelenik a cellában, érezzük, hogy kivel szimpatizál inkább, de azt még inkább, hogy csak felesleges bonyodalomnak látja az ügyet. Szanitter Dávid lengyel bevándorlóként most is egészen hiteles, vele lehet igazán azonosulni. Az előadás elején egy ideig azzal vagyunk elfoglalva, hogy megismerjük az ő és támadója álláspontját. Utóbbi Ruszina Szabolcs, aki ellenszenves ugyan, de a darab előrehaladtával benne is kezdünk már csak szerencsétlen áldozatot látni, aki ostobán belesodródott a mozgalomba és ezen az egy estén most valószínűleg az egész életét, jövőbeli kilátásait tönkretette. Az előadás vége felé nyugtázzuk, hogy a lengyel kénytelen lesz hazatérni, és innen a fókuszba már egyedül a német Rudi kerül. Az előadást követő foglalkozás egyedül az utóbbi szereplő lehetőségeit vizsgálja. Erre az előadásra néhány gimnazista tanítványom is eljött és úgy tűnt, hogy szerették is, és remélhetőleg hasonló programokra később is nyitottak lesznek.
Ilyen optimista hangulatban zártam a szombat délutánt, mert annyira nem szeretem a Pinokkió-történetet, hogy ugyanez a napon ötödikként még egyet bevállaltam volna. Pedig a Mesebolt már kedden megvett engem is, ha egy másik nap van és jó időpontban , akkor csak megnézem. Este viszont mentem az Erkelbe, hogy az utolsó Kékszakállút is még láthassam.