Mezei néző

A mai délután ismét odavonzott A varázsfuvola a Zeneakadémiára. Másodszori nézésre Almási-Tóth András rendezése ugyanolyan izgalmasnak tűnt (a premierről beszámoló itt, ami most jön azok csak kiegészítő töprengések), még úgy is, hogy már nem hatott az újdonság ereje és egy hét után a sok vizuális és szövegpoénra jól emlékeztem. Most is azt gondolom, hogy a régi fordítást nehéz lesz előszedni úgy, hogy van egy invenciózus, jó szöveg Varró Dani tollából. Az énekesek teljesítményéről is hasonló benyomásom volt, mint a premieren, azt most nem részletezném megint. Egyetlen énekest leszámítva, elégedett voltam a szereposztással. Jó színház ez, a játékon nagy hangsúly van  és élvezni lehetett a zenehallgatást is. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia a díszletben is megjelenik. A béke csarnoka, ahogy a szövegben is elhangzik. Hallgatjuk Mozart művét, amely önmagában is megnyugvást, a feszültségek feloldódását hozza és van legalább két és fél felhőtlen óránk a nap folyamán. Ma még markánsabbnak éreztem a műből kiolvasni vélt rendezői koncepciót és a továbbiakban csak erről írnék le még néhány gondolatot.

A decemberi műsort nézegetve (a Pintér Béla-sorozaton kívül) egyértelműen ez az előadás tűnt a hónap eseményének. Az előadást megnézve: a várakozásaimnak meg is felelt. Almási-Tóth András rendezte, aki a darab megvalósításáról kialakított koncepcióját elmondta interjúban (itt), és leírta az előadás műsorfüzetében is. Ami nagyon kellemes meglepetés volt: a színpadon valóban az a szellemiség érvényesül, amelyre a rendező sorait olvasva számítunk. Újragondolta a művet és ennek az eredményei megfoghatóak is. (Lehet próbálkozni jegyet szerezni februárra, érdemes.)

A Pintér Béla Társulat éppen most 15 éve működik. Fennállásukat egy sorozattal ünneplik. Repertoárjuk 16 darabját egy hónapon belül végigjátsszák, két helyszínen, a Szkénében és az Átriumban. Ez nagy bravúr, vannak színészek (a társulatvezetőn kívül is, pl. Thuróczy Szabolcs), akik mindegyikben szerepelnek, tudniuk kell az összes szöveget. Ez túl egyszerű mégsem lehet. Sőt az összes díszlet és jelmez tárolása, karbantartása úgyszintén nem az.

Mindössze három olyan előadást készített a csapat fennállása során, amelyik nem találtatott méltónak a megőrzésre. (A legelsőt, a Népi rablétet, az "Öl-butít" és a "Párhuzamos órák" címűt.) Majdnem minden előadás után tartanak közönségtalálkozót is, amelynek során egy-egy kritikus kérdezgeti Pintér Bélát. Ezen a pénteki napon is így volt ez, a felújított Kórház-Bakony esti előadása után Kelemen Orsolyának válaszolt a társulat vezetője. Maga mondta el, hogy a most látható mindegyik előadást a társulat az eredeti formájában őrizte meg, mindegyiket érvényesnek is tartják. Szeretik. Az évfordulóra készült egy ünnepi kiadvány, az összes előadás szereposztása benne van. Mindössze 200 Ft-ért ez meg is vásárolható. (Szép, igényes.)

Lassan hatodik évébe lép az Ascher Tamás által rendezett Jógyerekek képeskönyve. (színlap) 2009 januárja óta sikeres, és a megtekintés időpontjában (dec.4.) sem volt ez másként. Legutóbb tavaly januárban láttam az előadást (rövid bejegyzés: itt).

Ami most más volt: erre az alkalomra magammal vittem nemcsak a lányomat, hanem jónéhány tanítványomat is.

Az előadás nekem további titkokat már nem tárt fel ezen az estén, mindenki hozta a formáját. Nagyon jó Polgár Csaba Hennikéje, de kicsit sajnáltam, hogy az új beálló Ficza Istvánt nem láthattam. (A harmadik megtekintésnél számomra új volt Gyabronka, az ő szereplése okozhatta, hogy abban az esetben ismét újszerűen hatott rám a mű.) Nekem igazán "élénknek", energiadúsnak két színész tűnt. Benyomásom szerint Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt azok, akik még mindig egészen biztosan élvezik az előadást. Mindenki más is korrekt munkát végez, de előfordulhat, hogy már elkezdtek belefáradni, hiszen igazi nagy lehetőséget ennyi idő után a művészeknek ez már nem tartogat. (Más előadásokban, amely néhány főszereplőre épít, hasonlóan érezhetik magukat a "statisztálók" akkor, ha már bejáratódott a gépezet.) A zenés részek esetén az "üresedést" nem éreztem át, a kedvenc részeim most is nagyszerűen működtek (Jannika - Für Anikó - halas kalandját azt hiszem rengetegszer újra tudnám nézni, akár egymás után is, vagy akár Robika - Szandtner Anna - repülését is, a három hulligánt szintúgy...) viszont a házaspár (Csuja-Gyabronka) jeleneteiből mintha már a belső izzás hiányozna.Mintha az első három alkalommal nem lett volna ez ennyire tét nélküli párbeszédsorozat.  A felszínen persze minden rendben volt, minden szabályszerűen ment, de mintha a lényeg már hiányozna.

Optimális este volt ez a mai. Még az apró szerepekben is Bretz Gábor, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Balga Gabriella voltak hallhatóak - a helyzet magaslatán. Látszik, hogy az Operaház valóban missziójának tekinti, hogy a Richard Strauss repertoár darabjai a legjobb minőségben szólaljanak meg. És valóban jó is az előadás. Annak idején is tetszett Szikora János rendezése, amikor a bemutató (1989. ápr.) környékén láttam, még bölcsészhallgatóként. Akkor Sas Sylvia vendégként énekelte Salomét, Kálmándy Mihály volt Jochanaan és Gulyás Dénes Heródes. Ez a három énekes maradt meg bennem, akik mind mélyreható élményt nyújtottak. Később is láttam persze ezt a rendezést, talán két alkalommal is.

De mi volt ma?

A közönség most is lehetne népesebb (a földszinten, mert a páholyok és a harmadik emelet is tele van), de a magyarok közül azoknak, akiket érdekelhet Richárd Strauss nyilvánvalóan túl magasak a lenti helyárak. Így viszont számos hely üresen maradt, hiszen a külföldiek, akik a népszerűbb előadások esetén a földszinti helyeket rendszerint megtöltik,  Strauss zenéjére nem vágynak. Ez nem a Bohémélet, az majd egészen tele lesz, ahogy a Diótörő és A denevér is decemberben, ha a papírforma szerint mennek a dolgok.

Utólagos ajánlót írni nem sok értelme van egy egyszeri eseményről, de azért ne maradjon említés nélkül ez az este sem. Az Operában a Britten évforduló után most Maria Callas születéséről emlékeznek meg, mégpedig egyik nagy szerepének felidézésével. Igazából nehéz követni a logikát, hogyha már a Norma, akkor az operaház repertoárján meglévő előadást miért nem újították "szabályosan" fel, tokkal-vonóval, azaz színpadi játékkal, díszletekekkel és miért nem játszottak belőle legalább 4-5 előadást, akár az Erkelben. Évek óta nem volt látható. Ha a Mario és a varázslóra minden alkalommal ezernél többen voltak kíváncsiak, ugyanez lett volna a helyzet - sőt jobb - a Normával is. És ami kár, a mai estét hallgatva érezhettük, hogy jó színvonalon felkészült a csapat a produkcióra, nem sokkal több erőfeszítés kellett volna egy "rendes" előadáshoz. Vagy: Callas emlékére mehetett volna egy Tosca is, Sümegi Eszter és Fekete Attila azt is könnyedén elénekelte volna. 

Lett tehát Norma, mégpedig koncertszerűen. Az előző napok Verdi-Schiller trilógiáját nézve sokszor azt kívántam, hogy bárcsak azok esetén döntöttek volna koncertszerű feldolgozás mellett. Ha ugyanis kijelenti a színház, hogy az operát koncertként adja, akkor a színházi szemlélettel közelítők és bírálók vitorlájából azonnal kifogja a szelet, hiszen se rendezői koncepció, se a koreográfia, a szereplők játéka már nem számonkérhető, sőt! Akármilyen színházra, játékra utaló jelet látunk, annak mindenképpen örülünk. 

A Régi nyár című Lajtai-Békeffi-operettet megközelítőleg 28 éve láttam (1985 tavaszán) először, a múlt kedden pedig másodszor. A mű elején a főszereplő, Mária, a híres színésznő 18 év után először látja nagy szerelmét és szembenéz a múlttal. 

Talán túlzás valóban, hogy ez a harmadik bejegyzés az utóbbi időben, amelyben visszarévedek a miskolci éveimre. (Ha valaki éppen ezekre lenne netán kíváncsi, akkor itt a Lúdas Matyi és a Gézagyerek.) Jelen esetben az összehasonlítás feltétlenül adja magát, hiszen éppen a Régi nyár volt "A" legkedvesebb operett-élményem Miskolcon, hiszen ez volt az egyetlen, amelyet nem nagy apparátussal a nagyszínpadon (ahogy az gazdaságos), hanem a meghitt hangulatú Kossuth utcai Kamaraszínházban játszottak. Ráadásul azóta nem láttam a művet semmilyen más feldolgozásban, nem rakódott rá más élmény.(Maradt Komáromy Éva, Varga Gyula, Kulcsár Imre, Somló István és Péva Ibolya emléke. Utóbbi jelenleg is aktív tagja a miskolci társulatnak.)

Ennyi év után hasonlóan a darab főszereplőjéhez, én is számot vetettem azzal, hogy mire vágytam és mire jutottam azóta. Ez utóbbi egy színházi blog keretei között nem téma, de megemlíthetem azért, hogy bár már 1985-ben nagy vágyálmom volt a Pestre költözés éppen a színházak miatt, és akkoriban kezdtem évente két alkalommal is a fővárosba  járni színházba (a téli és a tavaszi szünetben és ilyenkor három nap alatt akár öt előadást is megnéztem), de azt remélni sem mertem, hogy később hetente akár 5-7 előadást fogok látni rendszeresen, éveken keresztül.

De legyen elég ennyi a számvetésből, térjünk csak vissza az Operett raktárszínházi bemutatójához.

A múlt héten vasárnap láthattuk mintegy kilencvenen a miskolci társulat vendégjátékát a Kaszás Attila teremben. A Nemzeti Színházban, amely programszerűen hív meg vidéki társulatokat az új éra első évadában, (azért is nyilván) hogy a formálódó repertoár hézagait kitöltse. Kifejezetten örülök, hogyha már nem tudok az eredeti helyszínekre eljutni, házhoz hozzák az előadást, bár azt persze tudom, hogy egészen más érzés valamit ott megnézni, ahova eredetileg szánták. Tavaly egyedül Kecskemétre, illetve Pozsonyba sikerült elmennem, az összes többi előadást itthon láttam.

Egy kis nosztalgiázás, főleg miskolciaknak (átugorható)

Ha a miskolciak jönnek, annak mindig örülök, hiszen miskolci vagyok, aki már 25 éve él Pesten. És azt hiszem, hogy ez így is fog maradni végleg. Ráadásul a Gézagyerek szereposztásában benne van néhány olyan színész is, akiken felnőttem és akik alapvetően meghatározták azt, hogy intenzíven érdekel a színház 35 éve. Gondolok itt legelsősorban Máhr Ágira, akit 1978-ban láttam először a Lúdas Matyiban, vagy Szegedi Dezsőre, sőt a miskolci színlapon még szereplő Kulcsár Imrére és Somló Istvánra, akik a bemutató (2012. okt.) után egy hónapon belül mindketten meghaltak. Annak is van már egy éve. Ha Miskolcra gondolok, a Bükk után azonnal a színház jut eszembe, és éppen ezek a színészek. Blaskó Péter kevésbé, akit azóta már annyi sok pesti szerepében is láttam, pedig az ő első nagy korszaka éppen az a tíz év volt, amikor színházat kezdtem nézni.

Amikor elolvastam az Operaház által kiadott tájékoztatót, Selmeczi György művészeti vezető írását ("Apák kora"), azonnal ébredt bennem némi gyanú. Egymás után három ritkán játszott Verdi operát fogunk látni (a Kolozsvári Opera előadásait), ugyanabban a díszletben és jelmezekben. Ismerve a három opera történetét, amelyek egészen más közegben játszódnak - hiába van mindháromban legalább egy apa-gyermek kapcsolat - irgalmatlanul nehéz volt elképzelni egy olyan megoldást, amely mindegyikre passzolna. Persze, nincs lehetetlen, de valójában, ha költségtakarékos megoldást akartak választani, akkor érdemesebb lett volna a koncertszerű, vagy félig szcenírozott formára szavazni a döntéshozóknak.

Csütörtök este láttam az előadást, amely már a negyedik-ötödik lehetett az okt.31-i bemutató óta. A Jégszirom a Magyar Színház stúdiószínpadán látható, két részben és három szereplővel.  Harsányi Sulyom László rendezte, akihez az előző bemutató, a Holdvilág és utasa is kapcsolódott. A három szereplőből kettő közös, Gula Pétert viszont az ősz folyamán az Ábel és Eszterben láttam. Apró szerepében nagyon jelentős volt, bőven elég volt ahhoz, hogy ezentúl az ő tevékenységét is fokozottan kövessem. Így is, hogy Pál András elszerződött a Radnótiba, maradtak figyelemre méltó fiatal színészek a Magyar Színházban, akiknek kínálnak is kihívást jelentő feladatot, ha máshol nem, akkor legalább a stúdióban.

Ezt a kortárs norvég kamara-darabot nemigen lehetett volna máshol előadni, nagyobb térben kevésbé hatna. Kovács Yvett Alida díszlete a helyszínt, egy norvég erdei kunyhó belsejét elég illúziókeltően jeleníti meg, bár ehhez mindössze néhány tárgyat használ fel. Az ágy, asztal, kályha és az ajtó között bonyolódik a cselekmény, amely az Ibsen és Csehov darabokhoz hasonlóan lelki drámát vetít elénk, beszélgetnek vég nélkül, két felvonáson át. Előkerül a múlt és a szereplők bűnei, erre számítunk is persze.

Az ilyen darabok sorsa teljes egészében azon múlik, hogy mennyire tudják a szereplők a figyelmünket fenntartani. Nagy attrakciók nem férnek be. Ha lélektanilag hitelesek, akkor nyert ügyük van, a néző vevő a boncolgatósdira.

Balsai Mónit éppen egy Társasjáték-epizódban néztem (felvételről), mielőtt elindultam a színházba. A legelső dolog, ami eszembe jutott: ez a színész mer csúnya is lenni. A kontraszt a két karakter között hatalmas, és a színházban tudtam értékelni a színésznő áldozatkészségét, azt, ahogy egy végsőkig elcsigázott nő bőrébe bújva végigkínlódik-végigvánszorog két órát. Mozgása nagyon leszűkült, nagyrészt az ágyban haldoklik, illetve néhány alkalommal a kályháig is elvergődik. Hallottam olyan nézői véleményt, hogy nem elég izgalmas és érdekes a rendezés. Erre a szituációra, amely a szöveg által elég kötött nem sok minden mást lehet kitalálni. Biztos ki lehet, de az valószínűleg a szerző szándékával kevéssé egyezne. Realista előadást látunk, pusztán a történet tartalmaz nyomokban a természetfelettire utaló elemeket is. De nem sokat. Elhisszük, hogy ha valakinek néhány bűn régen nyomja a lelkét, akkor abba előbb vagy utóbb belebetegszik. Ha ezeket egy vadidegennek mondja el (itt nem egy pszichológus, hanem egy "bűbájos" avatkozik közbe, az vallatja az asszonyt), attól is megkönnyebbülhet.

Nem állítom, hogy a történet nem erőltetett, nem sarkított, maradék nélkül elhihetőek az asszony motivációi. Nem hiszem, hogy ez után egy Nordby-hullám fog végigsöpörni Pesten és kapni fognak ez után a darab után más színházak is. Vannak sokkal jobb darabok, de az a tény, hogy ez a darab friss, szokatlan a nézőnek, nem untuk meg a történetet, hiszen ebben a rendezésben találkozunk vele először, ez azért kétségtelenül érv lehet a bemutatása mellett. Kellenek a kortárs drámák, a közönség majd eldönti, hogy meddig kíváncsi rá. Vagy ha a darabra nem is, Balsai Mónira sokan válthatnak jegyet.

Gémes Antos férjként a szerepe szerint is teljes mértékben alkalmazkodik, alárendeli magát feleségének. Ez az alaphozzáállása, csak a darab végére ismerjük meg legalább kis mértékben azt is, hogy mi zajlik a lelkében. Nála ezúttal Gula Péternek jelentősebb, vagy legalábbis látványosabb, több aktivitással járó szerep jutott. Bűbájosként azonnal maximális energiaszinten érkezik meg, változtatni akar a házaspár életén és nem kesztyűs kézzel fog neki a feladatnak. Amíg Balsai Móninak a vánszorgás jut, a csúszás-mászás, Gula Péter érezteti velünk, hogy neki milyen kicsi ez a tér, szinte szétfeszíti a szobát jelenlétével, széles gesztusaival. Mindaz, amit látunk tőle, illik a szerepéhez.

Az előadás első órája után szünet következett. Nem nagyon volt kedvünk kimenni - nekem és azoknak a nézőknek, akikkel spontán módon összeismerkedtem. Mindannyiunkat lekötött az előadás és a történet is. Vártuk, hogyan folytatódik. Nekünk nem volt szükségünk szünetre. Az, hogy a játszók mit éreztek, nekik kellett-e a szusszanásnyi idő, amelyik kissé azért megtörte az előadás ívét, nem tudom.

Ha ezek után valakiben még vannak kételyek, például kíváncsi lenne arra, hogy mi is az a jégszirom (tessék figyelni, elmondják az előadásban és tényleg nagyon fontos!), akkor az váltson jegyet a Magyar Színházba és nézze meg Balsai Mónit, Gémes Antost és nem utolsó sorban, Gula Pétert.

Színlap