Mezei néző

A szív hídjai (The Bridges of Madison County)  ismert történet, több mint 50 millió példányban kiadták megírása óta (1992) és a belőle készült film (1995 - Clint Eastwood és Meryl Streep fémjelzi) még a regénynél is népszerűbb. Van benne két hálás és nagyformátumú szerep, így nem éppen meglepő, hogy Orlai Tibor amellett döntött, hogy színpadra állítja.Csak azt sajnálhatjuk, hogy nem korábban hozta meg ezt a döntést. Eszébe jutott már több hasonló gondolat (lsd. Esőember, Kramer kontra Kramer) és ezekből sikeres és működő előadásokat tudtak csinálni, ráadásul úgy, hogy több színésznek is jó minőségű feladatot kínált ezzel, nem pusztán munkalehetőséget (aminek az értékét nem becsülném le, de ennél többről van szó).

A szív hídjait filmként én különösen szeretem, mert Meryl Streep ebben nyújtotta egyik legszebb alakítását. Sokszor láttam, szinte jelenetről jelenetre végig tudnám mondani. Érdekelt annyira, hogy 2010 nyarán elzarándokoltam Wintersetbe, ahol a történet játszódik. Mind a hét fedett hidat meglátogattam, amelyik megmaradt abból a kb 150-ből, amelyik a XIX. század második felében felépült a környéken. Ha valakit érdekel netán: utána néztem, a hidak azért fedettek, mert az időjárás viszontagságainak kitett fából készült szerkezet így jóval tartósabb, bár legalább harminc évenként így is fel kell újítani. Elég hasonlóak és nincs rajtuk semmi különös, de a filmet ismerve persze nagyszerű érzés volt közelről látni őket. Odaképzeltem a szereplőket. (A bloghoz mellékelt fotók saját készítésűek, nem National Geographic színvonal sajnos.)

Iowa legfőbb látnivalója lett a Roseman híd, szuvenír-bolt települt mellé, a városka parkjába is bevittek két másik hidat (eredeti helyéről eltávolítva őket). Egy ideig a forgatási helyszín is látogatható volt ("Francesca háza" néven szerepel a térképen) , amíg egy "őrült férj" meg nem rongálta. Magát a hidat is fel kellett újítani ismét, mivel az illető azt is felgyújtotta. (A rendőrség sose találta meg a tettest, de a hidat turisztikai jelentősége miatt rekord idő alatt közpénzből helyrehozták.)

Ebből a kis epizódból is látszik, hogy a történet nem a férjek kedve szerint való, még akkor sem, ha a főszereplő a mű végén nem szökik meg a szerelmével. (Lehet, hogy a film hatására volt aki mégis más következtetést vont le és a maga Robertjét választotta?)

Ha valaki ráér, októberben elmehet Wintersetbe, a városka szervezi a hidak fesztiválját. Onnan mindegyik híd jól megközelíthető. A helyszínen a filmhez képest nem sok minden változott, a benzinkút már 2010-ben nem üzemelt ugyan, de egyébként a hangulat átélhető. (Azt nem mondom, hogy a családom többi tagját is elvarázsolta ez a kirándulás, mert őket a történet sem érdekelte soha, de kibírták.)

Persze, ha valaki nem akar vagy momentán nincs abban a helyzetben, hogy elvetődjön a helyszínre, ami akármilyen turistalátványosságtól minimum 8-10 óra vezetésnyire van, akkor van egy ezerszer egyszerűbb megoldás: nincs túl messze Budapest központjától az Óbudai Társaskör, ahol mától látható a történet színpadi verziója. Csak az a bökkenő: már minden jegyet eladtak. A jó hír viszont az, hogy szeptember 19-20-án beköltözik a Belvárosi Színházba, ahol nagyobb térben, igazán központi helyen többen is megnézhetik egyszerre. Most még ezekre az előadásokra kapható jegy, mert egészen frissen kitűzött programról van szó. Nem hiszem, hogy sokáig lesznek szabad helyek, mert túl vonzó a szereposztás és azok akik Óbudán látták, garantáltan ajánlani fogják másoknak is. Persze az is borítékolható, hogy havi rendszerességgel látható lesz többször is, csak idő kérdése, hogy valaki bejusson. Ha valaki másra vágyna, akkor 2014-től a Broadwayre kerülő musical-verzió is szóba jöhet még. (Meg persze a film újranézése.)

A tegnapi főpróba az egész napos eső és viszonylagos hideg miatt nem a kertben, hanem a nagyteremben volt megtartva, ugyanabban a díszletben, amelyik a Belvárosi Színpadára is készült. A színészeknek egészen biztos, hogy az utóbbi hetek változékony időjárása miatt mindkét esetre készülniük kellett, a zárt térben épített díszletben megvalósuló előadásra és a kerti verzióra is. A sors úgy hozta, hogy amíg a főpróba a belső térben ment le tegnap, ezekben a percekben kint folyik a kertben a premier. 

Miután tegnap eléggé megfogott az előadás, ma egész nap gondolkodtam még az egyes mozzanatain, ma is elmentem a Társaskörbe. (Ez legutóbb az Amphytrion esetén történt meg velem, azt a Nemzetiben sikerült két nap egymás után is megnézni. Tavaly pedig az Örkényben, A viharral és persze a Mefistofele-vel. Az eddig megnézett kb háromezer előadásból nem tudok összesen tíz esetet mondani, amikor már másnap ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszaüljek. Ennyit "az eléggé megfogott" árnyalására.) Ismerve a helyi adottságokat, elég kevés esélyt adtam, hogy esetleg lesz egy állóhely és esetleg újra meg tudom nézni, hogy miként működnek a színészek más térbe helyezve. Mielőtt hazamentem, egy pillantást azért vethettem a helyszínre és megállapítottam, hogy ma is egészen tele volt a nézőtér, amely a nagyteremnél jobb kialakítású. A kertben vannak tribünök és mindenhonnan jól lehet látni és persze az épület jellegénél fogva nagyon hangulatos. Már ácsorgott legalább húsz ember, akik valószínűleg  oldalról tudták az előadást követni. (Itt is komolyan kell venni a "minden jegy elkelt feliratot", akár a Rózsavölgyiben. A nézők megveszik a jegyeket és mind el is mennek az előadásra.)

A kerti színpad lényegében egy pici tér volt, az épített konyhadíszlet helyett mindössze egy asztal és két szék maradt, meg persze a hűtő. Látva a két tér különbözőségeit, egészen biztos, hogy a járások miatt a színészeknek eleve mindkét helyszínt párhuzamosan külön meg kellett tanulniuk (az időjárás miatt rá is voltak kényszerülve, hogy alkalmanként bent próbáljanak). Miután eleve minden Orlai-előadás utazásra készül, gyakran szó lehet arról, hogy néhány járást át kell helyezni, de az azért ritka, hogy két ennyire különböző térben kell valakinek egyidejűleg készülni a premierre és csak aznap derül ki, hogy este végül hol is lesz az előadás.

Az alábbiakat tehát kizárólag a tegnap megtekintett főpróba alapján írom. Aki még nem fáradt bele a hosszúra nyúlt bevezetésbe, most konkrétan ezt-azt megtudhat róla. Ahogy a címből is kiderül - két óra a menetidő. Nincs szünet. 

Borzasztóan sajnálom, hogy Udvaros Dorottya nem 15 éve kapta meg ezt a szerepet, mert ha megkapja, akkor még mindig játszaná, nem pusztán most kezdődne a széria. (Gondoljunk Eszenyi Enikő alakítására A vágy villamosában. 1997 óta megy  a darab, ugyancsak László Zsolttal és a mai napig élő az előadás.)  Maga a történet is egy későn jött találkozásról szól persze - ilyen Udvaros esete is ezzel a szerep, még épp létrejöhetett a kapcsolat, csak az a kérdés, hogy meddig tarthat. Meryl Streep 13 évvel volt fiatalabb a szerep eljátszásakor és partnere sok évvel volt idősebb, mint most László Zsolt. Jelen esetben a két szereplő között nem látszik nagy életkori szakadék, de egy kicsit más színben tűnne fel a kapcsolat, ha mindketten némileg fiatalabbak lennének - nagyobb lenne az áldozat, amikor Francesca a közös jövőt elveti. Bár a színészek kora lényeges, de arról szó nincs, hogy ne lenne Udvaros nagyon meggyőző. A tegnapi főpróba alatt se Merylre, se az egyébként valóban égető saját problémáimra nem gondoltam egy pillanatig sem. Ez a legtöbb, amit mondhatok az alakításról és az előadás erejéről.

Udvaros nagyon nagymértékben kész volt-van már a szereppel és egészen végig fenntartotta az érdeklődésemet, "vele tudtam menni" az elejétől a végéig. Lenyűgöző és minden részletében kidolgozott az alakítása, látjuk a kiüresedett életű asszonyt, aki még vágyik valamire, átéljük vele a szerelem születésének a pillanatát , a tiltakozást, majd a teljes önátadást, végül a meghátrálást is.Persze mindezeket nem darabokban, hanem egy jól felépített ívben mutatja. És egészen biztos, hogy ahogy egyre többet fogja a szerepet játszani, még elmélyültebb lesz. És ahogy a filmnek van rajongótábora, lesznek, akik pusztán Udvaros miatt rendszeresen megnézik majd A szív hídjait, akár havonta is. 

Persze az előadás nem működne, ha egy pillérre lenne építve, de nem így van. Bár Udvaros a legdominánsabb szereplő, ha tetszik, ha nem - ő az, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket, a többiek is nagyon fontosak és a helyükön vannak.

Novák Eszter rendezőként mindent megtesz, amit tehet, hogy a ne legyen túl szentimentális a sztori - lényegében aki eddig bírálta a regényt és/vagy a filmet, mindig ezt az érvet hozta fel, hogy túl érzelgős, túl nyálas az egész. Valószínűleg a siker forrása is ugyanez, egy nagy szerelem története, amelyre mindenki vágyik.

A színpadi verzióhoz rendelkezésre állt egy nagyon jól elkészített dramatizált változat (Zöldi Gergely munkája, a dramaturg Radnai  Annamária), amely önmagában fél siker. Vannak benne látnivalóan saját mondatok, de ezek is jól illeszkednek a regényből vett szövegek közé. (Aki egyáltalán nem ismeri az egészet, annak nem tűnne fel, annyira egységes.) Minden olyan mozzanat és szereplő, amely-aki kiküszöbölhető volt, ki is maradt. Nincs sok helyszínváltás sem. Az előadásban Francesca négy nap alatt mindent meg akar tudni Robert előéletéről, aki hárítja és képtelenségnek nevezi ezt. A színházban, mint legtöbbször, most is tanúi vagyunk, hogy teljes életek lenyomatát kapjuk két órába sűrítve.

A két főszereplőn kívül megmarad Francesca két gyermeke. Szamosi Zsófia és Chován Gábor játssza ezt a két szerepet, és ami egy alapvetően szerencsés és sikeres rendezői megoldás: hol felolvassák a naplót ill. a nekik szóló leveleket, hol pusztán a háttérből néznek. Néha közbeszólnak, de értelemszerűen erre a főszereplők nem reagálnak. Nagyon jól figyelnek. Néha csak Szamosi Zsófia arcát néztem és az érzelmek-események végig követhetőek voltak rajta, akárcsak egy tükörben. Pusztán az is élmény volt, ahogy ő reagált a történetre. Amíg Szamosi karaktere (Carolyne) alapvetően hamar elfogadta anyja szerelmi történetét, addig Michael egészen a végéig ellenállt. Az a pont, amikor ő is elérzékenyült ("megmondom Bettynek, hogy mennyire szeretem"), még tegnap nem sikerült egészen hihetőre. (A szövegben korábban semmi nyom nem volt arra, hogy pozitív kötődése van a feleségéhez. Talán emiatt.) A gyerekek a színpadi verzióban folyamatosan és nagyobb súllyal vannak jelen, ez számomra egy komoly pozitív hozadék volt. A legtöbb humor éppen az ő megszólalásaikhoz kötődik, ami miatt ez a komolynak szánt mondat poénként hat, ami nem biztos, hogy egyezik az alkotók szándékaival.

Robert Kincaid, a titokzatos idegen, a sármos fényképész szerepében László Zsolt látható. Amíg Udvaros esetén Zeke Edit jelmezeit (ő a díszlettervező is) találónak éreztem és maguk a ruhák is segítettek abban, ahogy jelenetről jelenetre láttuk Francescát kivirágozni, addig a László Zsoltra adott ruhákkal kapcsolatban ellenérzésem volt. A regényből-filmből megismert karakter számára a ruhák nem lényegesek az életben. Egészen biztos, hogy nem vadonatúj és egészen tiszta a cipője, hiszen a hidak fotózásához le kell másznia rendszeresen a sárba.(Na ezt megtapasztaltam, állíthatom.) Míg Udvaros ruháinál és a konyhadíszletnél fontosnak tartották, hogy a többször hangsúlyozott 1965-ös évszámmal összhangban legyenek, ez László Zsolt ruhái esetén már elfelejtődött. Sportos öltözet, de túl modern az, ami rajta van. Nem passzolnak Udvaros ruháihoz.  Valaki mondhatja, hogy ezek apróságok, ugyanakkor ezek a részletek azért is fontosak, mert más típusú férfi az, aki mindig divatos és tiszta, illetve az, akinek csak a fényképezés számít és kissé elhanyagolt. (Akkor a tiszta ing még inkább kiemelődik, amelyet a második vacsorához felvesz.) Nekem ez mindenesetre eszembe jutott az előadás közben, másnak lehet, hogy nem fog. 

László Zsolt esetén a főpróbán még nem éreztem ugyanazt, amit Udvaros Dorottya esetén igen, mintha nem lenne egészen kész, de az is lehet, hogy tévedek és nagyonis kész volt, pusztán az általa játszott bizonytalanságot éreztem civil bizonytalanságnak. Mintha még nem érezné egészen magáénak a szerepet. Éppen azért, mert én pályakezdése óta nagy kedvelője vagyok László Zsolt művészetének és nagyon szeretem nézni (Clint Eastwoodnál sokkal jobban), éppen miatta vágytam ma újranézni, hogy a tegnapi benyomásaimat pontosítsam. Az ő esetén nem éreztem olyan világosan, hogy mikor válik igazán fontossá számára a nő, de alapvetően nem is az ő nézőpontjából mesélik el a történetet, az is igaz. A szereplő kívülállósága megmarad végig. 

Az épített díszlet nyomokban felidézi Amerikát, bár vannak elemei, amelyek  praktikus szempontokkal könnyen megmagyarázhatóak (a tűzhely hiánya azért feltűnő, illetve ennyire kis hűtő szerintem egy farmon 1965-ben is ritka lehetett), de tovább is lendül a néző azonnal. A szereplők közötti kapcsolat az, ami lényeges.  Ami nagyon kellemes ötlet viszont, az a szaxofonos alkalmazása. Az előadás különböző pontjain megszólal, aláfest, jelzi pl. a telefon csörgését is. (Zene: Vázsonyi János - ő lenne maga a zenész is? vagy a zeneszerző? vagy mindkettő? - ez nem derül ki a színlapról) Ugyan egy kicsit az amerikai dél jut róla elsősorban eszünkbe, ami egészen más világ, mint Iowáé, de általánosságban megfelelő, hiszen a történet nekünk itt és most nem a konkrét helyhez kötve szólal meg. 

A rendező ötletei jellemzően nagyon szerencsésen áthidalták a helyszínváltás problémáját. Illik az előadáshoz az, ahogy az emlékeket magukban rejtő láda alkalmanként átváltozik Robert autójává és elképzeljük az autóban játszódó jelenteket így is, anélkül, hogy maguk a színészek a legkisebb erőfeszítést tennék és imitálnák az autóvezetést. A napló képei hol Francesca narrációja, hol a gyerekek felolvasása által jelenik meg, nem játsszák el az összes találkozást. Ez a váltogatás nagyon élénkíti az előadást, úgy vélem, hogy helyes arányokat sikerült találni, egyik megoldás sem válik monotónná vagy unalmassá. A gyerekek aktív részvétele azért is lényeges, hiszen Francesca halála után éppen azért osztja meg velük élete nagy titkát, legnagyobb élményét, hogy azok saját sorsukat átgondolva, változtatni bírjanak. Nagy kérdés ez a néző számára is: tudunk-e jó és felelős döntéseket hozni, akkor is, ha ezekért áldozatokat kell hoznunk. Az előadás kapcsán ezen is el lehet töprengeni, ha a színészi alakításokhoz való viszonyunkat már sikerült átgondolni. Hazavisszük magunknak a Francesca-féle végrendelet utolsó idézett mondatait: " Tegyetek meg mindent, hogy boldogok legyetek. Annyi a szépség a világban."

És végül: Színlap

És néhány kép még a hidakról, akit esetleg még érdekelnek:

Egy parkba áthelyezett, funkciótlan híd.

A firkálás a hídon kb. ott van, ahova a filmben Francesca az üzenetet kitűzte. Tele van grafittizve belül minden felület,úgy néz ki, hogy az összes túrista nyomot akart hagyni. (És ketten, akiknek ez volt az ötödik megtekintett fedett híd két nap alatt - és akik nem látták még sosem a filmet.)

A film szerint ide is eljöttek, hogy lefényképezzék... Mi is.

                                                            A folyó a Roseman hídról

                                          Winterset főtere

A Városmajori Szabadtéri Színpadon ma este teljes teltház volt, bár az idő nem emlékeztett a nyári estékre. Ugyanakkor nem esett az eső és nem volt bántó szél. Az előadás közben nem is éreztem a hideget, csak utána.

Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az emberek minden évszakban, minden körülmények között szeretnek színházba menni és szükség van arra, hogy legyen nyári kínálat is.A Színházi Szemle keretében, a hivatalos szezon befejeződése után a pesti néző lehetőséget kap, hogy új arcokat lásson és néhány vidéki színház társulatával is megismerkedjen. Ez elég ritka lehetőség, a Thálián és a József Attila Színházon kívül ilyen alkalmak csak elvétve vannak. Éppen ezért nagyon örülni kell ennek a ma esti vendégjátéknak is, Beregszász nincs közel, a Városmajorba könnyebb eljutni.

A Beregszászi Illyés Gyula Színház Liliomfija éppen 6 éves (és 4 napos) előadás. Ez roppant lényeges tényező. A társulat 2007-es helyzetére reflektál. Egy kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt. (A szereposztás változatlan, ez is jelzi a társulat stabilitását.)

Én megközelítőleg 18 évvel ezelőtt láttam először beregszászi előadást, mégpedig Kisvárdán a Sólyompecsenyét. Már akkor nagyon feltűnő volt a kiegyensúlyozott társulati munka, a csapat együtt lélegzése. Minden előadásuknál ezt éreztem azóta is, most annyi a különbség mindössze, hogy Trill Zsolt és Szűcs Nelli már nem szerepelt köztük - a bemutató idején ők már debreceni színészek voltak. Praktikus okokból nyilván nem vitte őket vissza Vidnyánszky Attila, a társulat alapítója és művészeti vezetője, hiszen akkor behatárolta volna a Liliomfi játszásának esélyeit. (lsd. egyeztetési nehézségek keletkeztek volna)

Az előadás Szigligeti Ede korát (is) idézi a jelmezekkel és a vándorszínészek ekhós szekerével. Nem nagy és nem bonyolult díszlet, nincs túl sok kellék és ruha - jól szállítható. Feltételezem, hogy az előadással Beregszász környékén turnéztak is, ilyen utazó előadásnak készült. A Liliomfi előadások mindig szólnak a színészi létezésről is, hiszen színész játszik színészt sok esetben. Az előadás színészei beszélnek az előadáson keresztül a színészi létezésük nehézségeiről is, ugyanakkor, mintha egy terápia lenne az előadás, többször ismételgetik hangosan maguknak és a közönségnek:"ellenállhatatlan vonzalmat érzek a színházhoz". Olvasva a társulat életének korábbi nehézségeiről, ezek a problémák 2007-ben még közelinek érződtek. Azóta Vidnyánszky Attila sok vendégfellépési lehetőséget biztosított saját csapatának saját igazgatású debreceni színházában, így remélhetőleg most már élhetővé vált a helyzetük. (Akármennyit is hallunk a sajtóban a művészeti vezetőről és valamennyit Trill Zsoltról, magáról a beregszásziak helyzetéről, vagy a társulat többi tagjáról ennél jóval kevesebb információ szivárog ki. Csak remélhetjük, hogy az alapvető feltételek adottak a műkődéshez. Jövőre sokat fognak a Nemzetiben vendégeskedni, úgy hírlik. )

Az előadás stílusa egységes, pontosabban a főszólamot - a főszereplők által szándékoltan "ripacskodva" előadott Szigligeti-darab jól meghúzott cselekményét - a társulat többi tagja folyamatosan figyelemmel kíséri, sokan zenélnek, beleszólnak, sőt kiszólnak a közönséghez, meg-megszakítják. Ezek a kiszólások elidegenítő-effektusként hatnak, felhívják a figyelmet, hogy színházban vagyunk. Nem cél, hogy beleéljük magunkat a történetbe. Valószínűleg Vidnyánszky Attila Szigligeti Ede darabját már elavultnak tartja, mindössze a színész-lét az, ami érdekli belőle, nem hajlandó igazán komolyan venni a cselekmény vígjátéki fordulatait. Nem is túl hihető, az már igaz. Azt vettem észre, hogy a rendező jóvoltából egyre több időt töltök azzal, hogy a baloldalon mászkáló két zenész-színészt figyelem, aki kommentálja az eseményeket, kérdezgeti a nézőket ("lehet ezt innen hallani? ugye nem?"). A zene nem egységes, van mulatós magyar nóta és a börleszk-filmek tipikus zenéje is. Vidnyánszkynak úgy tűnik, hogy a börleszk jutott eszébe a történet fordulatairól, Liliomfija pedig Chaplinre emlékeztet, ahogy a mellettem ülő kritikus ezt találóan megjegyezte, de egyikünk se értette, hogy miért pont Chaplin - alkatilag Liliomfiben semmi sincs a lúzerből. Akár így, akár úgy - az előadás teljes ideje alatt végig ment a motívum, következetesen, ami nagy dolog. A színház fontosságára utal, hogy az előadás végén a két Schwarz színházat akar játszani, az egész világnak. Bár aztán megjegyzik, hogy az egyikük kritikus is lehetne. (Az előadásban előkerül a Criticai Lapok régebbi száma, a hátlapon az előadókról készült fényképpel.) A kritikusok nagy többsége mindig szerette a beregszászi társulatot, rokonszenvvel figyelte minden magyarországi fellépésüket, így komoly ellenérzéseik csak nincsenek a színészeknek a kritikusokkal szemben, esetleg mint poén hat jól a közönségre ez a megjegyzés.

Én idén kétszer is láttam az Örkényben Mohácsi páratlanul szellemes és szórakoztató Liliomfi-átiratát, amelyben a öreg Schwarz szintén foglalkozik a színházcsinálás gondolatával, de kicsit jobban aktualizálja. Fogalmam sincs, hogy Mohácsi vagy csapatának bármely tagja látta-e ezt a Vidnyánszky- verziót, hatott-e rájuk ez a mozzanat, de valószínűleg nem. Mindkét előadás elrugaszkodik a műtől, mindkettő nagyon sok  élő zenét használ, lényeges elem bennük a szórakoztató szándék és ami ezeknél lényegesebb: mindkettő a saját közegének színházi viszonyairól szól.

Mohácsiék szerencsére tettek bele azért egy szünetet, a beregszászi előadásban ma ez lemaradt. (Elgondolkodtam, lehet, hogy csak a szabadtéri viszonyok miatt?)

A nézőnek kell a szünet pedig, ha a teljes nyári leállás nem is, de a két felvonás közötti mindenképp. Modern művész-előadásoknál szokásos, hogy nem merik kiengedni a nézőt, hogy levegőt vegyen - közben esetleg meglógjon - és lenyomnak 1,5 esetleg 2 órát egyben. Mivel jelenleg egy szórakoztató vígjátékot látunk, nem kell a nézők menekülésétől tartani, a nézők figyelnek, reagálnak, aztán tapsolnak is. (Gyuri pincérként Ferenci Attila kétszer is kap nyílt színi tapsot, bár az előadás nem a személyes sikerekre van kihegyezve.) A szünet bizony kell, mivel a színház társasági esemény is, jó az, amikor a többi nézővel meg lehet beszélni a látottakat - a büfé üzemeltetőjének szempontjáról ne is essék most szó.

(A Színházi Szemle következő előadása július 2-án a veszprémi Csalódások (erre nem tudok menni, aki látja, küldhet egy kommentet), majd július 6-án, a kecskeméti társulat Chioggiai csetepatéja következik. Az előadások érdekessége, hogy a Trokán-lányok szerepelnek benne, Anna veszprémi, Nóra kecskeméti színésznő jelenleg. Aki nem látta őket színpadon, az most esélyt kap erre is.)

Az Opera idei szezonjának utolsó főpróbájáról tértem vissza az imént, nagyon vegyes benyomásokkal. A 2011. áprilisi koncertszerű előadás után (MüPa), ma lesz a mű első magyarországi bemutatója. (Minthogy éjfél elmúlt, ma már szerda van, a premier napja.)

Ugyanezzel a közönséggel (Operabarátok) láttam az előző bemutatót is (Ariadné Naxosban) és most jelenthetem: az élet visszatért a normális kerékvágásba, volt taps és tapsrend is, a közönség ezt az előadást elfogadta. Mi lehet a különbség oka? Míg az Ariadné rendezője ráhúzta a darabhoz nem igazán passzoló koncepcióját az előadásra, addig jelen esetben Káel Csabának volt összesen egy ötlete - domináljon a vetített háttér - és ezt kidolgozva adta kísérőnek a színvonalas énekesi és zenekari teljesítmény mellé. Nem keltette azt a benyomást, hogy az előadás látványvilága különösebben szervesen illeszkedett volna a mű témájához, mondanivalójához, vagy akár elősegítette volna az énekesek munkáját. Nem, erről nincs szó. De amikor a rendező egy szituációra nem kínált érvényes megoldást, nem kötötte össze a mű világát a néző világával, akkor ehelyett mutatott egy nézhető és esztétikus hátteret, így aki éppen unatkozott, el tudta a három órát valahogy tölteni. Már aki a színpadi cselekménybe szokott belekapaszkodni az operában, mert ha valaki csak a hangzásra koncentrált, az nagyon jól érezhette magát ma is, sőt az Ariadnén is, mert zeneileg egészen rendben van (vezényel: Vashegyi György) mindkét produkció. Nagyszerű énekeseket hallottunk, akiknek kissé azért meg kellett azzal a helyzettel küzdeni, hogy a gazdag, színpompás karneváli jelmezek és a vetítés egészen elvonja a néző figyelmét, akinek sok energiája nem marad, hogy az akciót is kövesse. ("Szerencsére" az nem  is nagyon pörög.) A tapsrendnél már nyilvánvaló, hogy nem mindenki élvezi a hatalmas, mindenféle tüskékkel és kiálló szarvakkal díszített ruháját. Aricia alakítója, Szutrély Katalin az egy szem mázlista, aki lényegében egy menyasszonyi ruhában van végig. Az hordható. Hüppolütosz szürke köntösében valódi barokk udvari embernek tűnik, Moliere Kényeskedőkjébe illene jól bele. Vizin Viktória az, aki élvezi a vörös hatalmas pillangószárnyakkal díszített királynői ruháját, vagy inkább ruhakölteményét. Haamer Andrea minden munkája képzőművészeti remek, igazi műalkotás, részletgazdag. Sokszor azon kaptam magam, hogy ezeket nézegettem, miközben a színpadon leállt a sovánka cselekmény. A balettkar tagjai Bosch képeire emlékeztető szörnyekké váltak, volt egy szárnyas Merkúrunk is (Megyesi Zoltán). Dianaként nagyszerűen énekelt Schöck Atala, a jelmeze mindegy volt ehhez képest. Théseus (Kovács István) szarvakat kapott, mindjárt négyet. Ha már a produkció legdominánsabb eleménél, a látványnál tartok: most jöhetne a vetített képek jelentésének elemzése. Nem lenne ez lehetetlen, ugyanis nem törekszik Bordos Zsolt, az animáció készítője nagy bonyolításra. A világűrből indít, bolygókat látunk az űrben. A két főszereplő kapcsolata összetett, szövevényes - indákat nézünk a jeleneteik alatt. A pokolban játszódó felvonás háttere vulkanikus kietlen táj, majd a tengeri szörny felvonása alatt végig tenger a háttér, majd a happy end felvonása alatt az indákból díszítő motívum válik, ezzel is jelezve, hogy minden rendbe jön végül. Mint mondtam, el lehet nézegetni ezeket a képeket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy esztétikusak, harmónikusak, ahogy a barokk zene is az, ha fájdalom, ha öröm szólal meg általa. Azon kívül, hogy a táncosokról és énekesekről eltereli a figyelmet, a másik fő problémája a kivetítésnek az, hogy ZAJOS a projektor. Minél közelebb vesz valaki jegyet a királyi páholyhoz (onnan vetítenek), annál rosszabb helyzetbe kerül. Az első részt az I. emelet 6-os páholyból néztem és végig idegesített a monoton zúgás. Elképzeltem a premier nézőjét, aki kb 19 óra múlva oda tizenvalahányezerért ül majd be és ha jó füle van, akkor esetleg szintén dühöngeni fog. A főpróbán bőven volt hely a földszinten, simán átültem a 6. sorba, ahol már nem volt ez bántó. De nem tud mindenki elmenekülni a helyéről, így én azt gondolom, hogy nem szabad lett volna ezt az opera-idegen ötletet elfogadni ebben a formában. Vagy igenis meg kellett volna oldani, hogy legalább ne zavarjon.

Persze tisztában vagyok, hogy a nézők kegyeiért folytatott harc során mindent bevetnek, ez a modernizálás is erről szólna. Ha kicsit gondolkodik valaki, akkor be kellene, hogy lássa, hogy egy barokk operára még az opera törzsközönségének tagjai közül is csak kevesen fognak bemenni, de ők nem a felületes látványra hajtanak, hanem kifejezetten az énekesekre. Ha egy rendező nem ambicionálja, hogy az előadása a mához szóljon és összekösse a mű világát a nézőével, akkor még mindig választhatná azt, hogy nem foglalkozik a mű értelmezésével, "csak" korrekt módon megrendezi. Én ugyan azt szeretem, ha megmutatja valaki, hogy rólunk is szól egy előadás, legyen az opera is akár, de ha nem, akkor is fontos lenne, hogy helyzetbe hozza az énekeseket, mert akkor a mű óhatatlanul is megszólal és több lesz magánál. Míg a Mesterdalnokok vasárnapi előadását erre az énekes-centrikus, a művekre idegen elemeket rá nem erőltető rendezői stílusra a lehető legjobb példának tudnám említeni (a mögöttem ülők is arról beszélgettek a szünetben, valószínű Pesten ugyanaz a pár száz ember jár Operába, legyen az barokk vagy Wagner), a mai viszont éppen ellenkezőleg arra volt példa, hogy miként nehezíti meg külsődleges eszközökkel egy rendező az énekesei dolgát, miközben magát is meggyőzi arról, hogy haladó.

Megint elképzeltem azt,mi lett volna, ha ez a mű Kovalik kezébe jut. Mi mindent tudott volna ezekkel az énekesekkel létrehozni. Egészen biztos, hogy modern formában mutatta volna fel a történetet, négyszögként és kevéssé valószínű, hogy kérdőjelek nélkül hagyta volna a mű végén a kissé erőszakolt happy endet. Racine Phaedrájából ezt nyilván a közönség szórakoztatására hozta ki a librettista, ugyanezért van a rengeteg üresjárat-balett is, amely megakasztja a történetet és nem tesz hozzá. Az emberek ízlése közben megváltozott, már nem ezt nevezné valaki könnyed szórakozásnak.

A lényeg mindenesetre nekem kimaradt. Még sosem láttam a történetnek olyan feldolgozását, amelyben kicsit se éreztem volna át a szereplők tragédiáját. (Volt nemrég egy Tasnádi István-féle igazán modern verzió, a Fédra Fitness, az jóval többet mondott az emberi kapcsolatokról, mint ez az előadás.) Ha itt tragédia végül nem is lett, de a szereplők legalapvetőbb kapcsolatait sem sikerült megjeleníteni. Nem hisszük el még a főszereplő pár szerelmét sem, ami a Hippolytost játszó Jeffrey Thompson viselkedésén múlik nagyrészt. A kontratenor mozgása inkább karikatúrát fest, miközben egyébként gyönyörűen énekel.

Az előadást látva minduntalan az idő relatív volta jutott eszembe. A Mesterdalnokok kapcsán a MüPában töltött 6,5 óra rövidebb volt, mint ez a 3. Ez tény. Ez az előadás sajnos olyan messze van színházilag az én opera-eszményemtől, mint amilyen messze vannak az előadás elején kivetített bolygók egymástól. Űrt éreztem és ezen még az igazán színvonalas zenész-énekes gárda sem segíthetett.

A címben idézett sorok A nürnbergi mesterdalnokok librettójának Várady Antal-féle fordításából származik. A III. felvonásban a mesterek szövege ez, e szavakkal reagálnak Walter mesterdalára. Ez után a mai este után, amely a 8. Wagner-napokat lezárta, nyugodtan lelkendezhetünk mi is így, ezek a szavak pont alkalmasnak tűnnek. Ez a mai a 200. idei előadásom volt, valódi ünneppé vált.

Korábban, évekkel ezelőtt láttam már Mesterdalnokokat az Operában, de egyáltalán nem érintett meg, annak ellenére, hogy Wagner egyéb műveit elég nagy lelkesedéssel nézem évről-évre. Vasárnap, tudva, hogy előre nem sikerült jegyet intézni, némileg bizonytalanul, alulmotivált állapotban, sőt kedvetlenül indultam neki a délutánnak a nagy hőségben. Nem célzottan a MüPá-ba, gondoltam, vagy odamegyek vagy nem. Még gondolkodtam. Aztán mivel a kettes vonalán baleset is volt, nem tudtam ott leszállni a pótlóbuszról, ahol eredetileg akartam és elvitettem magam akkor már tényleg a Boráros térre. Ennyin múlt az, hogy elvetődtem a MüPá-ba mégis. Végül tudtam jegyet venni a harmadik emeletre, kifejezett mázli volt.

Ezeket az érdektelen körülményeket csak azért írom le, hogy ezzel is jelezzem, mennyire anti-nürnbergi hangulatban ültem be, és emiatt minimális esélye volt annak, hogy az előadás elvarázsoljon. A körülményeknek, a néző állapotának (nem éhes-e, nem túl fáradt, indiszponált, ideges netán? ) tapasztalatom szerint mindig nagy szerepe van abban, hogy mennyire jó lesz maga az élmény, nem lehet elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől. Az a szép, amikor hasonló közömbös vagy kifejezetten negatív állapotból tud felhozni egy előadás valakit, az jelzi, hogy igazán erős a hatása.

Annyira sok idő nem kellett, beszívott a mű, és nemcsak a zene, de a kitűnő színházi megvalósítása miatt is. 

Már régen ültem a harmadikon. Innen egészen más a színpad, madártávlatból jól látszott az, mennyire szépen mozgatják a kórust és a szereplőket - közelről ez másként festett később. (A beidegződések erősebbek, igen, én is lementem a földszintre a második-harmadik felvonásra, ezzel nem voltam egyedül, minden üres hely betelt.)

A nyitány alatt szépen sorban leült minden szereplő a színpad közepére épített dobogó két oldalára. A Waltert éneklő szereplő jött csak később. A lovag kívülálló, ez a késés egyértelműen jelezte is ezt. A saját székét a kijelölt helyéről Éva mellé akarta tenni, de a lány komornája vitatkozott vele, és nem hagyta, hogy oda leüljön. Ez a jelenet értelmezhető lett volna pusztán énekesek közötti civil vitának is. Ezen a ponton tudtam már, talán a kezdés után tíz perc sem telt el, hogy ez egy kedvemre való rendezés lesz.(Michael Schulz munkája.)

A Mesterdalnokokban énekesek játszanak énekeseket, egy féligszcenírozott változatnál adja magát, hogy a székekkel, kottapéldányokkal és állványokkal minduntalan reflektáljanak erre a valódi helyzetre. (Nem mintha egy ilyen kaliberű énekesnek, aki a Wagner-napokon fellép, még szüksége lehetne a kottára.) Néhány székből és állványból pillanatok alatt kialakítják az iskolát a szereplők, többre nincs is szükség. Imponáló ez az egyszerűség, nagyon jól működnek az énekesek, akiket semmilyen felesleges hatáselem nem halványít el. A "valódi" kellék egészségesen kevés, belenyugodtak abba, hogy a MüPá-ban illusztrálni nem igazán szerencsés. Az Operával ezen a díszlet-vonalon nem tudnának versenyezni úgy sem. (Az Operának viszont nincs forrása ennyire jó gárdát kiállítani, mint amilyet Fischer Ádám össze tud hozni - sokan nyilatkozták már, hogy az ő kedvéért vállalják a fellépést, mert rang vele dolgozni akár Budapesten, akár bárhol máshol.)

A kellékek közül nem kelt meglepetést, hogy Hans Sachs nincs most sem megfosztva néhány cipész-eszköztől, bár a cipő talp valódi felszögezésére nem vállalkozik. A kenyeres kosár sem meglepetés, viszont a város kedélyes hangulatát az erkélyekre alkalmilag kihelyezett virágosládák kellemesen visszadják. Jó a háttérkép is, amely felvonásról felvonásra változik. (Egy szárnyasoltárra is emlékeztet, amely a mű egyik ihletője volt Wagner elmondása szerint. De megjelenik e felületen maga a város látképe, illetve egy Bosch-kép is.)

A szereplők jelmezei most is hasonló filozófiával készültek, mint a többi Wagner-előadásra: részben jellemzik is a szereplőt (a kórus női tagjai egy-egy főkötő felrakásával nürnbergi polgárasszonyokká válnak), ugyanakkor koncerten használatos fellépő ruhának is beválnak. A Ringben szinte mindenki frakkban énekelt, kevesen tértek el ettől, ha ahhoz viszonyítok, akkor azért ettől az alaptól jobban elrugaszkodtak. (Gondolok itt a tanulók rövidnadrágos megjelenésére.)

A színlapon látható, hogy most is nemzetiközi sztárok vannak a főbb szerepekben. Elképesztően jók ezek az énekesek, különösen a rendkívül nagy igénybevételnek kitett James Rutherford, aki Hans Sachs szerepét nemcsak, hogy kifulladás nélkül könnyedén bírja, de át tudjuk érezni a saját tragédiáját is. Lemond Éváról, mert érzi, hogy a lány ugyan szereti, de másba lett szerelmes. "Nem akarok Marke király lenni" - mondja a cipész, és ezzel a megjegyzéssel Wagner konkrétan is összeköti a darabot a korábbi Trisztán és Izoldával. Lehetne itt is  tragédia, nem annyira magától értetődő, hogy a szerelmesek végül egymáséi lehetnek. (Hányan tudnátok egy mesterdalt költeni csak úgy? - mekkora mázli, hogy a lovag minden előképzettség nélkül képes erre. Ha nem lenne az, akkor az atya szándékai szerint sosem vehetné el Évát, elmaradna a boldog vég.)

Az említett nagyon átélhető alakításon kívül nekem kifejezetten tetszett az inas (Dávid) szerepében éneklő Uwe Stickert, nagyon szép hangja van, korábban nem láthattam. Eric F.Halfvarsont viszont már hallottam a Parsifalban is, sőt 2009-ben, amikor kétszer is megnéztem a Ringet a Wagner napokon, mindkétszer nagyon élveztem a Hagen alakítását, és ennyi év után is visszaemlékeztem rá. (Aki a MET-közvetítésekre jár, azok persze gyakrabban is hallhatták.) Halfvarson kellően lelkes műpártoló atya, akinek egészen egyértelmű, hogy nagyszerű megoldás egy dalnokversenyen a lányát és vele a vagyonát felajánlani a győztesnek. A figura elég szeles, átgondolatlanul cselekszik. A szakmai zsűri dönt, de a lánynak meg van a joga a választásra: ha nem megy hozzá a győzteshez, akkor joga van elutasítani - de akkor az apa nem engedi, hogy később akárki máshoz mehessen. A mesterek körében még halványan felmerül, hogy mi lenne, ha a nép dönthetne. Igazi kavarás lesz ebből, nem igazán tudják eldönteni, hogy most a lány válasszon bajnokot, a mesterek vagy a széles tömegek. Valahogy egyik sem érződik jó döntésnek. Az persze kevéssé merül fel (csak Hans Sachsban), hogy minek kell a lányból díjat csinálni. Ez a huzavona - felteszem nem szándékosan - de mégis eszembe juttatta a kulturális életben most divatos pályázatosdit, amikor van szakmai zsűri, van díj (lány helyett egy társulatos színház a várható döntés szenvedő alanya) és valahogy az egész mégis máshol dől el. A nürnbergi dalnokversenyen is volt tucatnyi jelentkező, de a preferált versenyző megkapta a lányt, mielőtt a többiek sorra kerülhettek volna. És még csak nem is mukkantak. Persze a nürnbergi mestereknek el kell fogadnia, hogy így is meglehetősen hosszú az opera és nem vesződött Wagner, hogy még tizenkét béna mesterdalt is megírjon. De így is belegondolhatunk a mellőzött kérők helyzetébe, ha nagyon akarunk és nem akadályoz meg bennünket az, hogy annyira gyönyörűen énekelt Walter, azaz Klaus Florian Vogt. Lehet, hogy többen is őt választották volna, nem pedig Bo Skovhust, aki Beckmesser szerepében nagy humorérzékről is tanúbizonyságot tett azon kívül, hogy van olyan jó énekes, mint vetélytársa. Az énekes - amint hallottam -, térdoperáción esett át nemrég, emiatt a felhasznált botra feltétlenül szüksége volt. Olyannyira jól be tudta ezt építeni az alakításba, hogy amíg nem jött ki a tapsrendre szintén bottal, addig azt hittem, hogy ez pusztán egy szellemes rendezői ötlet. Szánalmas a figura önteltsége, nem vele szimpatizálunk, de a végén mégis megsajnáljuk azért, mert becsapták. Számomra ezek az énekesek nyújtották tegnap a legtöbbet. Persze a többiek is rendben voltak, jó Éva volt Anette Dasch. Ha nem  érezzük a vonzerejét, akkor egyáltalán nem lesz tétje az egész operának, mindegy lett volna, hogy végül ki nyeri el. Létrejön közte és Walter között a kapcsolat, némileg civilben, de mégis harmonikusan ülnek a színpad szélén a második felvonás nagyjelenete alatt, amíg Hans Sachs lehetetlenné teszi Beckmesser szerenádját.

Az előadásban pici, de emlékezetes alakítást nyújtott Pintér Dömötör is éjjeliőrként - egy igazán kicsi szerepben is lehet emlékezeteset nyújtani.

Szívvidító este volt mindennel együtt. Kár lett volna kihagyni. Én mindenesetre várom, hogy majd a 2015-ös programban ismét feltűnjön az előadás. Ha ebben a szezonban az első előadást néztem volna meg, akkor minden bizonnyal még kétszer visszaülök, érdemes lett volna. De most utólag ennek az egy estének is nagyon tudok örülni, igyekszem magamban az emléket olyan hosszan megőrizni, amíg csak lehet.

Június 1. óta már sok víz lefolyt a Dunán, különösen most az árvíz idején. Szombat volt és én a Színművészetire mentem délután egy lényegében zárt körű vizsgára. Nem sok információ jutott el hozzám korábban, csak az volt a kulcsszó, hogy a "Vidnyánszky-osztály" és Három nővér lesz. Most mielőtt valaki azt várná, hogy azon fogok hosszan lamentálni, hogy bezzeg Vidnyánszky a magyar színházi élet minden zegét-zugát már belepte, ki kell, hogy jelentsem: most nem a rendező-igazgató atyáról, hanem a színész-fiúról (is) lesz szó, akit már megcsodáltam Zsótér Hamlet-vizsgarendezésében. A  Marton László és Hegedűs D. Géza által irányított osztály hemzseg a tehetségektől, nekem legalábbis az az érzésem, hogy több figyelemreméltó színész fog innen kikerülni. Mivel mindössze ez volt a második alkalom, amikor őket láttam - de biztosan nem az utolsó, mert most már őket is figyelni fogom, mint a  Zsótér-Zsámbéki osztályt (lsd. Peer Gynt). 

Az előadás előtt  - nyári szombat este volt, jó meleg idő - szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze mégis. Az egyik tanár megjegyezte "egyre népszerűbb a Vidnyánszky-osztály". A Hevesi terembe (Uránia mozi fölött) zsúfolódtunk be, a sámlis sor előtt még befért egy földön összekuporodó is. Visszagondoltam a régebbi emlékeimre, és úgy tűnik, hogy egyre kevesebb előadás és vizsga zajlik a nagyszínpadon, annál több szorul be a kisebb terekbe. Ennek nyilván anyagi okai is lehetnek, illteve az is hozzájárul, hogy a választott darabokhoz az intim tér jobban megfelel. Azt nem is akarom megemlíteni, ami már közhely, hogy egy Csehovra kisebb közönségigény van, mint lenne egy zenés vígjátékra. Én az előadás elején jöttem rá, hogy mennyire hiányzott már ez a szöveg és maga Csehov is. (Jövőre lesz egy októberi Cseresznyéskert az Örkényben, ráadásul Zsótér rendezi többek között Kerekes Évát is.)

A vizsgaelőadásoknál megszokott megoldás, hogy jelenetenként átosztják a főbb szerepeket, így többen is kaphatnak jó lehetőségeket. Persze nem mindenki. A Hamlet esetén leginkább a fiúknak volt kedvező szerepe.  A Vidnyánszky-fiú Versinyinként is figyelemre méltó, de természetesen a figurát teljes mélységében nem tudja még megcsinálni, bizonyos mondatoknak nincs súlya ennyire fiatal ember szájából. Biztos vagyok, hogy lesz. Szoljonijként egészen meggyőző, már most azt éreztem, hogy a helyén van. Egy "felnőtt-előadásban" is működőképes lenne.

Ezeket a sorokat két héttel a vizsga után írtam, de itt leakadtam - tekintve, hogy a hallgatók neveit nem tudtam és ez meg is akadályozott a részletezésben. Azóta még egy hét eltelt, voltam egy másik vizsgán (Zsótér-osztály, Baal) és néhány tekintetben megvilágosodtam. Például a rendező személyének kérdésében. Az osztályfőnökök (Marton László és Hegedűs D. Géza) a "gyerekektől" jeleneteket kértek, említve, hogy szabadon választhatnak a darabból és azzal az osztálytárssal dolgozhatnak, akivel akarnak. Rengeteg jelenet gyűlt össze és a vizsgára csak leválogatták a legjobbakat. Szándékosan törekedtek arra, hogy ahogy a Hamletben a fiúkat, most a lányokat emeljék ki. (Ez saját feltételezésem volt, ezt megerősítette csütörtökön Hegedűs D. Géza, aki szintén nagyon elégedett volt a diákok eredményével, olyannyira, hogy nyilvánosság elé is kerül majd ez az előadás jövőre. Sőt: a Pesti Színházba is készíteni fognak egy saját előadást, amely jelentős eredménynek számít, hiszen még két tanévük hátra van.) 

A vizsgán lement a teljes első felvonás és a másik háromból egy-egy részlet. Elég kevés maradt ki, főbb vonalakban így is érthető a Három nővér, bár jobban lehet élvezni a darab ismeretében. Ami nekem üdítő élmény volt, a rengeteg sziporkázó ötlet, amelyek egyrészén érződött, hogy az osztály korábban Zsótér keze alatt dolgozott. Zsótér módszere az, hogy néhány kelléket a színészek úgy használnak, mintha más lenne - ebből rengeteg poén adódik. Volt még számtalan lufi is, amelyeknek a leeresztése a megfelelően választott időpontban szintén hatásos. A papírrepülők, illetve a zongora hasznosításáról nem is beszélve. Persze, ha a zsúfolásig megtöltött nézőtéren tudok jegyzetelni vagy a neveket megjegyzem, most dőlhetnének a részletek.

Álljon itt zárásként legalább a lányok neve. Olgaként leginkább Szabó Erika, Másaként Zsigmond Emőke, Irinaként Mészáros Blanka és Natasaként Bach Kata szerepelt többnyire. De nem mindig. Remélem, hogy tíz év múlva már mindannyian túl lesznek egy "igazi" Három nővéren, amelyben legalább ennyi lendület és tűz lesz, mint ebben a vizsgában. Én drukkolni fogok nekik rendületlenül.

Miért is járunk színházba? Azért, hogy szembesüljünk mindennapi problémáinkkal, belenézzünk a színház által elénk tartott tükörbe, vagy azért, hogy elfelejthessük ideig-óráig a való világot? (Esetleg egyes színészek játékában gyönyörködni, esetleg pusztán sznobizmusból - vannak még más lehetőségek is persze.) A kérdés burkoltan vagy nyíltan felmerül és döntéseinkkel tudatosan vagy ösztönösen megválaszoljuk.

A Kamrába valószínűleg inkább az első ok miatt járhat valaki, azt gondolnám. Az, hogy a felvetett kérdés mennyire általános vagy speciálisan érint valakit, az megint egy másik kérdés.

Tanárként Mayenburg Mártírok c. előadására beülni részben megnyugtató, részben kellemetlen élmény. Megnyugtató lehet azért, mert azzal szembesülünk, hogy a mi "problémás" tanulóink a darab főszereplő diákjához képest könnyebben kordában tarthatóak, másrészt egész napos küzdelmek után kérdéses, hogy valóban akarunk-e még egy iskolai konfliktussal este is szembesülni. Nem elég-e nekünk a magunk baja is?

Legalább húsz éve rendszeresen eszembe jut a Sirályból az a Medvegyenkó által mondott gondolat, hogy "azt kellene megírni egy darabban, azután eljátszani színpadon, hogyan él a magamfajta tanító. De nehéz az élete, de nehéz!" Ez a darab ezt a vágyunkat nem tölti be, tényleg csak egy nagyon partikuláris kérdésről szól a darab.

A darab főszereplő diákja, akit Tasnádi Bence játszik, megtér és az egész világot a vallás szemszögén keresztül nézi. A Biblia a kiindulópontja, de nem kötődik egyik elfogadott egyházhoz sem. Nyilván kapaszkodót keres, és ebben megtalálja. Ehhez képest elég hamar eljut a tanait vitató biológiatanár megölésének gondolatáig. 

Az előadás utáni éjszaka az első három bekezdés megírásáig egyből eljutottam, de itt leálltam. Nagyon papírízű volt a dráma alaphelyzete, és gondoltam, hogy az ilyen előadásoknál érdemes várni, hogy mennyire erős az utóhatása. Június 5. óta néha eszembe is jutott, de inkább csak azért, mert nyomasztott e bejegyzés befejezetlensége. 

Ami több mint két hét után is biztosan állítható: a darab hiányosságait a színészek most is nagyrészt sikeresen kipótolják. Egy gyenge társulattal könnyen bukhatna az előadás, de a Katona színészei miatt ezt feltétlenül érdemes megnézni. Nagy Ervin tornatanára hibátlan, jellemzően hallgatásra, mások cselekedeteire való reagálásra kénytelen szorítkozni, de némán is érzékelteti a véleményét.Valószínűleg neki van a legélhetőbb hozzáállása az egész helyzethez, övé a "nem kell az egésszel fogallkozni" álláspont. Korábban Ervin jellemzően a legnagyobb férfiszerepeket játszotta a Katonában, nagyon gondolkodnom kellene, hogy egy ehhez hasonló kisebb karakter-alakításra visszaemlékezzek. Megy neki ez a feladat is, ahogy eddig tartóoszlopa tudott lenni nem egy produkciónak, most képes arra, hogy mezőnyjátékosként működjön. Egyébként erősen úgy tűnik, hogy Tasnádi Bence és a tanárnőt játszó Ónodi Eszteren kívül nincs is más, aki a többieknél jelentősebb lehetne. A szokásos módon erős a társulat, bár megint keveslem azt a szerepet, amelyet Kiss Eszter kapott. Nem túl hálás a szülői szerep, illetve túl sokat nem hoznak ki belőle. Takátsy Péter igazgatója szintén azt a benyomást erősíti, hogy sematikus ez a darab, nem Mayenburg főműve.

Az előadás után bő egy héttel én is megkaptam privát, amit inkább a színházban szerettem volna látni -  erős és megalapozott, jól felépített konfliktussal bíró iskoladrámát. (Pintér Béla tudna vele mit kezdeni, ha témahiányban küzdene, fel is ajánlanám neki.) Lehet, hogy ez a magán-előadás is az oka, hogy ezek után még kevésbé tudtam átérezni a Mártírok jelentőségét. Én a magam esetében csak annak tudtam örülni - mert a párhuzam azért eszembe jutott, visszagondoltam az előadásra -, hogy legalább szexuális zaklatással nem lettem meggyanúsítva. Ez is valami a mai világban.

Színlap

Vannak azok a fránya szórakoztató előadások, amelyek nem az ún. művész-színházakban, hanem valamelyik kevésbé elismertben kerülnek műsorra. Az ember hajlamos azt hinni, hogy beül a néző, szórakozik egyet és aztán az előadás emléke nyom nélkül odavész. Néha derül csak ki, hogy ez mennyire nem igaz, bizony maradnak benyomások, emlékképek is elég szépen. 

Itt van mindjárt a József Attila Színház korábbi - társulatos, Léner Péter igazgató által fémjelzett - korszaka. Nemrég a Centrál Színház Illatszertára kapcsán jutottak eszembe, most tegnapelőtt pedig egy másik előadásukra, a Minden jót Elling!-re emlékeztem vissza. Axel Hellsteinus darabja most ugyanabban a fordításban megy az Aranytízben (Domsa Zsófia szövege), pusztán a címet változtatták meg, illetve mintha többet húztak volna belőle. Minthogy annak idején Sztarenki Pál rendezését a bemutató környékén láttam (2008. február), konkrét részletekre nem emlékszem, de arra, hogy a női szereplőknek  sokkal több helyzete volt, arra igen. 

A József Attila apró stúdiójában ragyogóan működött a két beilleszkedési zavarokkal küzdő férfi története, akik két évet egy elmegyógyintézeti szobában töltöttek együtt, és most az oslói önkormányzat jóvoltából egy garzonban próbálhatják ki először az önálló életet. Schnell Ádám és Besenczi Árpád életet lehelt a figurákba, ahogy most ezt hasonló színvonalon megteszi Őze Áron és Kedvek Richárd. Színészdarab ez, hálás feladat játszani és persze akkor érdemes elővenni, ha van két alkalmas színész, aki képes fenntartani a nézők érdeklődését, sőt: akiknek a vonzása van akkora, hogy be is jön a nevükre a közönség.

Őze Áron a Magyar Színház igazgatója, számtalan főszerepet játszott anyaszínházában eddig is, sőt "idegenben", a Belvárosi Színházban is bizonyítja színészi képességeit a Gyógyír északi szélre c. kétszereplős darabban (Fullajtár Andreával). Én eppen emiatt a korábbi brilliáns alakítás miatt mentem el az Aranytízbe, kíváncsi voltam, hogy Schnell után milyen lesz Őze ugyanabban a szerepen. A tapasztalatom most is hasonló volt, mint az Illatszertár esetén: felül nem írta, "nem mosta le" a korábbi élményt, de elfogadtam Őze Áron Ellingjét olyannak, amilyen. Esendő, sebezhető, de nagyon szerethető.

Kedvek Richárdot én alig láttam színházban, tekintve, hogy Kecskeméten és Szegeden lépett eddig többnyire fel. Mások számára azért lehet ismerős, mert főszerepet játszik egy TV-sorozatban, amelyiknek csak a címét hallottam, de egy kockát sem láttam belőle - TV nélkül ez bajos is lenne. Meggyőző volt ő is és ami ennél több: olyan színész, akit szívesen néz az ember. Van kisugárzása, ahogy Őzének is.

A két színész egy egymást jól kiegészítő párost alkot. Akár van köztük baráti viszony, akár nincs - érezhető a harmónia és az is, hogy szeretik ezt a feladatot. Az általuk játszott szereplőknek más-más a gyenge pontja, így elhisszük nekik, hogy jól elélnének még hosszú távon is. Emlékezetes, amint pacalt esznek - olyan jóízűen, hogy kedvet kap rá a néző. 

Kisebb szerepet játszott Széplaky Géza. Frank, a két férfi kapcsolattartója, szociális gondozója szerepében időről időre feltűnik. Széplakyt idén a Paulusban és nemrég a Kőműves Kelemenben is láttam. Mindkétszer megállapítottam, hogy jó arc, érdekes az, amit csinál, de a szerepe nem volt kiemelt ahhoz, hogy a főszereplőkkel versenybe szállhasson és persze a nevét nem jegyeztem meg, amúgy sem erős pontom a névmemória.

Jelen esetben ez az alakítás már áttörte ezt a határt és Széplaky Géza is bekerült a számontartott színészeim közé. Ugyan most is kisebb a szerepe, de mivel összesen négyen lépnek fel, sokkal nagyobb hatása van egy ilyen karakternek az előadás egészére nézve, szükségszerűen nagyobb figyelem jut rá is az előadás 2,5 órája alatt. A nézőnek szüksége van friss impulzusokra is, így óhatatlanul is várja azokat a jeleneteket, amelyek a két főszereplő párbeszédeit megtörik. Sok esetben éppen általa lendül előre a cselekmény. Széplaky Géza Frankje kicsattanóan egészséges, normális és racionális személyiség. A darab szerzője igyekezett egy igazi átlagembert felrajzolni, aki szereti a sört, a focit, eljárogat szórakozni. Nagyon lényeges ez a figura és az is, ahogy válságba kerül (felesége elhagyja egy másik nő miatt) - fontos ez a kontraszt, megmutatja, hogy a két deviáns pasas élete annyira nincs is messze az átlagostól. Az előadás csúcsjelenete, amikor a gondozó és két pártfogoltja kocsmai körútra indult, és Frank egy karaoke-számot ad elő ("Only you"). Ebben a jelenetben megvesz minket Széplaky.

Szintén jó Cseh Zsuzsa, aki korábban szegedi színésznő volt, 5 év kihagyás után most lépett először színpadra. A fiúkhoz képest nem hálás a szerepe, de hát ilyen a színház, nem demokratikus intézmény.

A péntek esti előadás mindössze a harmadik volt, ráadásul több mint egy hónap kihagyással került újra színre a május 9-i bemutató óta. Egy ilyen szövegcentrikus, kevés szereplős darabnál óriási ez a kihagyás, főleg akkor, amikor még nem járatódott be az előadás. Lehet, hogy az, hogy helyenként meg-megdöccent, volt bőven tempótlan rész, ennek köszönhető - vagy a b választás: a rendező nem tudott kellő ideig dolgozni a projekten. Egyértelműen ötletesebbnek és kidolgozottabbnak éreztem a Sztarenki-féle verziót, mint most Hollós Gáborét. Az nyilvánvaló, hogy annak idején Sztarenki a barátaival, a közös munkahelyükön dolgozhatott, sok közös előadással és tapasztalattal a hátuk mögött, jelen esetben a színészek vidéki fellépései miatt  vagy egyéb munkái miatt az az érzésem, hogy kevés volt az idő. Még sokat fog ez az előadás alakulni, az nem is kérdéses, érdemes lenne a hosszabb szériára.

Volt néhány pont a szövegben, amelyet muszáj lett volna módosítani. (pl. Hosszan téma, hogy "ki veszi fel a kagylót" az előadásban. Rég nincsenek hagyományos  telefonok, sőt a színpadon is mobilt látunk, annak nincs kagylója)

Ami viszont feltétlenül jó megoldás volt a rendezésben: az elmegyógyintézetben kezdődő jelenetben az orvosnő csak hangja által jelenik meg, így kell reagálniuk a mondataira. Mindkét férfi  kiszolgáltatottan pislog, keresi a hang forrását. Sebezhetőségük egy pár másodperc alatt világossá válik. Már a nyitó képben is alig akarnak kimászni az ágyukból, amelynek végig központi szerepe marad a díszletben és a cselekményben is. Új otthonuk kevéssé különbözik az elmegyógyintézeti szobától, amelynek jelentése és jelentősége is van. A filmes betétek is sokat dobnak (a fehér színű díszlet nemcsak kifejező, de praktikus is emiatt), a szereplők kimozdulásához hátteret adnak. Elling távcsővel az Aranytíz ablakán néz ki, a szemközti éttermet pásztázza - ezt látva, még inkább kötődnek a megjelenített sorsok hozzánk is. (Még akkor is, ha mind tudjuk, hogy ilyen szociális ellátás itthon nincs, amilyen Oslóban.) A néző látja, hogy a hétköznapi élet megélése, mindennapi teendőink lebonyolítása is eredménynek számít néhány ember számára. Még akár azt a csekély örömforrást is megadja az előadás, hogy nyugtázzuk, legalább mi még a boltba félelem nélkül le tudunk menni. Ha egy lépcsőházban fekvő részeg nőt találnánk, már nem biztos, hogy mind ugyanúgy reagálnánk (lsd. a saját ágyunk átadásával, ahogy a szereplő). Reménykedjünk, hogy ilyen döntési helyzetbe a továbbiakban sem fogunk kerülni.

Színlap

A bejegyzés apropóját az adja, hogy az idén véget ért nagyjából már a szezon, néhány színház képes csak arra, hogy zárt térbe csábítsa be a nézőket. A Nemzeti június 30-án nagyszabású eseménnyel búcsúzik, de a repertoárelőadások már csak ezen a héten láthatóak június 22-ig, az Opera még tart premiert jún.26-án. Ezután már csak a nyári bemutatók következnek (Orlai 3 ígéretes előadásáról ne feledkezzünk meg, sztárszereposztással). Az évad akár így, akár úgy nézzük, véget ért, tehát lehet értékelni.

A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozó is befejeződött, amire úgy látom, hogy forráshiány miatt nemcsak én nem utaztam le, hanem a Színház c. szaklap (a legjelentősebb, ha valaki nem ismerné - szinhaz.net az elérhetősége) sem tudott kritikust küldeni. A POSZT-ról megjelent írásokból kiderült számomra, hogy az idei két válogató, akik ezt a feladatot díjazásért és költségtérítéssel végezték, összesen 150 előadást sem láttak együtt. Ez a szám roppant kevés ahhoz, hogy a teljes Kárpát-medence magyarul játszó társulatainak munkáját megítélje valaki, korábbi években kritikusok egyedül is 240 körül néztek előadást. Nagyon nem mindegy, hogy hány előadás lapján formál valaki véleményt.

Én mezei nézőként - akinek persze az elérhetetlen és titkos álma már 1994-től az, hogy valamilyen okból mégis csak egy színházi találkozó előadásainak válogatója legyen belőle - az eddig megtekintett 197 előadás alapján összeszedem, hogy az általam látottak közül mit tekintek kivételes értéknek. Probléma az, hogy lesznek ebben nem idei bemutatók is (lett összesen öt ilyen), de mindegy - a cél az, hogy aki jövőre keres egy jó előadást, hátha ezekből választ, másfelől a szintén sokat, sőt nálam is többet járó nézőtársak (vagytok páran) szintén nyilatkozzanak és kommentben közöljék a saját kedvenceiket. Kíváncsi leszek, hogy mennyi lesz a saját listám és a kritikusok listája között az egyezés, de ez csak októberben fog napvilágra kerülni.

Én hosszú távon nagyon jónak tartanám, ha létesülne egy néző-díj, az évadonként legalább 40 előadást megtekintők szavazataiból, ugyanakkor én is tudom, hogy esélytelen az egész, mert vakon meg kellene bízni a voksolókban. Magyarországon ez nem biztos, hogy sikerrel működhetne.

Milyen volt az évad? 

Ahány évadértékelőt olvastam eddig az elmúlt 20 évben, jellemzően mind romlásról számol be. Én ettől az általánosítástól eltekintenék. Tavaly az egész évadra rányomta a bélyegét az Új Színház átalakítása, majd tavasszal folyamatosan ott lebegett a bárd a Magyar Színház, a Játékszín és a Budapesti Kamara felett. Utóbbi kettőt bezárták, de idén Németh Kristóf magánszínházként kezdte a Játékszínt üzemeltetni, mégpedig leginkább a Budapesti Kamara sikerdarabjaival. Sajnos a színház legértékesebb stúdió-előadásai odavesztek, a friss (csak a premiert megélt) Háy János előadással együtt. Orlai Tibor átmentette a Piafot, a Vígszínház néhány színészt. Az Új Színház nézettsége idén visszaesett, a Kamara kis stúdiói és a lebontásra ítélt Merlin üresen állnak. Ezek a folyamatok bőven kihatottak erre az évadra. Kifejezetten pozitív fejlemény az Átrium és a Jurányi Inkubátorház megnyílása, más eseményt azt hiszem nem is lehet felsorolni, nagy igyekezettel sem. Az évadra ezeken a kisebb eseményeken és folyamatokon kívül alapvetően a Nemzeti Színház pályázata volt hatással. Lényegében a kormányváltás pillanatától biztos volt, hogy Alföldi nem tarthatja meg még egy ciklusra a színházat - de az korántsem volt ilyen biztos, hogy ennyire jól összekovácsolódik a társulat a vezetése alatt. Én a Nemzeti öt évéből az első kettőben sokszor távoztam csalódottan, csak a kettes villamos panorámája által kárpótolva, majd magánéleti okokból (nem voltam Pesten) kihagytam a legzűrösebb, támadásokkal tarkított harmadikat. Tavaly, a negyedik évben viszont a teljes repertoárt megtekintettem négy hónapon belül és meggyőződtem arról, hogy minden előadásukban van valami elgondolkodtató, ami miatt érdemes volt elvillamosozni egészen odáig. Az idei évad eleje a hitetlen reménykedésé volt, majd az elkeseredésé. Az a szomorú, hogy Alföldi még nem érte el a maximumot, még lett volna több a csapatban, a legjobb előadások meg sem születtek. Nyugodtan párhuzamot vonhatunk a hosszú ideje működő Örkénnyel, amely szintén nem jutott el öt évad alatt arra a csúcsszintre, ahol most tart. Én a magam részéről a teljes repertoár minőségét nézve a legjobb színháznak Pesten (hiszen nem járok vidékre, arról nem is tudok nyilatkozni) egyértelműen az Örkényt tartom. Jó lenne, ha megkaphatnák a Budapesti Kamara két kis stúdióját, és beindulhatna egy további gazdagodás, fejlődés.

És most jöjjenek a konkrétumok:

Legjobb társulat: a szívem vérzik a Nemzeti felbomlása miatt, de akkor is azt érzem, hogy míg a Nemzeti a hegyre menetelt nagy léptekkel, az Örkény már elért egy magaslati pontot, nagyon kiegyenlített, egységes társulati munkát nyújtó csapat.

Legjobb előadás: Zsótér Peer Gynt-je volt a legnagyobb élményem. Egy tavalyi vizsga 8. előadását láttam, a Zsótér-Zsámbéki osztályt, amelyet Zsótér egyedül visz tovább. Ezt feltétlenül újra szeretném nézni, amint lehet. Én rendszerint abban mérem le a hatást, ha egy előadás megváltoztatja a darabhoz fűződő viszonyomat. Ez megtörtént.

Legjobb rendezés: Horváth Csaba: A nagy füzet (Szkéné) - ezt az előadás vége óta így gondolom, valahogy éreztem márciusban, hogy nem lehet ennél jobb. Egységes és nagyon kidolgozott. Minden mozzanat a helyén van.

Legjobb szórakoztató-zenés előadás: Liliomfi (Örkény Színház, Mohácsi-testvérek átdolgozása), Pintér Béla- Parasztopera (Átrium) és Thelma és Louise-ra (Máthé Zsolt rendezése, Sanyi és Aranka színház). Az utóbbi kettő régi előadás, nem illene ide beírni, de én most láttam őket.

Legjobb előadott kortárs magyar dráma: Kerékgyártó István: Rükverc (Máté Gábor rendezése, Kamra). Novellafüzér változatban is leköti az embert, színpadon is.

Legjobb díszlet: A legötletesebb térhasználata egyértelműen a Zsótér-féle Peer Gyntnek volt, bár ez nem épített díszlet. Az ötletek valószínűleg most is részben Ambrus Máriától eredhettek, aki minden Zsótér -előadás egyik tervezője. De a Rükverc nagy bevásárlószatyra (amelyben az egész előadás játszódik) is esélyes lehet erre a díjra.(Cziegler Balázs munkája) 

Legjobb jelmez: Liliomfi (Örkény - Remete Krisztina) - szerettem ezeket a "mintha"-ruhákat. Mintha a XIX. században lennénk és volna forrás selyemre és  bársonyra, miközben nyomott kartonruhának néz ki mindegyik.

Legjobb férfi főszereplő: Jordán Tamás (Rózsavölgyi Szalon - Az utolsó óra) ÉS Bán János (Rükverc) - nem nagyon van kedvem őket rangsorolni. Bán megrázó Vidra Zsoltként, Jordánnak a helyzete annyiban nehezebb, mert mindössze ketten vannak a színpadon (Alföldivel) és elég elvont a szöveg, nagy dolog élettel megtölteni egy vallásról szóló filozófiai vitát. A Rükverc viszont egy hálás színészdarab, plasztikusabb a szerep, talán könnyebb a feladat, ha a kettőt viszonyítom. Tőlük nem veszi el az elsőséget, de csak kicsivel marad mögöttük Hevér Gábor Antóniója a Nemzeti rövid életű A velencei kalmárjából. (Mohácsi-rendezés) Nagyon jó évei voltak az utóbbiak, remélhetőleg a Vígszínházban is jó feladatok várják.

Legjobb női főszereplő: Szandtner Anna (Örkény - Kék angyal) - varázsos színpadi jelenlétével értelmet adott egy legalábbis vitathatóan sikerült produkciónak. Miatta érdemes volt megcsinálni. Mellette nekem egyedül Csoma Judit (Egy komcsi nyanya vagyok - Katona, Sufni) jöhetne még szóba. Sok jó női alakítást láttam, de az a kis plusz, ami a mezőny fölé emel valakit, számomra ebben a kettőben volt meg.

Legjobb férfi mellékszereplő: Bányai Kelemen Barna (Bányavakság, Marosvásárhely, Vj. a Tháliában) - a listámon ebben voltam legelőször biztos, lényegében főszerepet csinált ebből a szerepből - azonnal megjegyezhető, nagy formátumú színésznek látszott első pillanatra. Csak a pesti mezőnyben, számomra nem kérdés, hogy Kulka János A nép ellenségében volt annyira erős, hogy neki ítélném ezt a díjat. A harmadik színészi alakítás, amelyet muszáj megemlítenem: Fodor Tamás ördöge  (Nemzeti: Az ördög szekrénye) emlékezetes lesz számomra ugyanígy, sőt akkor már a Képmutatók cselszövésében (Szkéné) nyújtott főszerepét is érdemes emlegetni. Jordán és Fodor egyformán örömszínészek lettek, már mindent elértek, bizonyítottak, jelenleg szemmel láthatóan a karrier csúcsán egyszerűen élvezik a játékot és ez minden megnyilvánulásukon látszik. Mindent tudnak a színházról, nem sietnek sehova.

Legjobb női mellékszereplő: Szirtes Ági (Kamra, Heldenplatz) és Szandtner Anna (Liliomfi, Örkény), Szamosi Zsófia (elsősorban a Szutyokban, de voltaképp minden Pintér Bélában, amit láttam idén nagyon jó volt) - fej-fej mellett.

Legjobb operaelőadás: Kovalik Anyeginje, amely számomra most teljesedett ki. Eddig mindig hiányoltam belőle az Anyegint, de Remenár kiegészítette. Ha ezt nem látom, akkor a Bretz Gábor -Cser Krisztián által fémjelzett Don Giovanni volt a legjobb (márc.9.), egy nappal az említett Anyegin előtt. (Utóbbiak a sablonos rendezésen diadalmaskodtak.)

Legjobb operaénekes: Pavol Remenár, mint Anyegin - sosem gondoltam, hogy látok egy igazi Anyegint. Reveláció volt a szerepben, három napon belül kétszer is láttuk - másodszor is ugyanúgy hatott. Fekete Attilával kapcsolatban annyira elfogultak vagyunk már, hogy őt nem írhatnám ide, túl sokszor láttuk ahhoz, hogy objektíven nézzük. Szerettük idén is.

Legjobb opera énekesnő: Létay Kiss Gabriella (mindegyik pesti szerepében láttuk egyszer, Carmen, Desdemona, Mimi is volt, de mint Pillangókisasszony elképesztő kisugárzással bírt) A lányom egészen biztos, hogy még Mester Viktória megemlítéséhez is ragaszkodna.

Legígéretesebb pályakezdő: Nekem itt négy egyetemi hallgató  azonnal az eszembe jut. Vidnyánszky Attila az egy, ha muszáj egyet mondani. (ld. Zsótér Hamlet  vizsgája) Ha nem muszáj, akkor még: Fehér László, Fehér Balázs Benő, Bán Bálint, egyformán érdekelni tudtam őket több előadásban is, a Peer Gyntben aztán különösen. Az operisták közül Cser Krisztián felfutása az, ami szép reményekre adhat okot. Jó lenne, ha ő maradna hazai pályán. Visszakaphatná a Pomádét is, azt azért hiányoltuk idén.

Az évad meglepetése, "nagy felfedezése": Hozzá kell tennem, hogy számomra. Évek óta nem néztem Horváth Csaba előadásokat. Most jött A nagy füzet a Szkénében és nem kérdés, hogy egy igazi nagyformátumú előadás született. Ez volt a legnagyobb meglepetés, persze, ha leszámítom,hogy a Pintér Béla életművet is idén fedeztem fel igazán, amivel nem sokan dicsekednének.

Különdíj: Alföldi Róbertnek, ahogy alázatosan és nagy odaadással támogatta a színpadon a Vaknyugat ifjú színészeit és Az utolsó órában pedig Jordán Tamásnak "játszott alá". Nélküle Jordán nem lenne ennyire szenzációsan erős. Ráadásul, de nem utolsó sorban egész végig úriember maradt a Nemzeti körül folyó harcban. Nem anyázott, nem tett kétértelmű megjegyzéseket. Önmagában ez is figyelemre méltó lett volna, még ha nem rendezett volna nagy előadásokat is. Az idei munkái közül nekem színészként az Amphytrionban tetszett a legjobban. Örültem a Kőműves Kelemen rendezésének is.

Ennyivel ennyi.

Írjatok, ha valami kimaradt. Ismétlem, ez EGY mezei néző kedvenceinek listája. Ami érdekes, az összes rubrika közül mindössze kettőnél segített az, hogy elolvastam újra a látott előadások listáját. Az összes többi megvolt fejből és nem változott semmi akkor sem, amikor újra szembesültem azzal, hogy mit láttam még.

Június folyamán még három új beszámoló várható - és sajnos két befejezetlen bejegyzés is nyomaszt...

Van vígasz, állapítottam meg az előadás után. És nem éppen azért, mert éjjel hazaérve volt még fagylalt a hűtőben, hanem mert még tartott-tart az előadás hatása. A jámbor balgából is lehet hős, van esély arra, hogy megjavuljunk és elhagyjuk a hétköznapi bajainkat. Ha Parsifal megokosodik és  visszatalál a Grálhoz, akkor mi sem adhatjuk fel olyan könnyen a küzdelmeket.

Ha Wagner-napokra megy az ember, eléggé biztos lehet, hogy zeneileg nemzetközi színvonalú előadást kap, minden énekes képes a szerepét elénekelni, nincs kakukktojás Fscher Ádám produkciójában. A kórusban is vannak olyanok, akik szólóénekesként is beváltak, nincs gyenge láncszem. Ami alkalmanként megkérdőjelezhető, az a rendezés. De nem a Parsifal az, amelybe érdemes belekötni. Ez volt a legelső produkció 2006-ban, amellyel a rendezvénysorozat megkezdődött. Egyszerű, könnyen áttekinthető szimbólumokra építő előadás. Kiemeli az énekeseket és lehagyja a felesleges sallangokat Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna munkája. Látjuk szó szerint fehéren-feketén az ember két oldalát, a jót is és a rosszat is. 

Az előadást én most talán már harmadszor láttam, de a korábbi alkalmak után sok nyom nem maradt. Annak idején nem Christian Franz énekelte a címszerepet, és mivel elég sokszor láttam az Operában 1985 óta Molnár Andrással a darabot, az ő alakját kértem számon a MüPa-beli énekesen. Nem tudtam igazán ráhangolódni. Erre emlékszem tisztán a sok évvel ezelőtti alkalomból. A lányom mindössze nyolc évesen ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes Ring megtekintése után még jöjjünk el egy Parsifálra is, de a harmadik felvonást már nem bírta ki, elaludt. Évek teltek el közben (2009 óta), de tisztán emlékezett arra, hogy ez sok neki, így ma a kedvenc énekesei ellenére nem vágott neki még egyszer. Így most lemaradt az aláírásgyűjtés gesztusa is. 

Én ma végképp nem voltam ráhangolva a Parsifálra, nem voltam képes kiüríteni az agyamat és csak erre koncentrálni. A kimerültséggel küzdve az eredeti tervek szerint mégis beültem az előadásra, hiszen egy éve vártam, hogy ismét láthassam Christian Franzot játszani ÉS énekelni. Már hetek óta tudom, hogy jövőre ismét lesz Ring és ő is jön, így már annak is előre örülök. Mert lehet is örülni, ha jön. Az előadásból már legalább egy óra letelt, mire belépett a nézőtéren keresztül és minden tele lett élettel.

Ami nagyon vonzó, hogy ez a kissé bumfordi, rövid hajú, kerek fejű, semmiképp sem hősi alkatú ember milyen természetesen tud létezni a színpadon. Azt nem részletezném, hogy mennyire hatásosan énekel, mert ezzel kapcsolatban csak a megérzéseimre támaszkodom, és azt tudom megállapítani, hogy rám hat, mégpedig eléggé ahhoz, hogy első Rajnája óta folyamatosan várom, hogy megint június legyen és jöjjön.

Christian Franzot igazán szabályosan, "énekeshez méltóan" felöltözve még sosem láttam. Nem viseli a szokásos frakkot, amelybe a szereplők nagyrésze bele van kényszerítve a koncepció által (így tűnik félig szcenírozottnak, hiszen mindenki ezekben a ruhákban felléphetne egy szabvány koncerten is). Pontosítás: de, viseli a frakkot, de nem úgy, ahogy kellene. Ahogy a Ring előadásaiba a frakk nadrághoz be nem tűrt fekete inget hordott, ami illik a szabványtól eltérő hősök ábrázolásához, most először egy ugyancsak kiengedett fehér inget kap, majd ez később megszaggatott változatban kerül vissza rá. Egyedül a záróképben van rajta szabályos frakk - de a cipő akkor sem stimmel. Az első felvonásban egyik lábán fehér, a másikon fekete a cipő, a másodikban fekete, a harmadikban jön a fehér tornacipő. Mielőtt valaki kiakad, és számonkéri, hogy mit fárasztom ilyen jelentéktelen részletekkel, jelzem, hogy ez is a díszlethez illett, ami először volt tiszta fekete, majd félig ilyen, félig olyan. Végül jött a megtisztulás és az egész kifehérdett. Parsifál sorsa esetén a cipők is folyamatot jeleznek, azaz: amíg kezdetben a szereplő sorsa nyitott, a jámbor balga elmehet jó és rossz irányba, a második felvonásban úgy is tűnik, hogy rossz irányba megy el, a végén pedig éppen ő idézi elő a megtisztulást. A külső eszközökben amint láttuk, rendkívül didaktikusan jelez az előadás. Van még a piros szín, amely Klingsor kertjében ill. Kundry ruházatában jelenik meg, a szerelem, a kárhoztatott szexualitáshoz kapcsoltan. Franz alakítása nem ilyen sablonos. Nem érződik az, hogy mindenáron egy fiatal srácot akarna eljátszani, ugyanakkor a figura állapot-és tudatváltozásainak stádiumait hitelesen visszaadja. Az elején naív, rácsodálkozik a körülötte lévő dolgokra, minden új neki. Később már lesz benne erő, a csábítást leküzdi és saját maga megtalálja a célt, amiért kitartóan küzdeni is tud. Végül el is éri a célt és a megdicsőüléshez lesz benne méltóság is. Minden fázisban magától értetődő játéka. Én nagyon szerettem a második felvonást, amikor a viráglányok ostromolják. Látnivalóan nagyon élvezte, ártatlanul, mint aki a tapasztalatok előtt van. Persze nem akármilyen viráglányok ezek (Színlap), nem lehet csodálkozni a lelkesedésén. A többi szereplőt is mind nagyon szeretem, szinte mindenki már visszatérő vendég, kedves ismerősként lehet rájuk tekinteni. Akit érdekel, a színlapra kattintva a neveket megnézheti, nem fárasztok vele senkit külön, nagy megállapításokat nem tudok hozzáfűzni. Június 22-én még idén nézhető lesz a Parsifal, megfontolható. (Biztos vannak jegyek, ma is volt vagy 30 hely még biztosan. Jó lenne, ha a következőn már nem lenne egy sem.)

A szokásos módon a záróélmény a villamosút volt. A kettes csak az Eötvös térig közlekedik és bár az árvíz majdnem visszahúzódott, az elmúlt bajok nyoma még érződött. A villamos már a MüPá-nál eleve tömött volt, rajta nagy csapat részeg fiatal ment valami koncertre, és hozzájuk szállt fel a Parsifál közönsége. Mellettem hat fiú ki is szúrt egy fiatal lányt és kérdezgették az élményről, elszörnyülködtek, hogy valaki hat órán át egy előadáson van. "Kitartásból jeles! "- tette hozzá egyikük, aki nem biztos, hogy egész pontosan tudta, hogy egy Parsifalhoz valóban kell tűrőképesség is. "És hogy bírtad a szünetet? Mit csináltál?" - kérdeztek rá és látnivalóan ez izgatta is őket. "Ittam", felelte a lány. "Ott a pont." - zárta le a hat fiú egyike a témát, majd leszálltak a Vígadónál. Mi pedig azzal a tudattal mentünk, többen is összekacsintva, hogy semmi sem lehetetlen, van érvényes párbeszéd a kultúrafogyasztók különböző rétegei között is. Aztán jött a kellemes átszállás a pótlóbuszra - lassan megszokom, hogy a MüPá-ba vagy a Nemzetibe eljutni mindig komplikált, állandóan felújítják a vonalat, vagy a könyékét. És jött a nap bónusza egy másik  fiatalember személyében, aki váratlanul engem szúrt ki, hableánynak szólított, chips-szel kínált - közölve, hogy szerinte nem vagyok hízásra hajlamos (ennél kellemesebb mondatot azért nehéz mondani valakinek, ha nem is igaz, akkor is jól esik), majd amikor a színház került szóba és említettem, hogy most fél egyig blogot írok, kijelentette, hogy ennek aztán semmi értelme. De jött a busz és ennyiben maradtunk. Most viszont éppen fél egy és ezennel be is rekesztem a beszámolót.

Van rá eset, ha ritkán is, hogy egy előadás éppen arra a kérdésre keres vagy akár talál is választ, ami valakit éppen foglalkoztat. Sokszor persze ez lehet egyéni élethelyzet kérdése is,  ahány néző, annyi előadás. Tegnap éppen ez történt velem. Nagyon kellett ez az előadás, mert rossz napom volt, és bár sötét gondolataimra ez az előadás is rábólintott,  szépen mondta ki a rettenetet, azzal föl is oldva.

Alföldi rockballadája, az "öltönyös" Kőműves Kelemen számomra a sikerről és a siker áráról szólt. Erre az asszociációra nem volt nehéz rátalálni látva az öltönyös pasasokat. A jelmezek önmagukban is elárulták, amit Alföldi színházának törzsközönsége a színházba indulás előtt is tud: most nem egy hagyományőrző néptáncelőadást fogunk látni, hanem a mai életünkről szól az előadás. (Elvileg az öltöny össze is kötné a nézőteret a színpaddal, a papírforma szerint színházba is járnak még öltönybe, de ha esetleg a RaM Colosseum nézői lazábbak is, a közönség nagy része mindenképp az íróasztalnál dolgozó kategóriába tartozik. Várhatóan a kőművesek száma csekély lesz a nézőtéren, így nem kifejezetten róluk szól a történet, bár akármilyen társadalmi státuszú ember magára veheti.)

Alföldi 12 kőművese egy szép hosszú asztalnál "tanakodik össze", menedzsereknek, esetleg építési vállalkozóknak tűnnek, Boldizsár és Kelemen alkalmanként egy emelvényhez lép és politikusként viselkedik. Van minden, laptop, mobil és persze ehhez illeszkedve az említett öltöny-nyakkendő. Ha a szórólapot nem látnánk előre, meglepődnénk ezen a ruházaton. A 12 kőműves hozzáállása az építkezéshez lagymatag, nem haladnak. A karrier miatt átmenetileg vagy tartósan mind háttérbe szorítják a családot, ez közös pont. Magos Déva várának felépítése, mint kihívás egyedül Kelement izgatja, szeretne valami fontosat létrehozni. Egyedül benne van meg az erő, hogy a kudarc után naponta újrakezdje. Elhisszük neki, hogy az ő falrészlete megmaradna, ha a többieké nem rántaná le. A többiek, élén Kelemen ellenpontjával, Boldizsárral, kizárólag "a fél véka ezüst és a fél véka arany" bűvöletében nem adja fel ezt a reménytelennek induló projektet. Boldizsár meggyőzi őket, hogy csak emberáldozat árán érhetnek el sikert és "kinek felesége legelébb ér " oda, azt feláldozzák a cél érdekében. A kőművesek között van egy, aki kihátrálna, azt nem hagyják - és végül mindnek szerencséje lesz, mert Kelemen  felesége ér a várhoz és őt nemcsak megöli (konkrétan a férje), de előtte mind meg is erőszakolják, amiről se a ballada, se a rockballada nem szól, de nyilván előfordulhat a felforrósodott helyzetben. (A ballada egyébként is kihagyásos szerkezetű műfaj, belefér az, hogy Alföldi ráerősít a brutalitására. Tagadhatatlan, hogy ezáltal még kegyetlenebb lesz az egész.) Furcsa, vagy nem furcsa, de Déva vára felépül, sőt ráadásul mindenki megússza a számonkérést, a kollektív gyilkosság feltáratlan marad. Lehet ünnepelni. Jön a sör és virsli ünnepe - ami nem egy előadásban (lsd. a Mohácsi-féle Liliomfi az Örkényben) jelzi, hogy ez a mi szintünk, ez az elérhető maximum. (A régebbi évjáratúaknak a május elsejei majálisok is eszébe juthatnak róla.)

Minthogy ez a népballada általános iskolai alsós tananyag volt sokáig, remélhetőleg nem spoiler ez, amikor a szokásomtól eltérően a történet vázát leírom. Ha ugyanis lecsupaszítjuk a sztorit - lényegében nem sokkal részletesebb maga a 1,5 órás zenés-táncos előadás sem -, akkor egészen nyilvánvalóvá válik az üzenet.

Itt van egy lelkes, elhivatott ember, aki Déva várát kizárólag a mű létrehozásáért, a nagy tettért akarja létrehozni. Részben hiúságból is persze.  Ő valóban hisz abban, hogy "alkotni születtünk", illetve az előadás másik emlékezetes dalát is meggyőződésből énekli: " Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet."

Ott van 12 másik kőműves is, aki viszont csak a pénzért dolgozik. "Csak élni akarnak, semmi mást."  Az egész történet kizárólag Kelemennek tragédia, aki feleségét és gyerekét is elveszíti, a többieknek egy sikeres vállalkozás története. Sorsa rárímel a Blaskó Péter  által elmondott fiát elhagyó asszony balladájára, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagy tettért, a dicsőségért ad oda mindent. Jobb-e ez, mintha csak a pénzért tenné? Különb ő ettől, hogy "a nagyobb jó miatt" áldoz fel egy emberi életet? (Ezt a dilemma a Harry Potter egyik alapkérdése, hogy ilyen alapművekre is utaljak, ha már eddig volt Madách, Illyés - legyen egy ismertebb szerző is.)

Érdemes-e egy várért egy embert elpusztítani?  Kelemen meghozza az áldozatot és tönkremegy bele. Nem véletlenül teszi Alföldi a hosszú asztalt a színpadra. Erősen az utolsó vacsorát idézi, még a résztvevők száma is egyezik és a mártír-sors is, ha nem is ő az, aki meghal, csak az élete értelme vész oda. 

Az előadás megmutatja, hogy nem ez a jó út, nem Kelemen útja a követendő. Nem kell lelkesedésből, szenvedélyből, egy ügy szolgálatában cselekedni, mert az tragédiához vezet. Boldizsár mondja is, hogy nem kell az ember lelkét beletenni a várba, abból csak egy van. A járható, a sikeres út a tizenkét kőművesé. Ők kizárólag a fél véka aranyért dolgoztak, nem idealisták. Nem is az ő feleségük jött (még szerencsések is) - volt olyan kőműves, akinek az nem is volt, így rosszul sem járhatott volna, nem áldoztak fel semmit. Önfeledten élvezhetik a sikert, a virslit és a sört, megússzák a büntetést és felveszik a jutalmat. Ez az út. Ezt kell csinálni. Aki nem így tesz, az megjárja. 

(Milyen kár, hogy ezt az előadás előtt is ilyen tisztán láttam, és mégsem sikerül a szemléletváltás. Majd most ismét átgondolom az életstratégiámat.)

Annyira itt van a Nemzeti igazgatóváltásának ideje, hogy nem tudom nem összekapcsolni ezzel ezt az Alföldi-rendezést. Érezni  a keserűséget,  ott van benne az is, hogy ha a nagy művet nem hagyják befejezni, félkész állapotban lebontják, akkor jobb lesz mindenkinek a jövőben pénzes munkákat bevállalni, abba nem fog senki belehalni. Én csak arra gondolok, hogy bár ez a rendezés utóiratnak tűnik a Nemzeti évadához, ugyanakkor milyen szerencse, hogy ezt már az épületen kívülről fogalmazta Alföldi, így most ez nem megy veszendőbe. Minden bizonnyal jön egy hosszú és jelentős sikerszéria, talán a Pesti Színházban készített előadáshoz hasonló. Amíg bírják a fiúk erővel a táncot és ha sikerül a rengeteg helyről összeválogatott színészgárdát egyeztetni.

Itt jönne az írás  logikus befejezése. De annak a pár embernek, aki még kitart, hozzáfűznék a színházi előadás megvalósításáról is néhány megjegyzést, ha valaki a konkrétumokra kíváncsi, nem arra, hogy én milyen üzenetet veszek le az előadásból. Más másként értelmezheti, élethelyzetétől függően.

Alföldi az utóbbi két évben ismét visszatért - most is -  a kevés látványelemet hasznosító korai stílusához, praktikus okokból, mondhatni kényszerből. (lsd. forráselvonások a Nemzetiben) Én a magam részéről ezt a stílust szeretem is, amikor a színész számít igazán.

Most van egy emelvény a színpad hátsó felében, rajta élő zenekar. Előtte az említett szónoki pulpitus és a hosszú asztal, amelyet percek alatt szétszednek, átalakítanak, odébb tolnak, szükségletek szerint. Praktikus az egész, nincs benne egyetlen öncélú elem sem. A hosszú asztal az utolsó vacsorán kívül az olvasópróbák szokásos kelléke, még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy ad hoc maradt benne a darabban, ha nem tudnám, hogy Alföldi az előadásait először gondosan megtervezi, a kereteket felrakja a színészeknek, azok meg kitöltik. 

Déva vára képzeletben jelenhet meg, a nézőtéren lenne. Az előadás erős pillanatai közé tartoznak azok, amikor a szereplők mereven néznek felénk felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Számonkérő-kutató tekintetek ezek, nem lehetünk egészen biztosan, hogy az omló falakat vagy civilben a mi reakcióinkat lesik. Mi ugyan különbek vagyunk, mint ők? (És persze a Jézus-párhuzam folytatható: ezek miatt az emberek miatt áldozta fel önmagát?)

A jelmezek ugyanígy egyszerűek, részben egyediek (mindenkinek kicsit más az öltönye és a nyakkendője), de persze egységesek. Az előadás egyetlen női szereplője piros ruhában, amit nem kell magyarázni. Boldizsár kőműves, az emberáldozat-ötlet értelmi szerzője pedig feketében. Szépen ki van dolgozva, ahogy az öltönyök lelazulnak, az ingek kigombolódnak, majd eltűnnek - az ünnepi virslizésen szinte hiteles lesz a szereplők kőműves volta is, majd a tombolás után visszacivilizálódik mindenki. A mikroportok furcsán hatnak a színészeken, lehet, hogy némileg zavaró is a farzsebükből kidudorodó  elem. (Stohl Andrásnak nem áll jól.)

Az élő zene és a tánc roppant fontos része az előadásnak, Vári Bertalan koreográfiája illik a koncepcióhoz. Nem tűnt rendkívülinek, ugyanakkor itt prózai színészek táncolnak és énekelnek. Nem kis megterhelést jelent nekik,  értékelni kell, hogy nem tűnik kevésnek a teljesítményük. Se azt, hogy valaki kirívóan gyengén csinálta volna, se azt, hogy a többinél jobban, nem érzékeltem. A kőművesek kiválasztásánál ránézésre mintha az is szempont lett volna, hogy mind nagyjából egyforma magasak legyenek. Ez egy táncprodukciónál számít is.

A tizenhárom+ két színész feladatának súlya elég különböző. Radnay Csilla számára ez nem álomszerep, az bizonyos. Az első részben a közönség soraiban ül, onnan énekel, majd jön a kínos rész, a kimászás. Az ilyen megoldásnak mindig megvan az ára. Utána lényegében egy jelenete van, amelyben látványosan megerőszakolják és megölik (ez már megkönnyebbülésnek tűnik). Később az átlátszó szónoki emelvényben kuporogva végig jelen van, élőként követi az eseményeket. Blaskó Péternek szintén kevés jelenete van, de azok mind súlyosak, fontosak. Éppen ezért ez egy valóban hálás szerep és még nem is kényszerül énekre-táncra, maradhat a megszokott eszközeinél. A fontos fordulatok hozzá köthetők. A balladát megrázóan mondja el, ha valaki eddig nem értékelte volna a jelenlétét, most megérti, hogy Alföldi miért hívja még vendégszerepekre is. Hitelessé tud lenni a néhány rövid epizódban is. Kelemen kőműves Stohl. Most is tragikus hős, az előadás tartópillére. Jól bírja a terhelést, de énekhangja nem különösebben karakteres, nem lehet azt mondani, hogy különösebb énekesi vonzerővel rendelkezne, de nem is zavaró. Hujber Ferenc figurája jóval kevésbé összetett (Boldizsár), a többi szereplő pedig egy-egy vonással jellemzett csupán. Az, hogy melyik nézőnek ki tűnik fel, biztosan függ attól, hogy kit ismer és mennyire. Kevesen lehetnek, akik mindenkit láttak már játszani. Én a többiek közül mindössze 5 szereplőt ismertem fel, a maradék 6 kőműves egészen új arc volt számomra. Igazi nagy lehetőséget a mű nem is adott, hogy mindenki egyéniségként tűnjön ki. (Ámbár az életben is az a benyomásom, hogy többnyire statiszták vagyunk, csak mi éljük meg mind a saját drámánkat főszereplőként. Ha nem érintene minket olyan közelről, akár komédiának is nézhetnénk, de csak nem sikerül.)

Az előadás június hónapban mától megtekinthető a RaM Colosseumban a Kárpát utcában, a Vígszínháztól néhány trolimegállónyira. Amint láttam, ha sok nem is, de néhány jegy még kapható. Mára most éjjel fél 1-kor még kettő.

Színlap