Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (83) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (97) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (34) Ascher Tamás (27) Átrium (50) Bábszínház (35) Bagossy Levente (23) Bakonyi Marcell (26) Balatoni Éva (22) Balázs Andrea (20) Balczó Péter (40) Balga Gabriella (35) Bálint András (23) Balsai Móni (27) Bányai Kelemen Barna (26) Bán Bálint (26) Bán János (21) Baráth Emőke (24) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (55) Benedek Mari (65) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (32) BFZ (35) Bodor Johanna (20) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Böröndi Bence (22) Bretz Gábor (90) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (31) Centrál Színház (38) Chován Gábor (23) Csákányi Eszter (26) Cseh Antal (48) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (285) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (33) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (47) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (27) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (41) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (24) Erdős Attila (25) Erkel Színház (148) Évadértékelés (43) Fábián Péter (22) Farkasréti Mária (41) Fehér Balázs Benő (22) Fehér László (20) Fekete Ádám (20) Fekete Anna (22) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (27) Ficza István (27) Ficzere Béla (20) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (87) Fischer Ádám (32) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (64) Fodor Gabriella (33) Fodor Tamás (32) Friedenthal Zoltán (20) Fröhlich Kristóf (20) FÜGE (38) Fullajtár Andrea (38) Füzér Anni (20) Gábor Géza (90) Gálffi László (26) Gál Erika (53) Gazsó György (22) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (21) Göttinger Pál (47) Gyabronka József (21) Gyulay Eszter (26) Hábetler András (97) Haja Zsolt (44) Hajduk Károly (21) Hamvai Kornél (20) Hartai Petra (24) Hegedűs D. Géza (31) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (21) Hevesi László (22) Hollerung Gábor (30) Horesnyi Balázs (22) Horti Lilla (21) Horváth Csaba (33) Horváth István (42) Ilyés Róbert (23) Izsák Lili (29) Járó Zsuzsa (21) Jordán Adél (27) Jordán Tamás (25) Jurányi (85) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (28) Kálmándy Mihály (42) Kálmán Eszter (48) Kálmán Péter (41) Kálnay Zsófia (57) Kamra (42) Kardos Róbert (22) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (46) Kaszás Gergő (22) Katona (130) Katona László (33) Kékszakállú (69) Kerekes Éva (31) Keresztes Tamás (34) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (26) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (40) Kolibri Színház (26) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (46) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (24) Kovács István (55) Kovács János (23) Kovács Krisztián (28) Kovács Lehel (23) Kovalik (31) Kováts Adél (28) Kulka János (22) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (22) László Boldizsár (26) László Lili (22) László Zsolt (43) Lengyel Benjámin (22) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (28) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (37) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (105) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (48) Mészáros Béla (33) Mészáros Blanka (26) Mészáros Máté (25) Mészöly Anna (20) Miksch Adrienn (46) Miskolc (60) Mohácsi János (33) Molnár Anna (23) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (44) Mucsi Zoltán (50) Müpa (122) Nagypál Gábor (31) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (32) Napi ajánló (179) Németh Judit (24) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (38) Nyári Zoltán (38) Ódry Színpad (68) Ónodi Eszter (20) Opera (636) opera (31) Operakaland (44) Operettszínház (20) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (64) Orlai Tibor (107) Ötvös András (23) Őze Áron (28) Palerdi András (46) Pálmai Anna (33) Pálos Hanna (28) Pál András (51) Pasztircsák Polina (36) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (65) Pesti Színház (26) Pető Kata (33) Pinceszínház (27) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (26) Porogi Ádám (31) Purcell Kórus (26) Puskás Tamás (24) Rába Roland (25) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (60) Rajkai Zoltán (22) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (33) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (76) RS9 (29) Rujder Vivien (33) Rusznák András (22) Sáfár Orsolya (31) Sándor Csaba (37) Scherer Péter (36) Schneider Zoltán (37) Schöck Atala (57) Sebestyén Miklós (26) Sodró Eliza (27) Spinoza (21) Spolarics Andrea (22) Stohl András (35) Stúdió K (22) Súgó (73) Sümegi Eszter (25) Szabóki Tünde (26) Szabó Kimmel Tamás (20) Szabó Máté (53) Szacsvay László (25) Szakács Györgyi (21) Szamosi Zsófia (25) Szántó Balázs (21) Szappanos Tibor (32) Szegedi Csaba (40) Székely Kriszta (28) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (47) Szerekován János (30) SZFE (32) Szikszai Rémusz (29) Szilágyi Csenge (20) Szirtes Ági (31) Szkéné (61) Szvétek László (35) Takács Kati (20) Takács Nóra Diána (23) Takátsy Péter (29) Tamási Zoltán (27) Tarnóczi Jakab (21) Tasnádi Bence (37) Thália (109) Thuróczy Szabolcs (27) Tihanyi Ildikó (22) Török Tamara (29) Tóth Zsófia (22) Udvaros Dorottya (21) Ullmann Mónika (23) Ungár Júlia (21) Vajdai Vilmos (20) Valló Péter (30) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (25) Városmajori Színpad (21) Vashegyi György (36) Vida Péter (24) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (26) Vígszínház (60) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (34) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (57) Znamenák István (42) Zöldi Gergely (21) Zsótér Sándor (82) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Pintér Béla azon kevés magyar alkotók közé tartozik, akik repertoáron tudják tartani életművük nagy részét.(Vidnyánszkyn kívül sok más szerencsés rendező nincs is.) Ha minden igaz, jövő decemberben lesz is egy újabb alkalom, amikor a Pintér Béla összes nézhető lesz. Most az évad végén, amikor elég nehéz már befogni a nézőket, szintén látható néhány előadása - nem is olyan kevés, összesen öt. A felújítások sorát a 2007. februárjában bemutatott Árva csillag nyitotta a héten. (Én a pénteki előadást láttam.) Jön a következő héten az Anyám orra és a Sütemények királynője, majd a két újabb darab: a Kaisers TV és a 42. hét. Minden előadásra már csak várólisták vannak, de érdemes próbálkozni, mindig vannak át nem vett jegyek és pénteken is három néző adott el jegyet az utolsó percben. Aki igazán be akar jutni, annak menni fog. Aki pedig már teljes egészében kiesett a színháznéző hangulatból, annak ott van Béla első drámakötete. Ez azokat a darabokat tartalmazza, amelyek viszonylag kevésbé vannak a zenéhez kötve és hatnak olvasva is. Nem rossz élmény így sem, bár én trükköt alkalmaztam és minden darab elolvasása előtt a port.hu-ról kikerestem az adott darab szereplőit és igyekeztem őket (akikre a darabot Béla írta) hozzáképzelni a történethez. A színház mindenképp a néző fejében történik, ha darabot olvas, akkor tetszés szerint képzelheti el (akár filmnek is) a jeleneteket.

Az Árva csillag mindössze fél évvel előzte meg Az Őrült, az Orvos... c. darabot, amely Pintér Béla Passió-parafrázisa (lsd. itt). A nézőtér és a színpad ugyanúgy van kialakítva, hasznosítják mindkettőben a köralakú színpadot, ami praktikus is. Önmagában a forgó léte is meglepetést kelt, az alternatív szférában nem szoktuk meg azt, hogy bárkinek is van forrása ilyen szcenikai eszközökre. A Pintér Béla előadásokra jellemző, hogy mindig van benne élőzene, jelen esetben egy kis zenekar. Az eddig megtekintett előadások alapján úgy tűnik, hogy egyik sem épít a látványeszközökre, valószínűleg kényszerűségből, forráshiány miatt. Az eddig látott nyolc előadás alapján úgy tűnik, hogy ez kivételesen jobban támaszkodik erre a műfűvel bevont forgóra, amelyre még egy másik lemez is ráereszkedik, az előadás főszereplőit leszállítva "az égből". 

Az előadás ismertetője mindent csinál, csak nem ismertet, de vonzó. Utólag értjük csak meg a szöveget, amikor már megnéztük a darabot. Íme: Póka Mihály harmadik típusú találkozása az ibrányi éjszakában. Tört Fény Százezer és Fagyott Ammónia Négy. Fékező sugár aktivál! Rádió és radar hullámok! Ó, Ibrányba! Ibrányba most, azonnal!"

Ez a szöveg sokat sejtet, még többet elfed - sebaj. A Pintér-előadások másik vonzereje: a történetvezetés. (Mondom ezt a megtekintett nyolc után, illetve az elolvasott drámakötetre is támaszkodva - ha jól megvizsgálom, már csak öt olyan darab van, amellyel semmilyen formában nem találkoztam. Az idei évadom egyik legnagyobb élménye ez a késleltett, ámde annál töményebb találkozás az életművel.)

A Pintér Béla előadások története mindig szokatlan és merész fordulatokat rejt. Nem igyekszik realista lenni, bátran és különösebb skrupulusok nélkül vet be az ibrányi népművelő életébe egy bomba-nőn (Szamosi Zsófia) kívül két földönkívüli nőt is. Ha jól megnézzük, Póka Mihály életébe elég komoly fordulatot hozott volna önmagában az is, ha romos kúriáját eladja Andreának, aki szépségszalont rendezne abban be. Ott van egy ingatlanos, illetve a Pesten élő unokatestvér - ennyi alapanyagból is jól elindul a történet, várnánk, hogy majd huzakodnak a házeladáson 90 percen át. Várjuk, hogy megjelennének a falu jellegzetes figurái, akik mind beleszólnának a történetbe. Ezzel beérhetné egy másik csoport. Pintér Béla mást akar, ő a magyar viszonyokat (alig burkoltan megjelenik a cigányozás és a zsidózás témaköre is) igazi kívülállókat bevetve mutatja be. Ráadásul az ő földönkívüli hercegnője és kísérője mindenféle csodákra képes, mint az igazi mesékben. A magyarok bírálata (legfőképpen: még jó pálinkát sem tudnak főzni) egy osztrák paraszt (Thuroczy Szabolcs) szájából hangzik el, aki csak tudja, hogy mit beszél.

Ezt az ide-oda szökellő történetet, amelyet egy FBI ügynök megjelenése is színesít (Pintér Béla ez - a leginkább kívülálló megint, ahogy megszoktuk), leginkább magyar nóták, mulatós dalok kísérnek.

Annak ellenére, hogy számomra sem a történet, sem ez a zenei világ nem vonzó, és a Népi rablét mellett ez eddig az az előadása Bélának, amely nem fogott meg (még így is 6:2 az arány, ami azért nem rossz), volt valami a levegőben, talán a színészek lendülete, amely még így is hatott. Leginkább Pintér Béla és Szalontay Tünde kettőse, akik ügynökként és hercegnőként a cselekmény egy rövid szakaszában szerelmespárt alkotnak. Elképzeltem azt, hogy milyen lenne Pintér Béla "komoly darabokban". Milyen lenne, ha pihenésképpen egy Csehovot rendezne meg és csak egy kisebb szerepet osztana magára, mondjuk Asztrovot, az orvost. Érdekes Pintér saját színháza, saját darabjai, ugyanakkor először az évad során az is eszembe ötlött, hogy milyen kár, hogy nem látható a világirodalom által már tálcán kínált legjobb szerepekben. Mert elnéznénk őt is, ahogy a társulat többi tagját látni is lehet, más szerepekben és helyzetekben. Ha az előadás felvezetésében Tóth Jocóval nem játszat egy csehovi semmittevőt, talán ez az asszociáció nem is jut eszembe. Izgalmas lenne egy Csehov átirat is, szó se róla - valószínűleg a Szkéné közönsége azt is végignevetné, ahogy az Árva csillagot.

Színlap

Címkék: Szkéné Pintér Béla Thuróczy Szabolcs Tóth Jocó Szalontay Tünde Szamosi Zsófia Árva csillag

Szólj hozzá!

június
9.

Rózsavölgyi Szalon - "Örülni" lehet csak - Esterházy Péter felolvasott (2013. május 30.)

Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

2016. július 15. Tegnap meghalt Esterházy Péter, akinek jó sok olyan mondata volt, amelyikbe bele lehetett kapaszkodni. Emlékszem, hogy az általa 2013-ban kiadott "örülni" jelszót sok blogbejegyzésbe beleírtam, így ebbe is 2013. június 5-én, amikor a frissen kiadott könyvének felolvasóestjéről számoltam be. Most ezt a bejegyzést változatlanul ismét megosztom.

Címkék: Esterházy Péter Rózsavölgyi Szalon

Szólj hozzá!

június
9.

Ha valaki...

 |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Ha valaki azt hinné, hogy azért mert péntek este óta nem voltam színházba, most kirándulok vagy hasonló - téved. Igyekszem most is fejlesztgeteni ezt a  blogot, ha már egyszer páran ránéznek - hiszen te is ide kattintottál most. Régebbi előadásokról készült reflexióimat tettem fel, amelyeket cselesen a megtekintés időpontjára dátumoztam. A cél az, hogy a jövő évad elején minden olyan előadásról legalább egy nyúlfarknyi eligazítás legyen, ha valaki tájékozódna és a megtekintésen gondolkodva az én benyomásaimra is kíváncsi.A legtöbb esetben 15 hónap elteltével részletes elemzésbe már nem bocsátkoztam, azt megúsztátok.

Az elmúlt két napban az alábbi beszámolókat írtam meg és tettem fel korábbi előadásokról korábbi időpontra:

Belvárosi Színház: Esőember, Sírpiknik, Az isteni Sarah, Piaf

Örkény: Macskajáték, Pillantás a hídról

Stúdió K: Szamár a torony tetején

Centrál: Black Comedy

Nemzeti: Black and Pink

Thália: Tóték (Vidnyánszky ea.), A velencei kalmár (Bocsárdi L.), A pillangók szabadok

Nézőművészeti Kft - Kolibri: Vakság, A gyáva

Opera: Carmen, A sevillai borbély

A sor még folytatódni fog, de most megyek a Rózsavölgyibe Esterházy könyvbemutatójára (18h!). (Már vége is lett, sőt ott a bejegyzés is.)

Egyik bejegyzésem sem túl hosszú. Ha valaki eddig is követte, láthatta, hogy ilyen alattomosan nőtt visszafelé dátumozva a blog  275 darabra, de még van néhány előadás ezeken kívül is, amelyekre érdemes legalább pár sort vesztegetni-szentelni. Furcsa módon, hónapokkal később is sok előadás még mindig igazán elevenen él bennem, annak ellenére, hogy tavaly 170-nél, idén 190-nél is többet néztem. Nem elveszett idő színházban lenni, azt hiszem. (Bár mazochista vagyok, de nem ennyire.)

Ami jelenleg aktuális: Pintér Bélákat (Anyám orra, A sütemények királynője, Kaisers TV, 42. hét) nézhettek a Szkénében (nézzetek! - itt van az Árva csillagról készült beszámoló, az jövő decemberben lesz ismét). És persze Wagner napok vannak a MüPában.

Nemsokára, ha beköszönt a színházi uborkaszezon, még június folyamán, írom az évadértékelést is, majd októberben kiderül, hogy mennyi egyezés lesz az én "díjazottjaim" és a kritikusoké között. Örömmel venném, ha néhányan szintén gondolkodnátok hasonlón, és kommentben a saját véleményeteket is leírnátok.

Szólj hozzá!

2011.10.22.-én ezt írtam az előadásról zártkörű hírlevelemben

"A legjobb élményeim közé tartozik az említett Örkény Színházban a Pillantás a hídról, különösen azoknak, akik szeretik a szerelmi drámákat ill. konkrétan Csuja Imre és Für Anikó játékát. Epres Attila átszerződött a Vígszínházból, érződik kissé a kívülállása még, de ebben az esetben (narrátor) ez kifejezetten használ az előadásnak. Élő zenével, kórussal megy ez az egyébként prózai darab, a görög drámákhoz való hasonlatosságát ez még jobban aláhúzza. Szünet nélkül majdnem 2 óra az egész, de közben nincs menekülhetnékünk, leköt az előadás."

2012.okt.12.-én pedig ezt:

"Egy gimnáziumi osztállyal pénteken megnéztük az Örkényben a színház új drámapedagógiai programjának a keretében a Pillantás a hídról c. darab első előadását. Mindössze másfél óra, a nagyon feszes tempója egy évvel a bemutató után is megmaradt, nem gyengült semmit. Meg kell állapítanom, hogy az idei mezőnyben is ez a legjobb, én a valóban szórakoztató Liliomfinél is jobban kedvelem.
Egy másik osztályt is viszünk jövő pénteken.
A gyerekekre nagy hatással volt az előadás előtt néhány nappal lebonyolított foglalkozás és az előadás utáni beszélgetés is. Alig tudtuk őket negyed 11-kor kiterelni a színházból. Annyira megtetszett nekik a színház, hogy azonnal igent mondtak a Fédrára is. Jó előadással lehet hatni - de sajnos annyira kevés az, ami igazán jó."
Most pedig 2013. jún. 8., lassan 9. van. Az évadra visszagondolva ismét eszembe jut, hogy mennyire jó előadás a Pillantás, ezt a gondolatot tovább szőve: mennyire jó nagy általánosságban is az Örkény repertoárja. Aztán: az, hogy ez a nagy átalakulás Madách Kamarából megtörténhetett, szinte csoda. DE: nem öt év alatt ment végbe, de nem ám. Végignéztem minden évadot, ez a második évad, amikor ezt éreztem, hogy ilyen bitang erős lett a társulat és ilyen magas az átlagszínvonal, kevés a mellényúlás. És nem tud nem eszembe jutni, hogy Robi Nemzetijének is kellett volna az az újabb ciklus, hogy igazán kifuthassa magát, az is mostanában indult be, lényegében tavaly. Milyen kár - szomorodom el, ugyanakkor milyen jó, hogy legalább megmaradt az Örkény, ahol jövőre terveim szerint újranézem a repertoárt és akkor lesz egy friss és részletes beszámoló arról, hogy milyen a Pillantás harmadszor. Bár lehet, hogy egy hatsoros ajánló jobb megoldás, mint egy háromoldalas, ki tudja.
Elég részletesen emlékszem az előadás sok mozzanatára, azt hiszem, hogy most is le tudnám írni az elemzést, csak éppen minek? Most úgyis nézhetetlen, majd talán októberben, ha ismét műsoron lesz.
Most már lassan gyúrok a nagy projektemre - még a kritikusdíj előtt ezen a blogon a látott 200 előadás alapján én is közzéteszem az évadértékelőmet, most először. Majd a hónap vége felé nézzetek rá vissza.

Címkék: Örkény Színház Mácsai Pál Csuja Imre Epres Attila Törőcsik Franciska Für Anikó Pillantás a hídról

Szólj hozzá!

Vártam egy keveset a Centrál 2012. decemberi bemutatója óta, amíg rászántam magam az előadás megnézésére. Nem azért, mintha nem érdekelne László Miklós darabja, sőt. Az volt a bajom vele, hogy láttam még 1994-ben a József Attila Színház kiváló előadását Benedek Miklós rendezésében, és számos mozzanata igazán beégett a memóriámba. Schnell Ádámot ebben fedeztem fel magamnak, aki Asztalos úrként igazán figyelemre méltó is volt. Mielőtt a szinhaziadattar.hu-t fellapoztam volna, összesítettem és további 5 színész nevét tudtam lassan húsz év távlatából felidézni. Múlékony a színház, különösen a könnyű szórakozást ígérő válfaja tűnik annak. Mégis, ha az ember egy igazán jól megcsinált előadással találkozik, ami megérintette, akkor az ilyen hosszú idő és további legalább 2000 megtekintett másik ellenére is legalább nyomaiban megmarad. Éppen ez a kedves emlék akadályozott meg hosszasan abban, hogy megnézzem a Centrálban frissen rendezett változatot. Az Illatszertár a József Attila óta Pécsen, Székesfehérváron és Sepsiszentgyörgyön is ment, sőt Zalaegerszegen, ahol Besenczi Árpád játszotta az üzlet tulajdonosát, aki egykor a József Attilából már jól ismerte a darabot, hiszen egyetlen jelenetben - detektívként - abban is megfordult. A darab van olyan jó, hogy kevésnek tekinthessünk ennyi bemutatót. Bár valószínűsítem, hogy a József Attila Színház előadása másoknak is emlékezetes. Akik a darab megrendezésére gondolhattak, azok nyilván kíváncsiak voltak Benedek munkájára és esetleg azt látva felmérték, hogy annál jobbat nemigen lehet előállítani.

A mai napon, hirtelen ötletből mentem a színházba. (Az előadások nagy részét egy hónappal előre már beírom a naptáramba, de izgalmasnak találom azt, ha hat óra húszkor választok ki előadást.)  Minthogy az egyik főszerep, éppen az említett Asztalos úr kettőzve van, úgy döntöttem, hogy csak abban az esetben nézem meg, amennyiben az általam kevéssé ismert Simon Kornél játszik benne, nem Stohl András. Stohl Andrást pályára lépése óta szerepeinek legalább 95%-ban láttam játszani, és legtöbb esetben meg is győztek az alakításai. Rendkívüli színész, aki képes egy előadást a vállán vinni és ezt könnyedén teszi. Nem kétlem, hogy jó ebben a szerepben is. Viszont a Centrálban 2003 óta szerződésben lévő Simon Kornélt csak néhány kisebb szerepében néztem meg, nem szoktam meg a színészetét. Nem gondoltam, hogy ő és az előadás felül tudná írni a legendámat, de kíváncsi voltam egy (számomra) új színészre, hogy miként birkózik meg egy ilyen nagy feladattal, ami hálás szerep is . Simon Kornél Asztalos úrként igazán profi munkaerő. A legkisebb erőfeszítés nélkül veszi rá a vevőket a vásárlásra, otthonosan nézi a boltot, lesimítja a polcokat. Jól el tudjuk képzelni idézett szóváltásait Balázs kisasszonnyal és biztosak vagyunk abban, hogy jogosan büszke arra, ahogyan a fogkrémet betölti a tubusba. Látjuk a kor divatjának bizonyára megfelelő bő szárú nadrágban, amely kicsit sem előnyös neki. Nem kifejezetten megnyerő férfi, mert a belső bizonytalansága, hiányérzete kisugárzik. Érezzük kifakadásainak tragikomikumát, nincs pénze elegáns ruhákra, sőt a boltban árult parfümökre sem. Nyilván már inassága első éveitől fogva a későbbi házaséletre gyűjt, arról álmodik. Olyan életre vágyik, amely idősebb kollégájának már megadatott, bár ez lényegében egyet jelent a folyamatos munkával és az állandó spórolással. Ennek a kisembernek minden rezdülése előttünk van. Fájdalma a főnök megjegyzései miatt, az önbecsülés tiltakozása, amely lázadásához vezet, majd a vereség átérzése, az összetörtség és nem utolsósorban a boldogság elérésének érdekében az önmérséklet képessége. Ebből az Asztalos úrból kinézhetjük akár azt is, hogy újabb éveket fektet az udvarlásba, egészen addig, amíg már biztonságosnak fogja érezni a nősülést. Nem vágyakozik az illatszertár keretein kívülre, itt érzi magát biztonságban. Nem karrierista, de élvezi azt, hogy ő az első számú alkalmazott. Innen szeretne nyugdíjba menni. Nagyon intenzív a félelme, amikor el kell hagynia kilenc év után a helyet és annál is intenzívebb a vágya, hogy révbe érkezzen. Könnyen lehet, hogy ő is úgy jár majd, mint a főnöke, de ez az Asztalos úr nem tekint ennyire előre a jövőbe, nem fordul meg a fejében, hogy pórul is járhat a házasodással. Asztalos úr és Balázs kisasszony szóváltásai viccesek, különösen akkor, amikor már tudjuk, hogy egymással folytatnak szerelmi levelezést. A már beavatott közönség mégis azt a pillanatot érzi legmulatságosabbnak, amikor maga a férfi főhős is ráébred erre és mozdulatlanná dermed. Simon Kornél nem tesz mást, csak áll mozdulatlanul, kissé kidülledt szemekkel. Látszik, hogy nem hiszi, hogy ilyen különös dolog történt épp vele. Becsületére legyen mondva, megoldja a helyzetet, nem hátrál meg az új helyzet előle. Megpróbálja a saját és a közönség vágyait is kielégíteni.

Már most elmondhatom - hátha valaki nem jut el a kifejtés legvégéig vagy nem kapcsolt a címből -, az előadás messze felülmúlta a reményeimet. Elejétől a végéig  lekötötte a figyelmemet. Nagyon lehet benne szeretni a színészeket, köztük az általam most előre kiemelt Simon Kornélt is. Emlékezetes este. Nem jobb előadás, mint az a bizonyos, de nem is rosszabb. Az a szerencsés eset állt elő, hogy egy jól megcsinált "keserédes" vígjátékot teljes egészében a mű sajátosságait figyelembe véve, ahhoz igazodva színészcentrikusan állítanak színpadra. A színészek kis villanásai is hálásak. Az illatszertárban van számos vevő, figyelemmel van a rendező arra, hogy a lehető legeltérőbb karakterűek legyenek még ők is. A kis szerepekben is érezzük, hogy teljes sors van mögöttük. Teljes élet és színpadismeret. Vannak régi rutinos színészek, akik ezekben a pillanatokban is odateszik a maguk jelentős tapasztalatát (rendőr: Éless Béla, a vevők között örömmel ismertem fel Verebély Ivánt is). Épp az a jó az előadásban, hogy minden apró részletében is kidolgozott. Horesnyi Balázs díszlete korhű, nagyon jól elképzelhető, hogy épp ilyen üzletbe járt a pesti közönség a bemutató (1937) idején. Olyan ez a díszlet, amilyenre a színházi nézők egy része nosztalgikusan vágyik, "igazi". Korhű ruhákkal, kellékekkel. Még a színpad nyílását is átalakították erre az estére, olyan, mintha egy Helmer-Fellner épületben (lsd. Vígszínház, Szegedi Nemzeti, Kecskeméti Katona) néznénk a darabot. Lehetséges, hogy az ősbemutató idején ez a Révay utcai színház is ilyen színpadi portállal rendelkezett, hiszen éppen innen indult el a darab hódító útjára (három film, tévéjáték is készült belőle).

Az Illatszertár tulajdonosa meghívott vendég, Kern András. Kern a Vígszínház régi tagja, nem túl gyakran lép fel máshol, anyaszínháza is bőven ellátja feladatokkal. A darab ismeretében volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz a megcsalt öregedő drogista Kern elővezetésében. Kellemesen kellett csalódnom: a más előadásokból megszokott "kernesség" itt alig volt jelen, egy megtört, rezignált, szenvedő embert láttunk, nem egy vendégszerepben tündöklő sztárszínészt. El lehetett hinni neki a figurát. Érezhetően köze van a szerephez, súlyt ad a kisember fájdalmának és ezzel megnyeri rokonszenvünket. Döntően kisemberek ülnek-ülünk (gondolom én) a nézőtéren, akikkel hasonló dolgok azért könnyen megtörténhetnek, mint amit a színpadon látunk. Megcsalják őket vagy ők csalnak, szerelembe esnek vagy rutinszerű kapcsolatokban élnek. Gazdasági válság van, lehet félni a munkahelyek elvesztésétől is. Az erre utaló mondatok feltétlenül aktuálisabbaknak tűnnek, mint 1994-ben, ez lényegi különbség. A darabnak és az előadásnak is abban áll az ereje, sőt a vonzereje is, hogy a néző azonosulni tud a felmutatott sorsokkal (nem csak a kiemelt szerelmespárral) és szeretni tudja őket. Sőt nevetni is tud rajtuk, hiszen az ember problémái csak neki tűnnek borzasztó nehéznek, kívülről rálátva voltaképp a legtöbb esetben szánalmasnak és jelentéktelennek látszanak. 

Az előadás többi fontosabb szereplői is mind az illatszertár dolgozói. Hálás szerep a 9 éve tanonckodó Árpádé, aki most Szemenyei János. Emlékszem Háda János is élvezte, ahogy inassá léphetett elő és pattogtatta a nála jelentősen korosabb Katona Jánost. Szemenyei ugyanezt a lehetőséget kapja most, neki Papp János jut, akivel naponta többször is kitakaríttathatja az irodát. Nagyon rosszul fog hangozni egy színházi blogban, de Bereczki Zoltánt nem ismertem fel, meg kellett néznem "ennek az ígéretes ifjú színésznek" a nevét a színlapon. Ez az igazság. Nem járok az Operettbe, csak ritkán és akkor sem a musical-előadásokra. 2002-ben nagyon szerettem az Alföldi által az Operett stúdiójában rendezett Kabarét, amiben főszerepelt, de azóta máig következett 11 év szünet. Mindenféle magazinok címlapjairól persze ismerős lehetett volna, az hozzám is eljutott, hogy elhagyta az Operettet, de nem vártam a felbukkanását a Centrálban. El kell ismernem, hogy nagyon jól illik a szerephez, hiteles a játéka, sose gondoltam volna, hogy musicalszínész. (((Ebbe a gondolatsorba nekem szervesen kapcsolódna az, hogy ugyanannak a Kabarénak egy másik főszereplője, Siménfalvy Ágota is bizonyított már, hogy milyen jól játszik prózát, hogy lehetséges az, hogy őt hagyják tengődni az Operettben és miért nem próbálja magát ki több helyen?))) Kádár úr a szívtipró, a helyezkedő, a nőket ügyesen kihasználó. Nekem már az előadás elején ígéretes volt az, hogy amikor a tulajdonos feleségének elcsábításával a jelenlétében a másik segédet gyanúsították, apró gesztusokkal reagált erre. Ez a pár rezzenés mutatja, hogy minden részletében végiggondolták a szereplők viszonyait. Sipos úr, a legöregebb inas szerepében Cserna Antal szerethetően pletykálkodik és intrikál, cselekedetei mögött ott a valódi motiváció: félti az állását és unalmában mások után nyomoz. Ártalmatlannak tűnik, de ha belegondolunk, névtelen levele több tragédiát is okozhatott volna. Cserna mintha nem mindig venné komolyan magát, helyenként azt éreztem, hogy az alakításának célja a közönség nevetésének kiprovokálása. Pokorny Lia mondatain is számos alkalommal nevetnek, bár az ő esetén nem éreztem azt, hogy kikacsintana akár egyszer is a szerepéből. A jelenlévők közül őt láttam legtöbbet színpadon,   Alföldi első Sirálya óta figyelem. El tudtam fogadni Balázs kisasszonyt (Fehér Anna után) olyannak, amilyennek ő mutatja, de azt be kell ismernem, hogy azt azért nehezen képzelem magam elé, amint ez a Balázs kisasszony leél egy életet álmai lovagjával. Jóval erősebbnek éreztem ugyanis azokat a jeleneteket, amelyekben a két szereplő konfliktusa rajzolódott ki, kevesebb idő maradt (törvényszerűen) a harmónia kiépítésére és az el nem játszott, pusztán elképzelt és kiszámítható happy endre. Ugyan dramaturgiailag felesleges lett volna a darabban meg is mutatni azt a bizonyos karácsony esti nagy találkozást, a néző mégis csak eltöpreng, hogy ez a két ember ugyan egymáshoz tudna-e valóban csiszolódni. László Miklós ezt az illúziót meghagyja nekünk, így reménykedve távozunk. És aki erre beült, az  vissza is fog térni.

Színlap

Címkék: Kern András Schnell Ádám Pokorny Lia Illatszertár Centrál Színház Simon Kornél Puskás Tamás

Szólj hozzá!

június
5.

Rózsavölgyi Szalon - A kinézett "Pasi"

"mert annyi mosoly, ölelés fennakad" |  MakkZs  |  2 komment

Április 19-én már beszámoltam arról, hogyan nem láttam A pasi a szomszéd sír mellől című előadást és melegen ajánlottam a könyvet olvasásra. Ezt most is csak megerősíteni tudom.

Hétfőn végre nem egyedül, hanem sokadmagammal mentem a színházba. Ráadásul jött egy olyan barátném, aki nem hírből ismeri a történetben (lsd a másik bejegyzést) oly lényeges szerepet játszó teheneket, hanem van neki otthon mutatóba vagy 70 darab. Könnyen el tudom képzelni, hogy rajta kívül sokan nem tévedtek be az elmúlt hetekben a Rózsavölgyibe, akik belülről ismerik egy tehenesgazda életét, akinek a napi rutinjához hozzátartozik valóban az esti fejés időpontja.  A közönség reakcióiból az derült ki, hogy sokan viccesnek találták a férfi szereplő vergődését, pedig a könyv alapján itt húsba vágó, valós problémákról van szó, ha ez Budapest közepén távolinak is tűnik. A szöveget hallgatva nyilvánvaló volt, hogy egyértelműen városi közönséggel számolnak (nem lehet ezen csodálkozni), mert még az általam is ismert inszeminátor kifejezést is szükségesnek tartották kicserélni a rosszul hangzó és teljesen életszerűtlen "megtermékenyítő asszony" kifejezésre.  

A lényeg persze nem ez. Semmi másról nincs szó, mint két nem összeilleszthető életmód és értékrend találkozásáról. Mi van, ha két ennyire össze nem illő ember egymásba szeret? Van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője?

Amióta a könyveket (a második rész: Családi sírbolt) elolvastam, egyre-másra az került elém, hogy mennyire sok olyan színdarab van, aminek a fő konfliktusa a kulturális különbségen alapszik. (Az Aida is ilyen például, bár nem így gondolunk rá.) Mennyire éri meg a saját életformánkat és értékrendünket feladni másvalakinek a kedvéért? Ezen lehet hosszan töprengeni a történettel való szembesülés után is.

Milyen az előadás öt hét várakozás után?

Az első beszámolómban is utaltam arra, hogy a játéktér a szalon közepén nagy helyet foglal el. Van két szembefordított fából készült sírkő-imitáció és mögöttük egy-egy pódiumra helyezett kávéházi asztal, székkel. Az előadás folyamán egy pincér mindkét színészhez odalép és egészen más jellegű uzsonnát hoz nekik. (Megjegyzem, Benny alkatához egy  mikroméretű virsli nem passzol, egészen nevetséges ezt látni, miközben féktelen étvágyáról halljuk a beszámolót.) A sírkőnél bárki megakad, aki olvasta a könyvnek legalább a legelső két fejezetét. (Érzéseim szerint többen lehetnek majd, akik az előadástól jutnak el a könyvhöz, mint fordítva. Biztos, hogy hétfőn nem voltak sokan olyanok, akik már ismerték a történetet. A közönség reakcióiból ezt vettem le.) A két ember közötti hatalmas különbség többek között azon mérhető le először, ahogy a hozzájuk tartozó sírkő kinéz, illetőleg ahogy viszonyulnak hozzá. Éppen azért pont elég lett volna két akármilyen szék, vagy doboz is - ez a sírkőre hasonlító képződmény nem szerencsés, mert olyan, mintha sírkő akarna lenni, de mégsem fejeződik ki a különbség. Az egész díszlet inkább a két szereplő azonosságát fejezi ki. Márpedig ha ilyen nagyfokú az azonosság, akkor nincs is konfliktus és érdektelen az egész. Praktikus szempontból is elhibázottnak tartom ezt a díszletet, mert akadályozza a szereplők játékának az élvezetét és talán a játszóknak sem igazán megfelelő. (Hozzáteszem, hogy eddig akárhány előadást láttam a Rózsavölgyiben,  szinte mind más elrendezésben került színre. Ezt, hogy ennyire funkciótlan a sablontól való eltérés, még sosem éreztem.) Miért ne lehetne egyszerűen egymás mellé téve a két színész a szokásos színpadra, vagy a bejárattal szemben az ablakok elé? Mit ad nekünk ez a kétszer (előadás elején és végén) használt sírkő - miközben helyet vesz el nézőktől és még csak nem is esztétikus? A legfőbb baj az, hogy alig van olyan hely, ahonnan nincs háttal a nézőnek egyik színész sem az előadás idejének 90% alatt. A nézők kétharmada nem tudja a szereplők arcjátékát az idő nagyrészében nyomon követni. Ráadásul a színészek érezhetik ezt, váltott monológjaik közben néha hátrafordulnak, de ez nem igazán elég. Akármennyire is rutinos rendező Valló Péter, jelen esetben én tévedésnek tudom csak értékelni azt, hogy kialakította ezt a játékteret és fájlalom, hogy a színészek sem tiltakoztak időben. Ellenpéldaként tudnám felhozni Göttinger Pál rendezését a Belvárosi Színházban (Gyógyír északi szélhez), amelyben a két színész egy hagyományos színpadon egymás mellé van helyezve, egymásra nem néznek, e-maileket mondanak el, de végig fenn tudják a kapcsolatot így is tartani egymással is és a nézőkkel is.

A két színész a regény ismeretében tökéletesen passzol a szerephez. Lehetne még megfelelő embereket találni, de Für Anikó igazi "drapp nő" ill."garnéla", Schneider Zoltán pedig vérbeli tehenesgazda. Mindketten hitelesítik a szerepet. Életet lehelnek beléjük, annak ellenére, hogy a keretek nem segítenek ebben. Schneider jelmezét illetőleg halkan megjegyezném, hogy a könyv szerint a pasinak nincs ízlése, csicsás, nagymintás ingeket hord, borzalmas füles sapkáját a nő igazán utálja. Nagyon megértem, hogy egy ilyen meleg sapkát nem akartak rákényszeríteni a színészre, ugyanakkor az öltözete nem fejezi ki a könyv szerinti szinte áthidalhatatlan kulturális szakadékot. Egyáltalán nem elfogadhatatlan a téglaszínű kordbársony zakó és kockás ing, így elmehetne tudományos kutatónak is, például. Láttam már embert hasonló öltözetben az Operában is, nem nagy eset az egész. Miután annyira sok látványelem nem áll rendelkezésre a Rózsavölgyiben, rendkívül lényeges lenne, hogy milyen az az egy ruha, amit a szereplő részére kiválasztanak.

A két szereplő monológjai összevágva hangzanak el, míg a könyvben egy-egy hosszabb fejezetet olvasunk előbb női, majd férfi szemszögből. Jelen esetben rövidek a megszólalások, szinte azonnal halljuk a másik fél reakcióját is. A nyitó és a záró párbeszéd nem sikerült nagyon meggyőzőre (különösen a nyitásnál volt az az érzésem, hogy szerencsétlen ez a megoldás, nem életszerű a szöveg), de tagadhatatlan, hogy a történet összes lényegesebb fordulata belekerült az előadásba. A hiányérzet, amit hagy nem abból fakad, hogy átéljük a szereplők magányosságát, vergődését, hanem talán inkább abból, hogy túlságosan kevéssé vonódunk be a történetbe. Valószínűleg éppen azért van ez így, mert annyira kevéssé látjuk az arcokat, és maguk a szereplők is egészen végig alig létesítenek kapcsolatot egymással. Pedig ez a történet valójában arról szólna, hogy mindig van remény és két ember között bármekkora is a szakadék, ez áthidalható. Most itt hiába az egyforma sírkő, hiába a kevésbé elütő uzsonna és jelmez - az előadás mintha mégiscsak inkább mondana nemet, mint igent. Lehetséges, hogy minden ellenérzésem pusztán abból ered, hogy a rendezői koncepcióhoz nem fűlik a fogam  - ehhez a felszíni igenhez, ami mégiscsak nem - ha tetszik, ha nem.

Színlap

Címkék: Valló Péter Schneider Zoltán Rózsavölgyi Szalon Für Anikó A pasi a szomszéd sír mellől

2 komment

Az előadást tavaly áprilisban láttam először, de csak pár soros ajánló készült róla - nem hatoldalas, mint az egy hete látott Zsótér-Peer Gyntről. Persze ki vágyik egy hatoldalas Peer Gynt elemzésfélére? (És a darabra?) Eddig úgy néz ki, sokan nem. Pedig az a Zsótér-vizsga rám olyan elementáris erővel hatott, hogy képes volt  alapjaiban megváltoztatni a darabhoz fűződő viszonyomat. Ma az Örkény Színház évzáró előadására sokkal nyitottabban mentem, ezt az előadást sokkal jobban tudtam értékelni, mint ahogy első látásra annak idején. Az ügyes húzásokat is (dramaturg: Gáspár Ildikó) észleltem, minthogy a darabot  nemrég olvastam. Jobban összeállt mostanra bennem a kép, mint első nézésre. Aki leutazik idén a POSZT-ra megnézheti ezt is és az off-programban az említett konkurenciát is,  Zsótér munkáját. A kettő születését csak pár hónap választotta el. Természetesen tudom, hogy nagyon más a helyzet egy egyetemi vizsga, és egy kőszínházi rendezés között, más igényeknek kell megfelelni, a rendelkezésre álló színészek minősége között alapvető különbség van, hiszem az egyetemisták nagyon akarnak dolgozni, tele vannak lendülettel és lelkesedéssel, de még nem olyan kialakult egyéniségek. A pálya megkezdése előtt állókkal úgy tűnik szinte bármit meg lehet kísérelni, hegyeket is odébb tennének, miközben a régen a pályán lévők látszólag könnyedén, kis befektetéssel, pár szóval nagy gesztusok nélkül is képesek a varázslatra. A két előadást igazi szellemi kaland egymás után nézni, csak ajánlani tudom. Nagyon szembetűnőek a különbségek, amelyek talán kevésbé adódnak a két rendező eltérő habitusából (abból is), sokkal inkább az eltérő alaphelyzetből következnek. Aschernak kész színészei voltak többnyire, kevés egyetemi hallgató, bár most azonnal kiemelném, hogy Király Dániel mindkettőben játszik és jó is mindkét előadásban.)

Ami még annak idején is megfogott  az Örkény előadásában, az a színpadkép volt. "Ez itt egy erdő" - mondja a főszereplő egy alkalommal. És mit látunk? A végtelenül lecsupaszított üres színpadot, ahol két áloszlopon kívül csak néhány radiátor és hangfal található nagyjából. A színészek szavaiból születik meg a látvány a fejünkben. Esetenként a masinériát is láttatva hull a hó. Nagyon sokat hull az a hó, sőt a második részben elvileg már hótakaró (kőzetgyapot) is borít mindent. (Homoknak is elhihető, néha arra van szükség.) Mi ez a sok hó?- el lehet rajta gondolkodni. Részben jól láthatóan színpadi effekt (szép romantikus kép is lehet, már csak Grieg zenéje hiányozna hozzá - a nagy feketeség ellenpontja), másrészt a hóról a tél, az elmúlás is eszünkbe jut. Peer Gynt állandóan télben él, a halál közelében - folyamatos krízishelyzetben, annyi szent. Mintha csak lefelé haladna a lejtőn, de sosem ér le az aljáig. A folyamatos keresés és életvágya az, ami megmenti.  Polgár Csaba lendületes Peer Gynt, bár az egy héttel korábbi öt egyetemistához képest, akik többnyire rengeteget mozogtak és tetőkön, fákon ugráltak, ő statikusabbnak tűnik (nekem, aki látta a másik előadást és nem tud tőle eltekinteni). Csaba alapvetően a szavainak varázsával operál. (Ez a darabhoz hű olvasat, Peer alapvetően mesél-hazudik mindenféle történetet és valószínűleg nem véletlen, hogy kétségeink támadnak, hogy a kalandjai mennyiben víziók és képzelgések, mi történt meg valójában.) Polgár Csaba színészete eléggé kialakult, vannak ismerős mozdulatai, amelyek csak rá jellemzőek, képes vinni az egész előadás terhét a vállán és töretlen marad a lendülete. Annyira mégsem fiatal, van már élettapasztalata. Talán a kiinduló kép Peerjéhez képest túl öreg is, de a második felvonásban még így is egyértelműen túl fiatal. Megcsinálja a szerepet, de nekem most megint eszembe jutott, mint a Zsótéré után nem sokkal: mi lenne, ha egyszer színészváltással rendeznék ezt is meg, lenne egy igazán fiatal színész az első képben és egy öregember a másodikban. Nyilvánvalóan beugrott nekem megint a Bán Bálint-Bán János kettős, mint optimum, ugyanakkor az is evidens, hogy egy színház évente nem mutathat be egy-egy darabot, ami mind erre a hasonlóságra alapít. Pedig roppant jó lenne ez az általam már el is képzelt Peer Gynt, még inkább érezhető lenne a főszereplő kezdeti naivitása, a végtelen kíváncsiság és a világ határtalanságának érzete Peer szavaiban, és végül a megélt életút után a tapasztalatok leszűrésének igénye. Ahogy Osvány tanár úr a Kék angyalban Schillert rendel a színházigazgatótól, én most legszívesebben ezt Peer Gyntöt rendelném meg a Katonától a következő évadra. 

De térjünk vissza a ma este (pontosítok: most már tegnap este) látott előadáshoz. A színpadszerűséget erősítő effektek között a legtöbb poénként hatott. A második részben kevesebbet nevettünk, de kellemesen töri meg a történetet, amikor Polgár Csaba a látványos helyre kiültetett súgóhoz fordul (mintha tőle kérne tanácsot a döntéseihez), sőt a példányt is megnézi, "még ennyi van?" - sóhajt fel, mintha nem tudná, hogy az ötödik felvonás egésze még előttünk áll. Mi tudjuk ezt, és pont akkor hangzanak ezek el, amikor a figyelmünk kezd lankadni. Nagyon jó rendezői döntés ez, lehetséges, (ámbár nem biztos), hogy Ascher Tamás is érzi a negyedik felvonás problematikáját a rengeteg változó helyszínnel, ahol nekem rendszerint elfogy a türelmem. Más mezei nézőknek is sok lehet a Peer Gynt, elsőre talán még inkább - jót tesz minden kis oldás, ahol van némi humor. Az az érzésem, hogy minél jobban ismeri a darabot, annál pergőbbnek érzékeli majd az előadásnak ezt a részét, mert irgalmatlanul hosszú szövegrészek maradnak ki valóban. (Zsótérék többet meghagynak.)

A színészekről most is, mint az Örkényben annyiszor azt tudtam megállapítani, hogy remek csapatjátékosok. Szinte mindenkinek jut néhány apró villanás. Ha elkezdem sorolni, ami nekem megmaradt, nyilván méltánytalan lesz, mert csak pár pillanat az, amit említeni tudok. Alázatosan dolgozik mindenki, hogy minél több fény vetülhessen a főszereplőre. Ez most Polgár Csaba estéje - kétségtelen, de azért nem akárkik és nem akárhogyan tartották azokat a zseblámpákat, amelyekkel Peer Gyntöt keresték és meg is világították olykor-olykor. (Valóban volt egy ilyen kereső jelenet, Ascher ennyiben a nézőteret is bekapcsolta az előadásba. Nem annyira szokatlan ez, beleillett az előadásba - sajnos a kertes-famászós-székhurcolós előadáshoz képest így is mozgásszegénynek tűnt nekem, bár amint most ki fogom fejteni, sok színész jelenléte erősebb, a kisebb lendületet lazán pótolni tudják.) Az előadásban Gálffi utastársként mindössze két rövid villanásra jelent meg, emiatt roppant erős hatása volt jelenlétének.Laza derű és könnyedtség áradt róla, ami abból is eredhetett persze, hogy ebben az előadásban nem ő cipeli a súlyokat, elég ebben a néhány percben jelen lenni. Hálás a helyzet, kifejezetten erős lesz a kontraszt az erőlködő, túlélni vágyó és küzdő Peer és a holttestéért folyamodó titokzatos idegen között, aki persze a vihar ellenére nyugodt léptekkel távozik a színről. Visszatérhetett volna gomböntőként is, de Epres Attila kapta azt a lehetőséget és nagyon természetes volt a szerepben. Für Anikó és Ficza István egy jelenetben nagyon összeillő párként táncolt (a korkülönbség és a tapasztalatbeli különbség nem volt érzékelhető köztük, ehelyett a teljes összhang igen). Az előadásból az Örkény társulatáról az is megállapítható, hogy a legtöbben nagyszerűen, magától értetődően ülnek radiátoron. A radiátorok kellenek is ebben a télben, rengeteg szerepben lépnek fel. Egyik emlékezetes mozzanat: Peer gyerekkori ágya az egyik, amely aztán még egyszer átváltozik és az anya haldoklási jelenetében (I. rész, ill. 3. felvonás vége) szánnak képzelik mindketten. Egyáltalán nem hiányzik ehhez a Peer Gynthöz realista díszlet, a legtöbb jelenetnél nem lehetünk biztosak abban úgy sem, hogy nem a képzelet játéka az is. Kerekes Éva nem a szokványos Aase, azt korábban is emlegettem, mindössze egy lestrapált öregasszony, némileg hajléktalanra emlékeztető külsővel. Stefanovics Angéla   idén is jó formában volt, állapítottam meg. Nemcsak a külseje illúziót keltő, minden mozdulatában, ahogy a színpadról leugrik, ahogy Peer elől szalad, mind egy tíz éves kislányt idéz (Angélácskának mondanám önkéntelenül is, "mert annyira cuki!"). Szandtner Anna és Takács Nóra Diána váltja egymást Dovre apó lányának szerepében, ami kézenfekvő megoldás. Milyen erős is ez a társulat, ez jut róluk eszembe. 

Az előadásnak tegnap számomra az volt a legerősebb, egyenesen katartikus jelenete, amikor Peer Solvejg házát már megpillantotta az 5. felvonás vége felé, de még nem bírja számadásra a gomböntő. Ebben a képben a teljes társulat játssza elvileg a gombolyagokat, a harmatcseppeket, a száraz leveleket, akik mind beszélnek a szereplőhöz. "Mi vagyunk ki nem mondott gondolataid, el nem dalolt dalaid" - templomi énekhez hasonló kórus ez, amit hallunk, mintha az egész világ olvasná rá Peer Gyntre a bűnét. Szembesítik most először, ahogy nemsokára a gomböntő is teszi azzal, hogy amíg a pillanat kiélvezésére törekedett, menet közben nem azt az életet élte, amelyre rendelve volt. Nincs végtelen idő, nincsenek korlátlan lehetőségek. Esetleg úgy látszik, hogy próbálkozhatunk ezzel-azzal, de végül csak szembesülnünk kell a ténnyel, hogy rosszul használtuk fel az adódó alkalmakat. Ott a ház, ahol sosem élt Solvejggel, aki az utolsó pillanatáig várt rá. Peer Gynt a nagy keresésben végül nem talál biztos pontot, ahogy a hagymahéjakat lerántva is csak egy következő héjhoz jut, nem talál magot, egy biztos pontot.

Ez az előadás is arra késztet, ha más módon és más eszközökkel is, mint Zsótéré, hogy gondolkodjunk. Nem kizárólag Peer Gynt döntéseinek helyességén, hanem annál inkább azon, hogy mennyire élünk teljes életet, kihasználjuk-e a bennünk rejlő lehetőségeket - vagy sem. Egy hét alatt nem változott meg a végső konklúzióm: a megyünk szépen mind az öntőkanálba. Na jó, jó - és akkor addig most mi legyen? 

Színlap

Címkék: Örkény Színház Csuja Imre Epres Attila Polgár Csaba Kerekes Éva Gálffi László Ficza István Ascher Tamás Peer Gynt Takács Nóra Diána Király Dániel

Szólj hozzá!

2012.máj.29-én, alig több mint egy éve, az előadás főpróbáját láttam. Erősen úgy tűnik, hogy Fullajtár Andrea kezdeményezésére jött létre, aki másik négy kolléganőjével együtt számukra fontos verseken, dalokon keresztül akart beszélni arról, hogy milyen is a mi világunk, hogyan látja ő. Ez a többnyire zenés előadás, amely az öt színésznő szinte teljesen egyenrangú részvételére épült, egészen az utolsó pillanatáig lekötött. Voltak benne kellemes részek és voltak egészen katarktikusak is. Fullajtár első rendezése  ez az előadás, de az általa énekelt dal és egy balatoni vonatozás leírása (a mai napig sem tudtam meg, hogy kinek a szövege) egészen mellbevágó volt. Rémületes, hogy micsoda országban élünk, akármelyikünkkel megtörténhet az, amit Andrea elmondott. Akár vele magával is. Egészen úgy mondta el, mintha saját élménye lenne. Az ilyen pillanatokért érdemes heti öt előadást megnézni, hogy hátha egy-egy ilyen pár perces csoda megtörténik. Ebben az előadásban ez megtörtént, ráadásul úgy, hogy igazán gyenge pillanatok nemigen voltak. Az eltelt egy év alatt többször gondoltam az előadásra, fontolgattam az újranézést is.

A Katonának jó kezdeményezése, hogy a színészeknek megadatik, hogy alkalmanként a Kamrában, de a Sufniban annál inkább 1-2 személyes produkciókat színre vihessenek, olyanokat, amelyek az alkotóknak fontosak, amelyekben esetleg a szokásostól eltérő arcukkal mutatkozhatnak meg. Kár, hogy ezek az előadások, de egy ideje ez a nagyszínpadiakra is igaz, éppúgy tiszavirág életűek, mintha egy vidéki színházban mennének. Nagyon sok az olyan előadás, amelyik csak egy évet van műsoron. Ráadásul, a legtöbb esetben itt nem arról van szó, hogy nem jó minőségűek a produkciók, hanem arról, hogy egy kis közönségrétegnek szólnak és drágábban (ha nem is sokkal), mint a független színházak előadásai. És persze még a "Katona 30" szlogen sem elég jó reklám, hiszen ez ráadásul arra emlékeztet, hogy ez egy másik színház, nem az a bizonyos legendás. 

Az Áll a bál nagyon jó előadás, különösen azoknak ajánlom, hogy a még pillanatnyilag eladó 2 db jegyet  (mindössze ezer forint darabja!) megvásárolják, akik szeretik Fullajtár Andrea, Bodnár Erika, Pálmai Anna, Pálos Hanna és Borbély Alexandra játékát. Ha lecsúsztok, van állójegyre is lehetőség.

Színlap

Címkék: Katona Pálmai Anna Fullajtár Andrea Kamra Borbély Alexandra Bodnár Erika Pálos Hanna

Szólj hozzá!

Én 2012. márc.24-én még a MüPá-ban (Fesztivál Színház), az eredeti bemutató helyszínén láttam az előadást, ami bevallom kifejezetten untatott, bár elvileg szórakoztató színháznak készült. Kabaré és cirkuszi-varieté elemeket tartalmazott, látszott a szereplők ügyessége, rátermettsége. A színlap is kiemelte, hogy nyolc nyelven énekelnek a színészek. Igen, ez így volt. De miért? Nem igazán láttam az értelmét. Akkor is és most is visszagondolva azt éreztem, hogy mindegyik színész sokkal erősebb volt bármelyik másik előadásában. Számukra nyilván fontos, hogy gyakorolják a zenés műfajt is, építő az előadás, de ezt kevésnek találtam nézőként ahhoz, hogy még egyszer megnézzem a Katonába való áthelyezés után. De az előadás még repertoáron maradt, akár jövőre is nézhető. Kellenek a zenés-táncos előadások, nyilván sokaknak ez egy üdítően felhőtlen este, amit az előadás nyújt. Tavaly az volt az érzésem, hogy talán éppen a közönség nyomásának hatására lett hirtelen év végén három zenés bemutató is, de sebaj. (A másik kettő nekem is tetszett egyébként.) A Katona idén június 16-ig működik, nézzétek meg a műsort, mit kellene esetleg pótolnotok.

Színlap

Címkék: Katona Nagy Ervin Tasnádi Bence Ónodi Eszter Jordán Adél Müpa BTF Rezes Judit Pelsőczy Réka Kocsis Gergely

1 komment

A Vígszínház előadásának egyik főpróbájára 2012. márc.23.-án mentem és néhány sort küldtem is róla a szokásos körlevelemen, annak idején. Egy film nyomán készült zenés-táncos előadás, amely a társulat nagyrészét megmozgatta. Szinte mindenkinek csak rövid villanások jutnak. Akikre egy év távlatából még emlékszem: Nyilas-Majsai Tünde, Lengyel Tamás, Bata Éva, Járó Zsuzsa. Néhány dalválasztásból, egy-egy elejtett mondatból, kiszólásból megint az jutott eszembe, hogy Eszenyi Vígszínháza a jelen gondjaival, problémáival kíván szembenézni. Nem a véletlen műve, hogy a társulat nélkül maradt állástalan színésznő Járó Zsuzsa lett. A premier idején még aránylag friss volt az egri társulat megszűnése-átalakulása, ami sajnos kevés sajtót kapott. Az, hogy Csizmadia Tibor nem folytathatta Egerben, ugyanúgy veszteség, mint ahogy tavaly megszünt két színház is és azóta másik kettőben szintén megváltozott a színház irányvonala.Talán azért, mert vidéken van, az egri színházról esett a legkevesebb szó. Onnan jött Mészáros Máté és Járó Zsuzsa, akik  elég sok jó szerepet kapnak a Vígben, beilleszkedtek, ami nyilván nem könnyű folyamat. Az előadás kapcsán nekem azzal volt mindössze problémám, hogy egy nagyon szorosan kidolgozott koreográfiát mutat be a csapat, miközben elvileg egy spontán táncversenyen vannak, ahol csak az számít, hogy ki bír tovább táncolni. Nem éreztem hitelesnek éppen a táncverseny megjelenítését, bár azt én is tudom, hogy a közönség számára is élvezhető előadást akartak létrehozni. A főszereplő tragédiája ezzel a háttérrel kevésbé volt hiteles, de nyilvánvaló így is, hogy részleteiben sok olyan értékelhető eleme volt, ami miatt érdemes lehet újranézni, vagy aki kifejezetten a táncos-zenés előadásokra vágyik, az ezt kipróbálhatja.

Idén már nem lesz, de nem kétséges, hogy van rá igény és jövőre visszakerül a repertoárra. (A Víg jún.9-ig üzemel, aztán jön a megérdemelt nyári szünet mindenkinek.)

színlap

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása
Mobil