Mezei néző

Dan Lungu kortárs román író könyvéről tavaly hallottam. Gyorsan el lehetett olvasni, aktuális problémákról szól, stílusával is fenntartja az olvasó érdeklődését. (Az író mindkét magyarra fordított  könyve számos Szabó Ervin tagkönyvtárban hozzáférhető, nem sikerkönyv mostanában, kölcsönözhetőek.) A Katona Sufnijában Csoma Judit mondja el a monológként megírt regény rövidített változatát. (A színpadi változat elkészítésében Török Tamara, a színház dramaturgja volt segítségére.) 

Rendezőt nem jelölnek meg, sem tervezőket - pusztán munkatársakat. Csoma Judit színháza ez, aki nagyon keveset játszik, pedig nagyon tehetséges és folyamatosan színpadon kellene lennie. Nyíregyházán Verebes István annak idején jó helyzetekbe hozta, számos jó szerepet kapott. Országos elismertséget szintén egy nyíregyházi előadás hozott számára, Szász János rendezésében A vágy villamosa. Ezt a Csoma-hiányt kis mértékben pótolja ez az egyrészes monodráma, de remélhetőleg felhívja a színházcsinálók figyelmét, hogy a művésznő itt van és tessék hasznosítani.

A díszlet emlékeztet a Rükvercre. Ott egy hatalmas bevásárló szatyorban játszódik az előadás, itt egy falusi asszonyok által kedvelt hatalmas kék-piros-sárga otthonka a háttér, amely beborítja a játékteret is. Az alapszínek jelképezhetik a világ teljességét is (sőt a román zászló színei is ezek), és az otthonka a vidékiességet asszociálja, amitől végig menekülni próbált. Csoma Judit rózsaszín köpenye és pizsamája éles ellentétben áll mind a lepusztult bútorokkal, mind az otthonka világával. Itt van valaki, aki visszagondol életére, miközben rokonszenvünket elnyeri és az ő látószögén keresztül nézzük a román szocializmus éveit. A visszaemlékező alapállítása, hogy jobb volt a szocializmus ideje, mint a jelen. Ezt az állítást ingatja meg némileg a Kanadába kivándorolt lánya, akivel mindössze telefonon tartja a kapcsolatot  (Jordán Adél hangja) Visszagondolva fiatalságára a nő mindent szépnek lát, sőt idilli színben tűnnek fel még a gyárban töltött évek is. Ilyen egy román párttag, láthatjuk. Ilyenek a komcsik. Ilyenek voltak a múlt rendszer haszonélvezői. 

Annak ellenére, hogy ez egy román mű, folyamatos utalásokkal a román politikára, mégis érezzük, hogy a mi túlságosan is átpolitizált hétköznapjainkról is szól. Ebben az országban is folyamatosan komcsiznak, ahol egymillió - jórészt megélhetési - párttag volt. Addig volt jó nekünk is, amíg Kádár élt? Sokakban felmerül a kérdés, és ez a román regény és a Katona előadása is elég sokat tesz annak érdekében, hogy ezt a kérdést mi is megválaszolhassuk. Ettől függetlenül pedig élvezzük a történetet, Csoma Judit stílusát, ahogy megelevenedik előttünk egy egész élet, kis mozgásokkal, apró gesztusokkal. Élni kezdjük a magunk élete helyett az övét. Ez az én színházam, éppen az ilyen előadásokat szeretem.

Ha van előadás az immár több mint egyéves Rózsavölgyi programjában, ami tökéletesen illeszkedik a hely jellegéhez és kifejezi a szalon törekvéseit, ez olyan. Igényes szórakoztatás és gondolatébresztés történik egyszerre. Nem csoda, hogy egy év után is élénk érdeklődést kelt. Zárójelben jegyzem meg: nagyon szerencsés dolog, ha egy hely azt nyújtja a közönségnek, amit ígér. "Kellemes este lesz." - mondta közvetlenül az előadás előtt egy kritikus, akivel összefutottam a környéken.

A Szalon közepére, az ablak elé helyezve áll egy kisméretű emelvényen egy magas szék és egy alacsony asztal. Ahogy Jordán meg is jegyzi: nem kényelmes a szék, pusztán arra szolgál, hogy a közönség a távolabbi helyekről is jól láthassa az előadót. Keveset ül le, lehet, hogy éppen ezért - célja, hogy a versmondás helyzetének természetességét, hétköznapiságát hangsúlyozza. 

Poénok és poémák - ez az est alcíme. Első hallásra vad dolognak tűnhet, hogy Jordán Tamás vicceket és történeket mesél, keverve versekkel. A stand up műfaját az est elején hosszan elemzi és megmagyarázza a választását. A "stand up"-osok érzelmeket és történeteket mesélnek, a költők ugyanezt teszik, nem mást. Ez köti össze a két műfajt. Az est beigazolja, hogy működik az ötlet. (Ha nem működne, akkor nem menne már egy éve a műsor. A közönség elutasítása ellenére egy magánszínház nem tud valamit hosszan életben tartani.) Jordán Tamás megjelenése jelzi ezt a kevert-állapotot. Öltönyzakó csíkos pólóval és farmerral. Valamennyire igyekszik alkalmi lenni, miközben nem adja fel a hétköznapi viselet természetességét. Eszünkbe juthat róla egy hintáslegény, sőt egy bohóc is - ugyanakkor ezt tompítja a zakó. Érdekes szakállal nézni, bár Az utolsó órában már így láttam, emiatt nem jelent ez már akkora újdonságot. 

Nemcsak öltözködésében, de versmondásában is közelít a hétköznapokhoz. Igyekszik természetesen szólni a nézőkhöz, a verseket is viszonylag gyors beszédtempóban mondja, ahogy az est szövegét is szinte megállás nélkül zúdítja ránk. Mintha attól félne, hogy a mai felgyorsult világunkban már nem működne a lassú tempó. Lehet, hogy nem is működik. Neki van igaza, biztos haladni kell a korral és újra kell gombolnunk a kabátot, ahogy figyelmeztet a lezáró mondatban.

A két műfaj egymás mellett élésére jó példa, hogy stand up-os történetként is elmondja a Hajnali részegséget, Kosztolányi versét, illetve egy rendőrökkel kapcsolatos anekdotát Nádasdy Ádámmal megíratott, aki hexameterekbe foglalta Jordán valóban megtörtént kalandját. Ezek is azt bizonyítják, hogy nem halvaszületett ötlet verseket szőni egy stand up-műsorba. Elhangzanak Karinthy, Radnóti, Ady és természetesen József Attila versek. Híresek és kevésbé híresek egyaránt. Mintha az első részben több lenne a történet, a második rész elején pedig a versek dominálnak. Történeteiben dominálnak a színházzal kapcsolatosak, hiszen várhatóan az est nézőinek a többsége a színész és a színigazgató Jordánra is kíváncsi. Még az elején elmond egy vicces anekdotát arról, hogyan beszélget olyanokkal, akikről tudja, hogy ismeri őket, de sokáig nem tudja, hogy honnan. Erről eszembe jut, hogy milyen kedvesen fogadott engem is, akivel régen, 1998-ban, dolgozott még nagyon rövid ideig a Merlinben. Vajon most tudta-e, hogy honnan ismer és ki vagyok egyáltalán? Ha nem, ezt a szituációt is nagyon jól megoldotta. Az előadás pedig valóban kellemes este lett. Olyan, aminek a nyomán könnyen törzsvendég lehet valakiből a Rózsavölgyiben.

Ha van előadás, amiért vérezne a szívem, ha kihagytam volna idén: ez az. Ez az, amelyikre még harminc év múlva is vissza fogok gondolni, ha addig elélek egyáltalán. (Ha 21 év után is eszembe jut olykor-olykor Zsótér miskolci Woyzeck-rendezése, akkor ez is erős esélyekkel indul arra, hogy  hosszú távú memóriám megőrizze.)

Szombaton délben a SZFE negyedéves hallgatói a Szentkirályi utcai épület ablakaiban, teraszán, műhelytetőin, fenyő- és platánfákon ugrálva, a fűben feküdve és egymás nyakában lovagolva Peer Gyntöt játszottak. Itt erős hangsúly van a játék szón. A legalább tizennégy helyszínváltással, a nézők és székeik folyamatos áthelyezésével bonyolított előadást, súgó nélkül, védőháló nélkül. Sekélyes jelző rá az "ötletgazdag", természetesen Zsótér Sándor rendezte. Természetesen rendezte Zsótér. Néhány jelenetnél azt éreztem, hogy ezt máshogy nem is lehetne érvényesen megvalósítani. Nem először nyúl a Peer Gynthöz, híres és szakmai körökben nagyrabecsült volt a Krétakörrel színrevitt verzió is. Zsótér amikor megrendez valamit még egyszer, többnyire azért teszi, mert van új mondandója. Rendszeresen újragondolja a történetet és képes ugyanannak a szövegnek mindig ismeretlen arcait megmutatni. Kifejezetten intellektuális élvezet az előadásait nézni, próbálkozni a rendezői szándék megfejtésével. Én egyértelműen miatta mentem, de az osztály számos növendékére is kíváncsi voltam korábbi munkáik (Kígyóasszony, Kabaré) után. Idén eddig ez az, ami a legjobban tetszett a számos Zsótér-előadás közül (lsd egyéb cikkek: Zsótér). Eddig volt a laudáció, innen jön majd az elemzés-féle. (Azt nem ígérem, hogy minden részletre kiterjedően, de így is hosszabban a kívánatosnál.)

Peer Gynt mi vagyunk, mindannyian. Nekünk teszi fel a kérdést a gomböntő, hogy önmagunk maradtunk-e, vagy szánalmas módon kompromisszumok sorát kötöttük. Elég bátran éltünk? Az előadás öt Peer Gyntje közül többről is azt mondhatnánk, hogy igen, szinte túlságosan is. Az elsőről biztosan, a másodiknál a kisebb megalkuvások már jelentkeznek, aztán az utolsó, aki minden korábbi önmagával szembenézni kényszerül és ő az aki ezt meg is szenvedi. A néző pedig ilyen erővel lehet a hatodik Peer. (De lehetne még komplikálni, mondhatnánk József Attila nyomán, hogy a hetedik Peer-variáció a néző, hiszen Ibsen sem tartotta érdemesnek megírni  az igazán  sikeres, emelkedőben lévő Peert. Ha van Peer, amelyik válságban van, vívódik, küzd önmagával, lejtőre kerül, nyilván ideig-óráig léteznie kellett a gödörből kimászó, éppen meggazdagodó Peernek is. Csakhogy egy drámában ez elég unalmas, ezért ezt a Peert a harmadik és a negyedik közé odaképzelhetjük, a maradványait látjuk szétesni a negyedik felvonás elején. 

Azt gondolom, hogy legtöbben nem élünk bátran, viszont ezt az egyetemi vizsgaelőadást látva egészen nyilvánvaló, hogy a fiatal színésznövendékek elképesztő dolgokat képesek végrehajtani és eltűrni. Azt hiszem, hogy ők azt a bizonyos öntőkanalat jelenlegi állapotukban elkerülnék.

A Szentkirályi utcai épület kertjében zajlott ez a három óránál hosszabb "vándorló" előadás, vittük a székek egy részét, a színészek átrendezték a többit. Mindkét felvonásban legalább hét váltás volt (egy idő után már nem számoltam, nincs jelentősége), a darab jelenetei szerinti tagolásban. Ez a vándorlás azért is volt jó, mert a legoptimálisabb környezetet kaptuk a történet háttereként, másrészt annyira jó idő sem volt, hogy három óra egy helyben ülés alatt ne gémberedtünk volna össze. Szerencsére az eső csak a legvégső percekben kezdett cseperegeni, ami még illett is a darab végéhez. A mászkálás frissítő hatású volt, újra és újra össze tudtuk szedni a figyelmünket és a játszókra koncentráltunk. A Peer Gynt azért nem könnyű nyári színház, még ilyen optimális színrevitelben sem.

A játszókra azért is könnyű volt figyelni, mert hagyományos színházban szokatlan helyszínen alkalmanként nyaktörő mutatványok sorát hajtották végre. Az első, a második és az ötödik Peer Gynt kiváltképp jeleskedett ezen a területen. Bárnai Péter az anyját játszó Fehér Lacival egy kb 4 méter magas lapostetőn kezdi a darabot, előbbi macskaügyességgel és gyorsasággal ugrik le a falról, majd pillanatok alatt legalább 6-8 méter magasra mászik fel egy fenyőfán. Itt meséli el a szarvas meglovagolásának történetét. Meggyőző. Ezzel a mozgással, a fenyő ágait lengetve el is hisszük neki, hogy az, amit mond, igaz. Nem csak az anyjával hiteti el. Bárnai később egy másik fára is felmászik, annak ellenére, hogy mindvégig öltönyben marad, pillanatok alatt. Fehér Laci Aaseként szintén kék dzsörzé öltönyfelsőt visel, de rakottszoknyával. Miután egyik színinövendék sem öreg, az már csak egy másik dolog, hogy nem egy nő, hanem egy férfi játssza az anyát. Az aggodalmát és a fia iránti csodálatát osztani tudjuk, valószínűleg a legtöbb nézőben felmerültek ezek az érzések Bárnai Péter mutatványai láttán. Fehér Lacinak is kijut a falmászásból - de csak részben, mert neki vissza kell kapaszkodnia, hiszen Peer felülteti anyját a malomfedélre a darab szerint, aki onnan nem tud lemászni. Előfordulhat, hogy a darabnak ez az az eleme, ami a helyszínválasztást inspirálta. A Szentkirályi épület kertjében valóban van elég fal, tető, kert, mászni való fák (sőt a szomszéd kert platánja is hasznosításra kerül, mint Solvejg háza).

(((Már most zárójelben megemlítem, mivel kevéssé bízom, hogy egész végig elolvassátok érdekfeszítő írásomat, hogy a POSZT-on nézhető lesz (június 12-én 16h, Csontváry múzeum kertje, esőben nem játszanak!) - gondolom nem sok embernek - az előadás. Aki abban a helyzetben van, hogy meg tudja nézni, az nézze is meg feltétlenül. Link Pécsi barátoknak szóljatok! Sok versenyprogramban meghirdetett előadást láttam, ez a legtöbbnél jobb, és feltétlenül érdekesebb.)))

Vissza az előadásra:

Bárnai Péter Peer Gyntje igazán vonzó, nem csodálkozunk, hogy Ingrid az esküvőjéről vele szökik. Az esküvői jelenetsor Zsótérhoz méltóan, nagyon ötletesen, ugyanakkor egyszerűen oldódik meg. Az előadást nézve nem is gondolhatja valaki, hogy milyen sok a húzás. Pedig rengeteg van, de nem érzünk döccenőket. (Alkalmanként, inkább a második részben azért még tovbbi húzásokat is el tudtam volna képzelni - de ha melegen öltöztem volna fel, akkor valószínűleg kevesebbet.)

Míg az első jelenetben a teraszon ültünk, onnan néztük Peert és anyját, most a terasz alá ülünk, szemközt fordulva az épülettel és az esküvő egyik helyszíne lesz ugyanez a terasz ÉS: az összes fölötte lévő ablak. Az esküvői kompánia tagjai, a völegény, Ingrid, Solvejg, a húga mind egy-egy ablakból szól a főszereplőhöz, amelyek pontos koreográfia szerint hangosan, majd halkan záródnak be. Peer berúgása, azaz elázása szószerint is végbemegy: egy kerti locsolócsőből itatják, és ő pedig valóban vizesebb lesz a kelleténél. Egy jó poénért Zsótér kisebb-nagyobb kellemetlenségeknek kiteszi a színészeket, akik valószínűleg egyébként sem sajnálják magukat, vagy régen hozzászoktak ahhoz, hogy mukk nélkül végrehajtsák a rendezői utasításokat. Befutott színészekkel egy ilyen előadás már több okból sem létrehozható, kevesen lennének ilyen jó kondícióban, másfelől nem biztos, hogy ez a mindenre kész hajlandóság megmarad bennük. Nem lehet véletlen, hogy Kovalik és Zsótér is ilyen mozgásigényes, és színészi áldozatokra építő előadásokat csak vizsgaként tud rendezni.

Sok idei Zsótérban feltünt, hogy nincs zene. Most volt. ABBA. Norvég íróhoz svéd popzene. Passzol? Igen. Az esküvőhöz megszólal "It`s the time of your life" (Dancing Queen), ami az egyébként is ironikus jelenetet még inkább azzá teszi. Ki örül ennek a fejleménynek? Kinek lesz jobb élete? Később Peer egyik szorult helyzetében elhangzik a "Sending out an SOS" (Police). Épp azért, mert minden apróság egy nézéssel nem élvezhető, és maradnak az emberben kérdések, négy nap után egészen pontosan nem tudom felidézni az összes zenei idézet helyét sem, nos, ezért lenne muszáj újra megnéznem az előadást. És nem nagyon lesz rá egy ideig módom, sajnos. Egy Zsótér újranézve az igazi. Maradnak benne mindig még feltárandó titkok. (Kicsit jobb lett volna, ha tudok jegyzetelni. A folyamatos vándorlás közepette, amikor mindössze harminc néző van, azért az túl feltűnő lett volna. Semmi szükségem nem volt arra, hogy a többek figyelmét elvonjam.)

Bán Bálint, a második Peer Gynt szintén elég akrobatikus feladatokat kap, egy műhely sátor alakú tetején tölti jelentős részét a jeleneteinek (a manókkal neki kell dűlőre jutnia és megóvnia egyéniségének bedarálását). Ami ezeknél is jellemzőbb épp az ő fázisára: a famászó Peer után hívhatnánk a vetkőző Peernek is. Ő az, aki a nézők előtt egy méter távolságra meztelenre vetkőzött az Ingridet játszó színésznővel (Kádár Lilla) egyetemben. A fűre fekve látjuk, amint felocsúdik és ráébred arra, hogy nem a megfelelő nőt szöktette el a lakodalomból. Nem tudtam elhesegetni a bűnös civil gondolataimat: ha én fázok a pulóveremben a padon, hogy érezheti magát a gyomok között fekve teljesen pucéran a főhős. Lehet persze, hogy a diszkomfort érzet is segít abban, hogy kifejezze a kiábrándultságát. Kifejezi, ha jól érzi magát közben, ha nem. Sikerül a folyamat érzékeltetése. Az öltözés pedig pillanatok alatt megy. (Minden Peer öltönyben játszik, amelyek némileg megviseltek a sok földön fetrengéstől. A tetőn ugrálás-famászás sem tett jót nekik. De ennyiben is egységes az előadás, egyformán amortizálódnak előadásról előadásra. Eszünkbe jut egyik-másik szereplő szakadt nadrágjáról az is, hogy biztos az egyetem "túlfinanszírozottsága" is okozója lehet egyik-másik ötletnek. Lehet, hogy ezt is jelezni hivatott az előadás: mi nem szórjuk a pénzt. Vagy: nem mi szórjuk a pénzt.)

Bán Bálint Peerje még mindig egy bátor Peer, mert gyorsan kimászik a manók állította csapdából. Azt, hogy egy farkat csatoljanak rá (ágat illesztenek az alsóneműjébe) és bivalysört itassanak vele (megint jön a slag, mint megoldás, ez ennek az előadásnak az egyik fő kelléke) még eltűri, sőt udvarol a Viktor Balázs által játszott manó-lánynak (ez ugyan pár villanásnyi karakter, de sikerül a szerep nőiességét jól eltalálni), de már azt, hogy Dovre apó a szemébe bemetsszen, nem vállalja. Meg tudja állítani a manókat és legyőzi. Nemsokkal ezután találkozik ismét Solvejggel, és ha esze lenne, akkor jöhetne a szép nyugodt polgári élet. Mennyire lenne ez Peer Gyntnek való, akinek lételeme a folyamatos változás-vándorlás? Meddig tartaná érdekesnek Solvejg kizárólagos társaságát? Ez lehetne-e az önmegvalósítás útja? A szereplőt ismerve ezt kétségbevonhatjuk nyugodtan. Akármilyen jól is hangzik, nem, ez nem lehetne az igazi út. Bár akár ezt is kipróbálhatta volna, annyi minden más lehetőségnek adott esélyt, ennek is adhatott volna. De a manó-lány vízióval a fejében nem akarta a tiszta lányt besározni, aki így megkapta azt az esélyt, hogy egész életében ábrándozhatott Peer Gyntről, és ezt értékeli is. Milyen jó valamire vágyni és azt hinni, hogyha a miénk lenne, akkor minden rendben is lenne. Peer Gynt a vágy tárgyaként funkcionál Solvejg életében, aki a folyamatos várakozás helyzetével meg is békül. Ostorházi Bernadett kitartóan áll a falon, illetve eleinte még a platán által jelképezett kunyhóban és nézi az előadást velünk együtt, de talán egy kicsit másként. Rá-rápillantva az a benyomásom, hogy nem civilben.

Viktor Balázs harmadik Peer Gyntként talán a legnehezebb és a legkevésbé látványos jeleneteket kapja. Neki minimál-famászás jut csak. Ő az, aki a kunyhót építi, akihez odamegy Solvejg és aki anyja halálát végignézi. Ebben a felvonásban a korábbi Ingrid szerepel anyaként, aki kicsit sem haragszik fiára, aki miatt minden vagyonát elvesztette. Magának ássa a sírt, amelybe majd beleáll. Erről a jelenetről amíg nem tudtam meg, hogy ez az előadás már tavaly készült és most a 8. volt belőle, azt hittem, hogy némileg utal a friss szociális temetkezési rendeletre. Akár így, akár úgy - eszünkbe juttatja azt. Sokan ezen poénkodtak, hogy az lesz az igazi, ha mindenki magának megássa a sírt és bele is fekszik frissen megmosdva. Zsótér előadásában lényegében az anya előkészülete a halálra a sírásás (valódi ásóval valódi gödröt ás a színésznő). Ez a gödör azért is jó megoldás, mert a legvégén az ötödik Peer majd Solvejggel egyetemben ebbe tud belefeküdni és ezzel le is zárul a történetük. (Most szombaton még az eső is elkezdett hozzá esni.)

Néhány perc szünet után az előadás második részében Peer magasról indít. Most mind a teraszon gyűltünk össze, elvileg ez a marókkói vacsora jelenete. Nem esznek, beszélnek. Egy elbizakodott, hosszú ideje befutott, meggazdagodott Peer áll előttünk. Mint utaltam rá, felfogható a történet úgy is, hogy a 3. és 4. felvonás között sikert sikerre halmozó Peer maradt ki mindössze az előadásból, ez aki előttünk áll a hencegő Peer, aki elindul ismét a lejtőn. A már elért eredményekkel büszkélkedik, mintha csak a hírneve érdekelné. Így kötik el a hajóját és marad egyedül. 

Eddigi tapasztalataim szerint (elsősorban gondolok a korábbi Zsótér-rendezésre, vagy Ascher Tamás "friss" Peer Gyntjére az Örkényben), ez a legnehezebb felvonás az egész darabban, ez a negyedik. Tele van képtelenebbnél képtelenebb jelenettel, amelyek hihetősége túltesz az első jelenetbeli történeten, a szarvas meglovagolásán. Ezek a jelenetek inkább epizódszerűek, nem épülnek olyan módon egymásra, mint az első három felvonás, amelyek Peer otthoni környezetében játszódnak, éppen ezért ezeknél muszáj a lehető legnagyobb rendezői invenciót bevetni és a dramaturgnak pedig könyörtelenül gyorsítania kell, vagy az egész előadás kárt szenved. Zsótér hencegő Peer Gyntje a korábbi manó-lány, Rada Bálint fehér öltönyben, üveg-gyűrűkkel és díszekkel kérkedik. Ő az, aki császár akar lenni, miközben ostobán elveszíti a vagyonát. A nagyját a hajóval, a maradék ékszereket kicsalja tőle Anitra. Kerkay Rita elhiteti velünk a lány ostobaságát, lelketlenségét és szépségét is láttatja. Zsótér előadásokban jellemzően csak férfiak vetkőznek hol jobban, hol kevésbé - minden esetben a mondanivaló szolgálatában, ha valaki belegondol -, most nem lehet panasz, ez a nagyon szép színésznő is félmeztelen lesz hosszabb időre. Nem csodálkozunk, hogy a negyedik Peer mindenét nekiadja. Begerjedése a szövegből is egyértelmű, de ezt vaskosabb humorral húzza alá a rendező: a másik négy Peert is beleteszi a jelenetbe, akik a nyílt színen a lány egyes mozdulataira maszturbálást imitálnak. Ettől a  negyedik felvonástól igaz, hogy sok esetben a negyedik, majd később az ötödik Peert is sokszor körülveszi Zsótér a másik néggyel. Többek között emiatt is vágytam volna most iziben újranézni ezt az előadást, hogy most, amikor már tudom, hogy ki az öt Peer Gynt, az első jelenetekben is megfigyeljem, mennyire gyakori azokban a hasonló jelenet. Lehetséges, hogy a tapasztalatok felhalmozását jelzi a korábbi ének mind hangsúlyosabb, együttes jelenléte.

Van éppen ebben a negyedik felvonásban egy nagyon hálás jelenet, amelyben Peer még Anitra megjelenése előtt a sivatagban monologizál (ezt sokan kihúzhatják a saját Peer Gyntjükből, úgy hiszem) és néhány állat megjelenésére utal. A másik négy Peer játszhatja ezt a négy állatot és kifejezetten erős ez a jelenet. Feltétlenül szükséges a humor, ami ebben a jelenetben is van - ahol csak lehet, Zsótér mindenhol oldja az előadás mondandójának komolyságát. Zsótér mindig szeretett a szöveg konkrét, szó szerinti megjelenítésével játszani, ez a jelenet is erre épül. Bán Bálint nagyon jó gyík, Viktor Balázs varangy, Bárnai Péter csiga. A későbbi Peer Gynt szenzációs ganajtúró bogár. Elég hosszasan vonta el galacsingyúrása és fintorai figyelmemet a szövegről. Fehér Balázs Benő. Ő lesz az összegző, mindennel számot vető Peer. Már ennél a jelenetnél biztos voltam benne, szuggesztív színészi jelenléte azt sugallta, hogy neki kell lennie.

Fehér Balázs be is váltja a hozzá fűzött reményeket. Talán neki a legnehezebb, bizonyítania kell, hogy végig önmaga volt, megvalósította azt, amiért megszületett (ez kevésbé sikerül a darab szerint is), vagy ha nem: legalább elég jelentős bűnei voltak. A felvonás elején kijut neki a tetőn ugrálásból is, ráadásul a vihar jelenetben a többszöri átugrás közben még slaggal locsolják is, felszalad a falra (elvileg beszáll a mentőcsónakba) és persze fára is mászik.Minden megvan az alakításban, amely a korábbi Peerek cselekedeteit jellemezte. Hatalmas energiákat mozgósít a szereplő. Igen, ez a Peer eget és földet is képes lenne megmozgatni. Hol van már a lusta hencegő?

Ez az a pontja az előadásnak, amikor én már teljesen összefagyott állapotban szemléltem a látottakat és a maximális elismeréssel adóztam a játszóknak, akiken nem látszott az, hogy akár egy kicsit is megviselte volna őket a pendelyben ácsorgás vagy éppen a falra való felfutás. Katonai kiképzésnek is megfelelhettek a próbák, úgy néz ki.

Az összegző-bizonyító Peer Gynt nyomában belépünk az előadás egyetlen zárt terébe: egy kerti műhelybe. Ennek a tetejét hasznosították legtöbbször, ki-be mászkáltak a szereplők, de csak egy jelenetre kerülünk mi is belülre. Mégpedig arra, amikor Peer saját egyéniségeinek rétegeit hagymahéjként boncolgatja-rángatja le. Az előadásban sok jelenetben dobálnak hagymát, vágnak fel, nyomnak szét hagymákat, mind emiatt a szövegbeli motívum miatt. Természetesen most, amikor valóban a szöveg szerint is hagymát bont a szereplő, Zsótér rendezésében törvényszerűen mást kell csinálnia. A műhely sarkában felhalmozott dossziékat dobálja szét, egyiket-másikat egyénisége egy-egy darabjának nevezve. Közben a színész véletlenül az ujját is megvágja. (Azt azért nem nézem ki a rendezőből, hogy utasításra vérzik Fehér Balázs. Az talán mégis sok lenne.) A létrejött helyzet ártani nem árt a jelenetnek, az ujjából szivárgó és némileg szétkenődő vér szimboilikus szerepet is kap: ez az élete végére érő Peer az, aki fiatalsága cselekedeteiért számot adni és szenvedni kényszerül.

Én nézőként nem tehettem mást, bevonódtam és elkezdtem drukkolni ennek a Peernek, hogy megúszhassa azt a bizonyos öntőkanalat. Ennyi befektetett energia ne vesszen kárba.

Most pedig csak azt remélem, hogy a POSZT-on sok fontos ember, minél több színházigazgató, megnézi ezt az előadást és munkát ajánl a diákoknak. Hátha megvalósíthatják önmagukat és később ha majd a gomböntővel találkoznak, akkor mind arról adhassanak számot, hogy megvalósították önmagukat, helyettünk is, ha már mi nézők (többnyire) erről már kissé lecsúsztunk.

Köszi, ha eddig eljutottál - 5,5 A/4-es elolvasása egy előadásról azért teljesítmény.

Másnap elmentem a Jurányiba, ugyanezeket a diákokat nézni: A kastély

A Karinthy Színház profiljától némileg eltérő előadással zárta idei évadját már szombaton. A pesti színházak egy jelentős része még két hétig küzdeni fog a nézőkért, akiket már egyre nehezebb berángatni a nézőtérre. A május végi szombat estén mégis majdnem tele volt a színház erre a négyszereplős kamaraelőadásra. Ez önmagában is eredmény. 

Ha visszagondolok azokra az előadásokra, amelyeket idén megnéztem a Karinthyban (korábbi cikkek itt), összességében az jut eszembe, hogy a színházat minden esetben kissé felüdülve, esetenként felvillanyozva és némi reménykedéssel feltöltődve hagytam el. Az előadások végén ebben a hagyományos polgári színházban még szokott lenni happy end, amire a legtöbb ember vágyna. Itt megvan. Némi pozitív kicsengés akkor is jut az embernek, ha az előadás maga valódi problémák sorát vetette fel. 

A Válás Budán Márai darabja 1935-ből. Polgári szereplőkről szól, egy szalonban játszódik, de semmiképpen nem hasonlítható a színház többi repertoárdarabjához éppen ebből a fontos szempontból. Ha valaki végig figyelt, akkor semmiképpen nem mehet haza megkönnyebbülten és tele reménykedéssel.

A bemutató eredetileg a Pinceszínházban volt, 2002-ben. Ez a tény, hogy már 11 éve megy a darab, feltétlenül jelzi, hogy az alkotók is és a Karinthy Színház vezetője-tulajdonosa is fontosnak tartja a produkciót, szükségesnek azt, hogy a darab által felvetett kérdések eljussanak minél több emberhez. Én korábban valahogy mindig elmentem mellette, pedig Schnell Ádám pályáját figyelemmel követem a József Attila Színházbeli Illatszertár óta. Nem mindig éreztem (erős eufémizmus), hogy a József Attilában  tehetségének megfelelő szerepeket kap. Nagyon bízom benne, hogy jövőre a Nemzetiben jobban meg fogják becsülni és méltó feladatokkal halmozzák majd el. A Karinthyban most nem panaszkodhat,  ez a szerep illik hozzá és kellően nagy formátumú is. (Korábban Rékási Károly és Rátóti Zoltán is játszották a bírót, Ádám 2006-ban kapta meg.) Botos Évát és Kecskés Karinát is örömmel láttam ismét, amióta az Új Színházból Újszínház lett, nem láttam őket színpadon. Széles Tamás alakítását kevésnek, pontosabban túl soknak éreztem a csalódott férj szerepében, túl harsánynak. (De ez lehet, hogy  a rendezői szándékból következik és nem ő tehet róla.)

A történet nem bonyolult és nem is akarják különösebben szövevényessé tenni a színpadraállítók sem.Kőváry Katalin rendezései rendszerint színészcentrikusak, ahogy most is.

Egy válóperes bíró hirtelen szembesül, hogy távoli ismerőseinek ügyét éppen ő fogja tárgyalni és ennek kapcsán felelevenedik előtte az a néhány emlékkép, ami a pár női tagjához, Annához fűzte. A tárgyalás előtti éjszaka pedig betör hozzá a férj, a volt osztálytárs és elmeséli neki házassága megromlásának igazi okait.

Az előadás főszereplője a bíró ( Schnell Ádám) , aki mások ügyeit olyan tisztán látja és ítélkezik is felettük, a saját életét illetően egyértelműen struccpolitikát folytat. Megnősült, mert mindenki megszokott és éli a hivatalnokok szokványos életét. Az előadás során néhányszor áll fel mindössze foteléből és papírjai mögül, egyébként ebből a biztos menedékből hallgatja feleségét és egykori barátját is. Botos Évát és Kecskés Karinát összehasonlítva nem vagyunk biztosak abban, hogy a bíró számára oly fontos kiegyensúlyozottság és nyugalom adott lehetne akkor is, ha a másik nőt választotta volna. Hosszú távon nem jár jobban, az szinte biztosra vehető. A rendkívül zárkózott bíró lelkében végbemenő vívódás a színész apró mozdulatain, arcjátékán érezhető. Nincsenek nagy gesztusok, mert ez az ember minden energiáját arra fordítja, hogy elfojtsa érzelmeit, szabályos polgári életet éljen. Minél kevesebb komplikációval, letudni az élet által kitűzött feladatokat - ez a célja.

Az előadás 70 perce alatt hallomásból szembesülünk egy házasság részleteivel, amely esetén a szereplők beismerték a kudarcot. Néhány villanásban látunk egy másikat, amelyik úgy néz ki, hogy olajozottan működik, de egy kezdő pszichológus is kisütné, hogy nem egészen véletlen az, hogy a férj egész nap a hivatalában ül, és még éjszaka is az aktáit nézegeti. Nagyon úgy néz ki, hogy senkinek sem sikerül ez a házasság nevű kaland, legyen romantikus vagy kevésbé az a kezdés. Mindenki kompromisszumokat köt, hosszabb vagy rövidebb időre, kisebbeket vagy nagyobbakat. Nem tudhatjuk, hogy igaza van-e Annának, neki valóban jó lett volna az élete a bíróval, vagy most ő lenne az, aki a két gyereket fekteti és a férj hozzá nem jönne haza időben.

A Karinthyban most a szokásos kis remény-morzsát nem kapjuk útravalónak a nyárra. Helyette mindenki a saját helyzetével tudja összevetni a szereplőkét és abban bízhat, hogy kimondhatja, az ő házasságát kevésbé a puszta megszokás tartja életben.

Korábban már néhányszor írtam a Pomádéról, mivel számtalanszor megtekintettük az összes felkínált szereposztással. Most az Opera a gyereknap alkalmából szombatra és vasárnapra is ingyenes előadásokat ajánlott fel, pontosabban az el nem adott jegyeket osztották ki a helyszínen megjelent érdeklődőknek. Mindkét nap lett ebből félház, ami így is rengeteg embert jelent, hiszen hatalmas az Erkel Színház, ez pedig inkább egy kamara-produkció. Nem is hatna az erkély utolsó soraiból.

A rendezésen nem kellett semmit változtatni az áthelyezés miatt, egyedül a zenészek egy részét kellett egy páholyba felpakolni. Ennek azért lett következménye, mert amit még sose hallottam: most először nem volt együtt a zenekar az előadás elején - és ugyanerről, "hangosítási problémáról" számolt be egy barátnőm is, aki a szombatit látta. Ami ennél rosszabb: annak ellenére, hogy az operaház igazgatója többször kijelentette, hogy az Erkel nem lesz másodosztályú helyszín, éppen annyi lesz a gázsi és a művészek is mind ugyanolyan minőségűek lesznek, azt kellett ennyi Pomádé-nézés után megállapítanom, hogy ez bizony már nem az a szint, mint amit tavaly Cser Krisztiántól, Pataki Potyók Danitól és Geiger Lajostól láttunk. Most Palerdi András ellen, aki Pomádé volt nem lehetett kifogásunk, de Massányi Viktor szinte hallhatatlan, majd hallgathatatlan volt az előadás elején. Észrevehetné már valaki az Opera felelős vezetői közül, hogy elment a hangja. Én abban bízom, hogy az Opera sztárjai a sztárfizetésükből egy részt szépen félretesznek akkorra, amikor ez a tragikus helyzet előáll, és a megtakarításaikból vagy egy más foglalkozásból fognak élni, nem nekünk kell hallgatni a hangja vesztett művészeket a régi dicsőségre visszagondolva. Garda Robertóként a szerep korábbi megformálója Horváth Ádám sokkal alkalmasabb volt, bár lehet, hogy érzékenységeket sértene királyi ruhamesternek lefokozni a volt miniszteri biztost. De annak idején többször is láttuk és egészen rendben volt a játéka is és a hangja is, megfelelőbbnek tűnt.

Őkovács Szilveszter is belenézett a vasárnapi előadásba, az első rész második felét tekintette meg gyermekeivel, nagyon jól időzítve a Palerdi által dominált részeket hallgatta. A szünetben nagyon kedvesen jártak körbe a főszereplők és "I love Erkel" kitűzőket osztogattak, sőt az élelmesebb gyerekek vehettek ingyen-perecet és ihattak málna és bodza szörpöt is. A perec kitűnő volt, a fiam igazán élvezte az egész délelőttöt. Örült annak, hogy soron kívül ötödször is látta a Pomádét és nem ment el tőle a kedve. Én a magam részéről csak arra vágyom, hogy akárhányat is játszanak majd belőle, a jobb szereposztással tegyék és kapjuk már vissza az igazi Pomádénkat, Cser Krisztiánt is. Vele ugyanis igazi ünnep a Pomádé nap.

Nem lehet eléggé nézegetni a színházi programokat, mindig az a benyomásom, hogy valamiről lemaradok. Ma például délután azon vergődtem, hogy mi legyen: Szicíliai vecsernye az Operában (Fekete Attila miatt) vagy próbálkozzak Bodó Viktor vándorelőadásával a Nemzetiben? Ekkor lettem figyelmes arra, hogy van ez a négynapos fesztivál a Jurányiban, (van még belőle 3 nap!) http://fugeprodukcio.hu/hu/

A felsorolt előadások közül én egyedül a Szentivánéjt láttam a Kamrában, Pelsőczy Rékával és Kocsis Gergellyel. Előfordulhat, hogy valakinek a Jurányi közelebb van, vagy jobb ez a mostani időpont.

A Jurányiban húsvét óta nem jártam, ennyi idő alatt is rengeteget fejlődött az épület, van már a belső kertben is terasz, ahol lehet akár sörözni, beszélgetni. Ha erre az épületre nézünk, akkor némi remény ébred bennünk, hogy van esély mégis, valami kis tér csak nyílik a független alkotóknak.

Ma este -  még mindig a tegnapi (még csak félig megírt) Peer Gynt-kalandom hatása alatt kifejezetten kíváncsi lettem (jórészt) a negyedéves színművészetisek előadására, amely ezen a fesztiválon szerepelt. Franz Kafka A kastély c. regényének dramatizált változata se nagy vágyakat, se nagy reményeket nem keltett bennem, viszont a szereposztás kifejezetten a részvételre bíztatott. Egy színészt nem elég egyszer látni, akkor derülnek ki igazán a kvalitásai, mennyire képes átváltozni, ha többféle szerepben, műfajban is megmutatkozhat. Ez fokozottan igaz a kezdőkre, akik annyi mindenre képesek és hajlandóak.  Az őszi Kígyóasszony után több színésznövendéket is kezdtem figyelni, többek között Fehér Lacit és Bán Bálintot. A tegnapi Peer Gynt során újabb neveket is bevéstem, így például Bárnai Pétert, Fehér Balázs Benőt és Viktor Balázst is, akik ebben A kastélyban mind Fehér Laci partnerei voltak. Utóbbi volt Josef K, elég alkalmas is a szerepre, magára tudja vonni a figyelmet és meg is képes tartani az érdeklődésünket. Fehér Laciban azt érzem, hogy legjobb lenne neki elszerződni egy ideig egy vidéki színházhoz, ahol lenne nyolc bemutatója egy évben, megmutatkozhatna akár bonvivánként is, de hősi szerepekben és vígjátékok főszerepében egyaránt. Képes arra, hogy vigyen egy előadást, ez már most világos. Tegnap ő ugyan nem volt Peer Gynt, másik öt fiúval ellentétben, de van egy érzésem, hogy még lesz, lennie kell.

Mindazonáltal, ezt a mai esti előadást sokkal kevésbé éreztem intenzívnek, nem volt képes annyira lekötni, mint a tegnapi Peer, aminek részben az lehet az oka, hogy még mindig igazán az foglalkoztat, azon gondolkodom lassan másfél napja, másrészt ez mégsem színpadra készült mű és emiatt jóval nehezebb színpadon érdekessé tenni. A kialakított színpadi tér és a jelmezek is alkalmasak voltak, el lehetett fogadni azt az ötletet is, hogy szinte kizárólag "valódi" világítás volt, azaz négy lámpa szolgáltatta a fényt és némelyik kapcsolgatása a zene beindítását és leállítását is magával hozta, (Helyenként azért indokolatlanul alulvilágítottnak tűnt, de ez azért apróság valóban.) A feszültség nem teremtődött meg, ami egy Kafka-előadásnál - szerintem - lényeges lenne. Lehet, hogy nincs igazam, lehet ez is egyfajta rendezői felfogás, ez a könnyedt Kafka. Nem éreztem igazán a tétet.

Akár így, akár úgy, örültem, hogy láthattam ezeket az ígéretes tehetségeket ismét. Köztük volt Nagy Mari, aki minta is lehet a diákoknak, hogy hova kellene eljutni, hogyan kell üres tányérról meggyőzően vacsorázni és közben a rendelkezésre álló három percben szinte szöveg nélkül is egy teljes életet mutatni egy fregoli-szerepben. Ez még ilyen magától értetődő természetességgel nem ment mindenkinek, de idővel belejöhetnek, ha lesz rá alkalmuk. A nézőtéren is volt néhány sikeres színész, aki a jövendő kollégákat nézte, a frissen színházigazgatóvá vált Ráckevei Anna is. Hátha szerepet ajánl valakinek, ez már egy komoly hozadéka lenne a fesztiválnak.

A magyar Martin McDonagh, alias Székely Csaba az utóbbi időben két rendező szinte kizárólagos figyelmét is élvezi. Először a Marosvásárhelyen működő Sebestyén Aba fogott hozzá a Bányavidék trilógiájának színpadra fogalmazásához, majd nem sokkal később ugyanezt tette Csizmadia Tibor is (a Bányavirágot a Pinceszínházban, majd ezt a második darabot a Szkénében). Sebestyén Aba a Nemzetiben is újrarendezte változatlan jelmezekkel és díszlettel a trilógia első darabját, amelyet az új igazgató is meg kíván tartani. A három egy helyszínen játszódó, de egymáshoz nem kapcsolódó cselekményű darab egyébként most már kötetben is olvashatóak. 

Óriási karrier ez egy mai magyar drámaírónak, de nem csoda, hiszen nagyon kevés játszható és színészeknek is hálás szerepeket kívánó mű íródik mostanság. A közönségnek pedig kell az újdonság, hiszen viszonylag kis réteg jár színházba és nem akarja ugyanazt az 5-10 klasszikus darabot évről évre megnézni.

Ez itt a bökkenő éppen: a darab varázsa nagyban múlik a váratlan fordulatokon. Egy Hamlet esetén nincsen akkor sem hiányérzetünk, ha ismerjük a mű végét és nem ér minket váratlan meglepetés. A Bányavidék trilógia darabjainál érzem azt, hogy sokkal élvezhetőbb első nézésre, mint amikor újra és újra szembesülünk a szöveggel. Martin McDonagh stílusa magyar fordításban (Varró Dániel) erősen mesterkélt, nem rosszak a poénok, de egy idő után talán már fárasztóak. Székely Csaba ugyanezt a stílust követi - a könyv előszavában ezt el is ismeri -, emiatt sokszor eszünkbe jut, hogy a kevesebb kifacsart szófordulat talán jobban hatna. 

Miután én mindkét darabot először Csizmadia-rendezésben láttam, a szövegeket előzetesen nem ismerve, azokon az estéken tudtam átélni az újdonság varázsát. 

Jelen esetben sem szórakoztam rosszul, sőt élveztem azt is, hogy néhány esetben előre tudtam, hogy milyen poén jön és az jött is...(A legfrappánsabb és a darab szellemét kifejező: "Két székely elmegy a kocsma mellett.")

Az előadás díszlete kevéssé praktikus, de hatásos. Nem praktikus az, hogy egy leszűkített képkereten belül játszódik a cselekmény, hiszen így a nézőtér jelentős részéről nem látni csak a cselekmény kis részét. Fogalmam sincs, hogy a marosvásárhelyi színház adottságai milyenek, lehet, hogy ott ez a probléma nem jelentkezik. Az előszínpadra kiültetnek néhány zenészt, akik még inkább felerősítik a hangsúlyozott teatralitást. A falra festett táj túl idilli, sőt giccses - különösen a falra erősített trófeákkal. 

A Szkénében műsoron tartott Bányavakságban a folyamatos pálinkaivás, ami a székely emberek legjellemzőbb tevékenysége lehet, ha hiszünk a szerzőnek, Sebestyén Aba rendezésében talán mégsem lesz a cselekmény központi eleme, nem úgy mint a Csizmadia-előadásokban. Amíg a Szkénében - az én olvasatomban - a történetet leginkább Iringó (Bozó Andrea) dominálta, ő az, akivel "menni lehetett", hozzá képest a többi szereplő kicsit hátrább szorult, a román rendőr pedig kifejezetten mint mellékszereplő volt jelen Tóth Jocó elővezetésében, addig a marosvásárhelyi előadásban egyértelműen azt éreztem, hogy Bányai Kelemen Barna igazán nagyszerű, sziporkázóan szellemes alakítása egy olyan figurát mutat fel, amelyik egyedül képes ellensúlyozni az összes többi magyar szereplőt egymaga is. Bányai abszolut főszereplő, ráadásul határozottan emlékeztetett a fiatal Robert de Niróra, megnyerően csalja csapdába a falu polgármesterét, aki épp riválisát kívánja lebuktatni. Ahogy az ismertetőben is közlik az előadásról, valóban a nacionalizmus és a korrupció a két nagy témája és problémája a darabnak, mindkét területen lenyomja a román rendőr a folyamatosan egymás torkának eső magyarokat. Még akkor is, ha diadalát hosszan nem élvezheti. Apróságokból épül fel ez az alakítás, szimbolikus értelmet is nyer, amikor a polgármester tányérjáról előbb csak falatonként veszi el a húsdarabokat az eredetileg vegetáriánus nyomozó, majd végül az egészet a magáéra önti. Van az előadásban minden, román és magyar dalok éneklése, és kétezer évre visszamenően a nemzeti sérelmek hangoztatása. Érdekes lehet az előadás az eredeti helyszínen, ahol esetleg beülhetnek magyarul is tudó románok. Jó lenne tudni, hogy ők mit szólnak az előadáshoz, amely persze alapvetően önkritikus, leginkább azt nyomozza, hogy maguk a székelyek mit csinálnak rosszul, miért nem jutnak egyről a kettőre. Székely Csaba a magyarság kudarcaiért nem annyira keres külső felelelősöket. A trilógia másik két darabjában nincsenek románok, ez az egy figura az, aki idegen. De ő aztán néhány feles után be is olvas: milyen lusta nép az, amely arra vár, hogy Kossuth másodszor is üzenjen? Miért nem tud már elsőre hadra kelni?

Színlap

Ahogy nyilvánvaló bárkinek, aki idei bejegyzéseimet átfutja, idén felfedeztem magamnak a spanyolviaszt, azaz elkezdtem én is nyomon követni a Pintér Béla reprízeket. Kevés olyan színházi alkotó van ma Magyarországon, aki képes a színház tartósítására, azaz évekig is megőrizni a már elkészült előadásokat. Óriási költség egy előadás létrehozása, nagy szellemi ráfordítás, így hatalmas luxus az, ami vidéki színházakban (vagy akár a Nemzetiben most) történik: létrehoznak valamit sok millióból, aztán megy tizenkétszer, esetleg harmincszor. Turnékkal lehetne ezt egyedül megoldani, vagy ahogy "a Béláék" teszik, időről időre fel kell újítani őket és még az is lehet, hogy ugyanaz a közönség egy év kihagyással ismét vevő lesz rá. Élvezni lehet a poénokat akkor is, ha már ismerjük őket.  Ezzel a filozófiával egyedül Vidnyánszky Attila beregszászi társulata működik még, akik most lényegében az elmúlt húsz évben elkészített előadásaikat tudják majd a Nemzetiben játszani, ami a rendező 15 előadásának ismeretében nem feltétlenül baj, sőt irigylésre méltó. Pintér Béla nincs ilyen támogatott helyzetben, neki 40%-ban a jegybevételekből kell gazdálkodnia, és az utóbbi előadás (42. hét) létrehozásakor még próbapénzt sem tudott a művészeknek fizetni. (Most jött a hír, hogy a héten fizették ki a tavalyi állami támogatást a független színházaknak. Május közepe elmúlt, a csúszás indokolhatatlanul hatalmas, méltánytalan.) Pintér Béla és csapata most évad vége felé ismét felújít néhány régi előadást, érdemes a Szkéné műsorára ránézni. 

Én nagyon szerencsés fordulatnak látom, hogy a frissen létrejött Átrium is beáll a Pintér-társulat stabil játszóhelyei közé. A zenés előadások (a nagyon népszerű Parasztopera nyitotta a sort) számára jobb ez a nagyobb színpad és az is, hogy 170-nél több néző fér be, ráadásul jóval kényelmesebben. A havi 10-12-nél jóval többet játszhatna a társulat, mert a kereslet nagyobb iránta. Eltartanának egy saját kamaraszínházat is, csak kellene hozzá persze egy befektető. (A Tivolit Pintér Béla Színházként jól el tudnám képzelni, tele lenne havi 25 este is.) De ne legyünk mohók, örüljünk, hogy egy 2008-as decemberi előadás még látható.

A soha vissza nem térő nagyban épít a zenére, és talán ez is a magyarázata annak, ahogy a frissen megjelent Pintér-drámakötetbe ez sem került bele. A frissen kialakult kapitalista társadalom etikájáról darabot írni, mégpedig a szocializmus korszaka alatt a lakosságba belesúlykolt, egyébként igen dallamos mozgalmi indulók szövegének átírásával - nem tűnik kézenfekvő választásnak, de működik az ötlet. (Na jó, felhasználják az Egy kiállítás képeit is.) Látunk egy mikrocéget, négy fős vállalkozást, amelyet a hamburgi megrendelő egy "fatalisztáni" megbízatással kecsegtet. (A tengizi magyarok esete az, ami közvetlenül ihlette a szerzőt. A soha vissza nem térő nagy lehetőség...) Mindössze az a kikötés, egyikük felesleges, az nem utazhat. Erről a kiindulópontról rugaszkodik el a történet, vesz kalandosabbnál kalandosabb fordulatokat, amíg minden szereplő lenullázódik erkölcsileg, azok is, akikből többet néztünk ki eredetileg. Teljes az erkölcsi válság, a megrendelésért bármilyen hazugságra, árulásra kaphatóak vagyunk. A hazugság szinte a lételemünkké vált, olyannyira, hogy már észre se vesszük, hogy milyen mértékben adtuk fel önmagunkat. Nem túl hízelgő tükre ez a magyar társadalomnak. Pintér most is könyörtelen, mint szinte mindig - a humor ellenére most is lelepleződik mindenki, nevetgélünk itt-ott, felismerjük a dalokat, szellemesnek találjuk az átiratokat, de valahogy mégis kellemetlen, hogy egyetlen szereplőbe se tudunk belekapaszkodni, aki mellé igazán odaállhatnánk. (Egy kicsit a Roszik Hella által játszott karakter alkalmas erre, de a morális fedhetetlenség egészen rá sem igaz. Esetleg jobban sajnáljuk megaláztatásai miatt, mint a többieket.) Pintér Béla, ahogy legtöbbször (minthogy még minden darabját nem ismerem, a mindig szó beírását a szövegbe még erős túlzásnak tartom - ezzel az előadással még csak az életmű felének ismeretéig jutottam el, de sebaj, itt lapul a kötete az asztalon, napok kérdése és az arány javulni fog!), most is a kívülálló szerepét vállalta el. Jelen esetben ő a megrendelő képviselője, aki embertelen feltételek elé állítja a kiszolgáltatott cég tagjait. A közösség tagjait játszók "szépen" érzékeltetik a szétesést és a züllést, amely - ahogy a mesékben - a rosszak pórul járásával végződik. Leginkább Szamosi Zsófia alakítását éreztem erősnek, aki kvalitásaival éppúgy lehetne egy "kőszínház" sztárja, mint a szintén kiemelkedő tehetségű testvére, Szandtner Anna. Nekem roppant módon imponál, ahogy Zsófia a független szférában működik, nem köt kompromisszumokat ellentétben a darabbéli  Törő bajtárssal, aki megalkuvások sorára kényszerül rá és ezek végül fel is őrlik. 

Ez az előadás idén már nem látható, aki kicsit is kíváncsi erre a hagyományos színháztól eltérő műhelyre és van benne nyitottság, az a közelgő júniusi uborkaszezonban vállaljon be egyet a sok, egyébként jövőre is minden bizonnyal többször is visszatérő lehetőség közül, hátha beválik neki is, ahogy nekem bevált. Lásd: júniusi ajánló

Színlap

A múlt héten a Thália jóvoltából kilenc határontúli előadás volt látható Pesten, amit nem lehet eléggé értékelni. Ki az, akinek módja van figyelni akár a magyarországi vidéki színházakat is? Mezei nézők aligha utazgatnak "csak" színházat nézni.

Szabadkai előadást tavaly láttam utoljára, ugyancsak Dömötör András rendezését, az Egy elmebeteg nő naplóját és pár nappal később a Nórát. A szereposztása részben átfedésben volt a Mayenburg-darabéval, így néhány színészt ismerősként üdvözölhettem így is, hogy nem tudom előadásaikat rendszeresen nyomon követni, bármennyire is szeretném és akármennyire is vonzó város számomra Szabadka, amelynek színházát csak üresen láthattam eddig. Dömötör András tavaly hosszan tartózkodott Berlinben, nyilván érték új hatások és az sem véletlen, hogy nemrég a Kamrában egy másik Mayenburg-darabot mutatott be, a Mártírokat. (Idén ebből lesz még egy előadás, én azt igyekszem nézni, eddig nem sikerült odavetődnöm rá.) Annak, hogy épp ezt A csúnyát hozták fel Szabadkáról a Katonába, ami nem friss előadás, hanem 2011. márciusi bemutató, épp ebben látom az egyik okát: a rendező kötődését a szerzőhöz és persze a darab színpadszerűségét, "hálás" mivoltát is.

Láttam annak idején az Új Színházban a Szabó Máté által rendezett magyarországi bemutatót, amelyben mind a négy szereplő (Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Almási Sándor, Nagy Zoltán) nagyon a helyén volt és emlékezetes volt maga az előadás is. És persze az ismeretlen és fordulatokban gazdag történet is hatott. 

Ennek a "friss" A csúnyának az én esetemben meg kellett küzdeni a régi előadás árnyképeivel és néhány tekintetben alulmaradt a harcban. A díszlet - irodai asztalok, amelyek felállítva show-reklám díszletnek is beillenek - egyszerűségében is hatásos, a kék-narancssárga egyenruhák elgondolkodtatóak. A négy színészből három több szerepet is játszik, de végig ezt a benzinkutasokra vagy akár gyorséttermi felszolgálókra asszociáló ancúgot viselik, amelyben a személyiségük ugyanúgy elmosódik, mintha mindenki sima feketében lenne, ahogy a színházi műszak, csak élénk színfoltot is képeznek a színpadon. Beleolvadunk mind a tömegbe, semmi érdekes vagy különleges nincs rajtunk, a legkevésbé sem számít a külsőnk. Ahogy Gáspár sem volt elformátlanítva, úgy Pálfi Ervin sincs, elhisszük nekik az átváltozást. Gáspár annak idején mintha jobban érzékeltette volna személyisége önmagából történő kifordulását a plasztikai műtét hatására, de Pálfi sem rossz. G. Erdélyi Hermina természetesen alkatánál fogva is egészen más, mint Pokorny Lia, de minden szerepét megoldja, így segédeszközök (ruha, maszk, kellékek) nélkül is. Kovács Nemes Andor és Szőke Attila is a helyzet magaslatán van, utóbbinak nyilván a műtét végrehajtása a leghálásabb jelenete, talán ez a kép (filmen kivetítve is látható, néhány más epizóddal együtt) a legemlékezetesebb. 

Kellemes este, nem bántam meg, hogy bevállaltam, de maga a mű mégsem szól talán akkorát, mint amekkorát szólhatna. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben volt, de itt-ott azt érzékeltem, hogy leült az előadás és fogytán a lendület. Még az is elképzelhető, hogy hosszú kihagyás után frissen elővett produkció ez, és a kisebb bizonytalanságok oka ilyen egyszerűen megmagyarázható lenne.  Kedden láttam, ma már csütörtök van, de mintha már így is túl távoli lenne az élmény.

Színlap

Számomra lehangoló látvány a félig üres Művészetek Palotája. Valahogy zavar az a tudat, hogy rengeteg állami támogatással létrehoznak egy kiváló előadást, idevonszolnak nagyszerű külföldi énekeseket (a Neue Oper Wien művészeit jelen esetben) és egy ekkora városban nincs elég érdeklődő, aki megtöltené a házat. És nincs is olyan apparátus, amely művészeti iskoláknak diákjegy áron felajánlaná a maradék helyeket.

Ligeti György nemzetközi hírű operája közismert, a magyar ősbemutató 1998-ban volt a Tháliában. Kétszer ment akkor ősszel, és azóta tegnap lehetett először ismét látni Pesten. Ennek dacára üres maradt a második és a harmadik szint.

Én láttam azt a bizonyos ősbemutatót, amelyet Kovalik Balázs rendezett. Borzalmas nehéz volt bejutni, Fáy Miklós kritikus erőszakkal akart jegy nélkül bemenni és kidobták, szólt a legenda. Én akkor a Tháliában dolgoztam, így hozzám akkor is kegyes volt a titkárság és megnézhettem az előadást. Ezért (is) sokszor hálával gondoltam rájuk, mert az egyik legemlékezetesebb opera előadás volt, amit valaha láttam. (Az akkori 4000 Ft/os helyárak csillagászatinak számítottak. ) Látványos volt, vízió-szerű, zűrzavaros és mély nyomokat hagyó. Azt éreztem, hogy a felét sem értem a történetnek, de ezzel annyira nem lehetek egyedül, hiszen a mű cselekményét még a wikipédia is csak rövidítve közli, megjegyezve, hogy ennél az egész sokkal szerteágazóbb. Olyan volt, mintha egy körhintán ültem volna órák hosszat. De ez nem volt kellemetlen, sőt. Van aki a Vidámparkba megy egy napra, mások Ligetit néznek. Van választási lehetőség.

A tegnapi estében is jelen volt Kovalik hatása: a feliratok az ő fordításában jelentek meg a kivetítőn. Nem mondhatni, hogy túlságosan szemérmeskedőek voltak. Operaénekesek szájából egyik-másik egész furcsán hangozhatott, de minthogy németül énekeltek, épp ezeket a szlenges kifejezéseket nem tudtam méltóképpen értékelni. De ezen a blogon azért nem idézném a szöveget szó szerint.

Amennyire látványos volt az 1998-as Kovalik bemutató (valami 42 milliót emlegettek mint bekerülési költséget a két estére), annyira minimál-színházszerű volt ez a tegnapi. Nem törekedtek szerencsére még félig-szcenírozásra sem, hanem a megnagyobbított színpadra kitették a millió furcsa hangszert, kapucsengőket, autósdudákat, ébresztó órát és más zajkeltő eszközök sorát is, olyanokat, amelyek nevét sem tudnám megmondani. Nem véletlen, hogy az Amadindát is bevonták a produkcióba. Minthogy én nem ismerem a művet (másodszor hallani valamit 15 év után az lényegében olyan, mint az első találkozás) meglepetések sora ért, de átengedtem magam az élménynek. Eleve arra készültem, hogy majd valami átjön. Át is jött, ugyanis a színészek rendező nélkül is belső kényszert érezhettek arra, hogy egymással kapcsolatot teremtsenek és teremtettek is. Mégis, szcenírozás nélkül is létrejött a színházi este, megelevenedtek a legképtelenebb figurák is. Ami engem leginkább megragadott, az a Várhelyi Éva-Nicholas Isherwood kettős játéka volt. Adott egy "vérszomjas" asszony és egy csillagász-papucsférj. A nő csókot kér, és amennyiben nem kapja meg, felnyársalással fenyegeti párját. Utóbbi szemrevételezi Várhelyi tűsarkúját, ami a nyárs szerepét hivatott betölteni és inkább ezt választja. Sok a humor az előadásban, amely a közelgő halálról, a kilátásba helyezett világvégéről szólna - így, amikor az asszony halottnak hiszi a férjét, azon kesereg, hogy ezek után ki fog takarítani, főzni, ki fogja a házat rendben tartani... A szövegpoénok és a hangszerek furcsa használata végig ébren tudta tartani az érdeklődésünket és a műsorfüzet segítségével ugyan, de a történet is követhető volt. A legtöbben egy ilyen előadásnál az énekesi teljesítményeket emelnék ki, a mellettem ülő és szorgalmasan jegyzetelő szakkritikus minden bizonnyal ezt fogja tenni. Szó nélkül én sem mehetek el Jennifer Yoon két alakítása mellett. Vénuszként és Ávőnőként is emlékezetes volt a koloratúr-szoprán. Ő volt az, aki "csak" énekelt, a többiek mind igyekeztek a saját alakításuknak kisebb-nagyobb játékokkal is súlyt adni. Ugyanezt a szereposztást a Kovalik rendezésben szívesen megnézném újra meg újra, mert el kell ismerni, hogy énekes teljesítményük magasan a magyar szereposztás fölé emelkedett. (Egy-egy név még eszembe is jut, de 15 év után azért nem hánytorgatnám a hiányosságokat, amelyeket játékkal elég rendesen pótolták legalább.)

A második felvonás egy hercegi udvarban indul, ahol a fehér és a fekete miniszter, egy-egy párt vezére az uralkodót igyekszik fokozottabb adóemelésre rábeszélni. A hetvenes évekbeli Magyarországon nem kellett a pártok küzdelmét is szemlélnie a lakosságnak, Ligeti ezt nyilván Hamburgban láthatta, hogy megy ez igazi demokráciában. De szerencsére mi is utolértük ezt a világot azóta, van fogalmunk a nyílt politikai küzdelmekről. A két politikus ágálása látnivalóan érdeklődést keltett, különösen amikor az "Alkotmány Ha Ha Ha" szövegrészhez ért a librettó, akkor volt érezhető, hogy nem alszik a nézőtér, hanem spontán nyíltszíni taps tört ki, amilyet recitatívó közben még eddig nem tapasztaltam. Ugyanígy az adóemelések felemlegetésére is reagált a közönség. Úgy tűnt, hogy aki már elvergődött a MüPá-ba, az értékelte is a produkciót.

A cselekmény részletezése nem tartozik az ambícióim közé, akit érdekel, az valamit talál a neten róla. Sajnáltam, hogy amíg a legutóbbi MüPa opera alkalmából (Cappriccio) adtak teljes szövegkönyvet, most ezt nem kaptunk. Az az opera egészen egyszerű történettel bír, ez nem - most valóban nem ártott volna.

Az előadásnak lehet, hogy más célja nem volt, mint a híres szerző híres művét elővenni és ismét lejátszani ("Hommage á Ligeti" a program címe!), de ennél sokkal több történt. Akaratlanul rólunk kezdett szólni a történet. Óriási a káosz, még egy rendes világvégét sem lehet összehozni, erősen úgy tűnik.

A temetőben randevúzó szerelmesek szavaival zárul a mű, akik az egész hajcihőről végig nem vettek tudomást. Ők ketten együtt boldogok, számukra nem létezik a halálfélelem,  "nem létezik más  csak az itt és a most". Meg kell jegyeznem, hogy Ligeti a férfi szerepet is női hangra írta, így megtévesztő módon két nőt láthattunk csókolózni a koncertszerű előadásban. Bevillant az utóbbi napok két szenzációs híre erről a lezárásról. Az egyik kevésbé direkt, bár a halál-témához szomorú aktualitást adott Erőss Zsolték halála, akinek a cselekedeteit viszont legalább nem a halálfélelem irányította. A másik apropó  banális: a szomszédos Nemzeti körüli hercehurca, Kerényi buzizós megjegyzése és Vidnyánszky hallgatólagos helyeslése. (Aki nem ismeri a részleteket, a szinhaz.hu-n bőven talál erről információt.) Ezt a záróképet látva bevillant, hogy milyen szerencse, hogy utóbbiaknak nincs ideje ilyen periférikus eseményeket látogatni, amilyen ez a " nagy haláltánc", biztosan megbotránkoztak volna ezen is.

Színlap