A Margitszigeti Szabadtéri Színpad idei nyári évadja az árvíz miatt tetemes csúszással indult be a hétvégén. Nyílt napon megtekinthető volt a felújított Víztorony, kulisszajáráson pedig maga a színpad és környezete is. Az első előadás pedig nem pusztán egy 2-3 alkalomra készített produkció volt, hanem egy bejáratott. A győriekkel együttműködésben állították színpadra Márton Gyula darabját, a Csinibabát, az azonos című film alapján. (A győri premiert áprilisban tartották.)
Mostanában gyakori, hogy filmeket utólag színpadra állítanak (lsd. az Orlai produkció idei három előadását, mindegyik film-adaptáció). Ez a jelenség arra is mutathat, hogy már kevesebbet olvasnak az emberek és ha ismert történetet akarnak elővenni, akkor ez a legegyszerűbb forrás. A film hatását sok szempontból nehéz színpadon reprodukálni, nem tudja azt adni a színház látványban sem, információmennyiségben sem, ami a filmek esetén természetes. A színház létjogosultsága ugyanakkor nem szűnik meg, mivel van egy olyan összetevője, amivel a film viszont nem versenyezhet: amit a néző lát az ott és akkor történik. Egyszeri és teljesen azonosan nem megismételhető.
A Csinibaba-film (rendezte Tímár Péter 1996-ban) jó színpadi alapanyagnak tűnik. A történet is kerek, ugyanakkor a fő ereje a zene. A színpadi verzió elkészítésénél kihúztak néhány szereplőt, ugyanakkor egyes zeneszámokat többször is meghallgathattuk. Ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a 100 perces filmből 150 perces, kétrészes előadás lett. A mai előadás esetén, amely még a győrinél is nagyobb színpadon és még annál is nagyobb befogadóképességű nézőtér előtt zajlott, egyértelműen elmondható, hogy éppen ez a sok zene lett a produkció erőssége. Egy ekkora térben már a tizenötödik sortól nem jól érvényesül az arcjáték, a színészek nagyobb gesztusokat használva, kissé természetellenesen játszanak, és ki is vannak hangosítva (lehet, hogy Győrben is ki voltak, zenés előadásoknál ez szinte törvényszerű). A hangosítás miatt nem mindig világos, hogy éppen ki énekel, hiszen a hangszórókból árad felénk a zenével együtt. Éppen a tér sajátosságai kívánják meg, hogy az előadások minél látványosabbak és zenésebbek legyenek. A prózai és a zenés részek közötti átkötés megoldására hol odafigyelt a rendező Kszel Attila, hol nem. Volt amikor illusztratív háttércselekményt rendezett a dalokhoz is (balett-betétet tett bele, gyerekeket léptetett fel), más esetben szerencsésen a Ki mit tud? selejtezőjének keretében szólaltak meg a dalok, illetve néhányszor minden kapcsolódás nélkül, csak úgy. Musicaleknél a hasonló logikátlanság megszokott, bár egy alapvetően prózai színháztól automatikusan elvárnánk, hogy az ilyen előadások esetén is próbálják a történetet egy belső logika szerint interpretálni. A prózai részek nagyon sokszor pusztán elsietett bevezetést jelentettek a dalokhoz, és az volt a legjobb, amikor rövidre voltak zárva. A színészek jellemzően jól énekeltek és táncoltak, a karra is elmondható ugyanez. Baracsi Orsolya jelmezei a hatvanas éveket megfelelően idézték és jól is álltak a szereplőknek.A díszlet egy háztömb volt, beleépítettek forgót is - nem mondhatni se túl szépnek, se túl izgalmasnak. Eljátszható volt benne az előadás. Madártávlatból igazán kevés szereplő mutathatta meg egyéniségét, de a darab maga sem tesz nagy különbséget a sok fiatal lány és fiú között. (A film esetén a magyar színészek legjavából válogattak, és jóval több ötlet, helyszínváltás is segítette őket. Nem is beszélve a közelikről. Egy színésznek fontos eszköze az arca és egy ilyen szituációban eleve meg van fosztva tőle, mert nem látszik.) Én két színésznek tudtam kifejezetten örülni, egyfelől Szilágyi Istvánnak, pusztán azért, mert annyi idő után ismét láttam színpadon, bár kis szerepben, másrészt Töreky Zsuzsának, akit a Budapesti Kamarában csak drámai szerepekben láttam (a Kvartettben elég sokszor). Ő mind a prózai, mind a zenés részekben meggyőző volt, nem mintha ő több támaszt kaphatott volna a rendezőtől, mint máinsok. Csankó Zoltán háztömbfelügyelője karikatúra lett, odaveszett az a szeretnivalóság, amely még a Gálvölgyi által játszott figurában megvolt. Jól szteppel, sőt énekel, de éppen a prózai részek megvalósításánál sokkal marad adósunk. Pedig tőle a korábbi Radnóti Színházban játszott előadások alapján jóval többet vártam. A színészt sajnos a pokolba kívánjuk, amikor megszakít folytonos sípolásával dalokat is, nyilván ez az a hatás, amit a rendező el akar érni. Eléri. Átérezzük, hogy mennyire sivár és reménytelen volt az élet a hatvanas években, csak a zene volt az egyetlen fogódzó. Az legalább rendben volt, minden megoldatlanságért kárpótol, nyugtázzuk minden alkalommal, amikor a zenekar játszani kezd. És ez azért nem kevés. De ezért is mentünk, nem? A produkció könnyű nyár esti szórakoztatást ígér és azt adja is. Az érintőlegesen felvetett gondolatok 56 és az azt követő kivándorlás kapcsán azért még lehet, hogy eszükbe fognak jutni hébe-hóba, ez sincs egészen kizárva.
