Immár másodízben állapítottam meg, hogy a Városmajorban folyó Színházi Szemle sikeres vállalkozás, a budapesti közönségnek van igénye nyáron is színházra. A nézőtér tegnap is egészen tele volt. (Mivel a nézőtér elég nagy és feltehetően az akusztikája nem elég jó ahhoz, hogy hangosítás nélkül élvezhető legyen az előadás, a szereplők mikroportot használtak a döntően prózai előadáshoz is.) Most a korábbi Liliomfitól eltérően az idő is kedvezett, az előadás végére sem hűlt le a levegő. Sőt: egy óra után szünetet is tartottak. Minden tényező együtt volt, hogy a kecskemétieknek sikere legyen és lett is.
A Csetepaté Chioggiában vagy Chioggiai csetepaté címmel megrendezett előadások elég gyakoriak, egy-két évente biztosan előveszik a darabot. Különösen alkalmas frissen összekovácsolódó társulatok számára, sok hasonló nagyságú szerep van benne, a kisebb szerepek is hálás feladatok, emlékezetessé lehet őket tenni. Számomra a legfontosabb bemutató, amelyik mindig eszembe jut akárhányszor nézem a darabot, az 1982 tavaszán Miskolcon volt Csiszár Imre társulatának előadásában. Major Tamás rendezte. Most összevetve az emlékeimet a Színházi adattárral (www.szinhaziadattar.hu) kiderült, hogy nyolc színészre (Horváth Zsuzsa, Blaskó Péter, Máhr Ági, Igó Éva, Csapó János, Máthé Éva, Bregyán Péter, Körtvélyessy Zsolt) emlékeztem pontosan, ami azért 31 év eltelte után csak jelent valamit. Még a díszletről is van valami halvány emlékem. Ennek az előadásnak a képe már azért is előjött volna, mert ugyan más szerepben (akkor Toffolo, most Vincenzo), de Körtvélyessy Zsolt mindkét előadásban szerepelt. Ahogy megláttam, azonnal elkezdődött az időutazás, de aztán sikeresen visszazökkentem az éppen nézett előadás világába.
A másik előadás, amely eszembe szokott jutni a Chioggiai kapcsán, szintén kecskeméti volt, 1995-ben Lendvai Zoltán rendezte az akkor éppen induló és nagy lendülettel művészszínházi irányba tájékozódó frissen létrehozott csapatnak ezt a darabot. Abban az időszakban még esti előadás után is vissza lehetett jönni Kecskemétről vonattal, így viszonylag rendszeresen látogattam is ezeket. (Egészen más a kecskeméti színház hangulata, mindig jobb egy előadást ott látni, ahová készült eredetileg. De örülni lehet annak is, ha van egy-egy vendégjáték Pesten.) Abban az 1995-ös Chioggiaiban elég sok formátumos színész szerepelt (Naszlady Éva, Bíró Kriszta, Nyakó Júlia, Kovács Lajos, Debreczeny Csaba, Ilyés Róbert, Kiss Jenő, Kocsó Gábor), és emlékeim szerint nagyon szép összjátékot láttunk tőlük. Ebben az előadásban Toni szerepét Sirkó László játszotta, aki a kecskemétiek új előadásában ugyanezt a szerepet kapta, csak közben észrevétlenül elillant 18 év (koprodukcióban a Gyulai Várszínházzal, eredeti bemutató: 2012. augusztusában, kecskeméti bemutató: 2012. decemberében volt).
Nekem ez a két sarkalatos Chioggiai élményem, másoknak lehet más előképe is, hiszen az utóbbi időben látható volt Pécsen, Kaposváron (Znamenák rendezésében), Szolnokon (Taub rendezésében, ezt áthozták az Új Színházba), az Ódry Színpadon (Novák Eszter rendezésében, aki Marosvásárhelyen is megrendezte), sőt Nyíregyházán is (Koltai M. Gábor).
A múltidézés után nézzük, hogy milyen volt a tegnapi előadás. Meggyőződésem, hogy egy előadás hatása nagyban múlik a befogadó állapotán - ezért is írtam le, hogy nekem milyen előképeim vannak, amelyekhez viszonyítok önkéntelenül is, ha akarom ha nem. Ezerszer szerencsésebb helyzetben volt tegnap az, akinek még csak a történetről sem volt előismerete. Másrészt: az előadást betegen néztem és éppen ezért így utólag nehezen eldönthető, hogy mennyiben múlt a játszókon az, hogy néha kikapcsoltam és csökkent az érdeklődésem. Figyelve a nézőteret, azt hiszem, hogy a többség remekül szórakozott, vette a poénokat és elégedetten mentek haza.
A szöveg Török Tamara fordításában szólalt meg. (Korábban Mészöly Dezső, ill. legtöbbször Révay József szövegét használták.) Már évek óta folyamatosan megállapítom, hogy Budapesten, ha van egy Goldoni-előadás, akkor az valami módon kapcsolható Tamarához, aki doktori értekezést ill. egy könyvet is írt Goldoni tevékenységéről. Számos darabját lefordította. Ismeretlen vígjátékokat is a nyilvánosság elé segített. Az előadásban dramaturgként (sajnos) nem működött közre, sőt valószínűleg más sem vett részt a végső szövegváltozat kidolgozásában (hacsak a színészek nem, próba közben improvizálva), ez egy az egyben Rusznyák Gábor rendezőhöz köthető. Ez a bizonyos szövegváltozat hasonlít némileg a Mohácsi-testvérek által gondozott szövegekhez, bele vannak írva mondatok, néhány szerep aránya megváltozik (Valter, a jegyző segédje, ill. a sütőtök-árus itt nő, míg jellemzően a többi Chioggiaiban férfi, kap új mondatokat is). Rusznyák beleír, változtat, de ezek a változások nem érintik a darab lényegét, pusztán felületi beavatkozások. A legtöbbje - nekem - feleslegesnek is tűnt. Az előadás elején olaszul, majd németül szólnak a közönséghez, amíg végül "rájönnek", hogy a közönség csak magyarul ért. (A darab maga egyébként nem olasz irodalmi nyelven szól, hanem velencei dialektusban íródott. Megérthető ugyan olasz tudással, de nem olvastatja magát könnyedén, hozzá kell szokni ehhez a különleges nyelvhez.)
A kellékek és a jelmezek sem kifejezetten XVIII. századiak, de nem is maiak. Az írógép, a rádió leginkább a XX. század második felét idéznék. (Az nem világos számomra, hogy az előadás világában ez a csúcstechnika, vagy esetleg a közösség visszamaradottságát jelzik. Vagy csak úgy poénként érvényesül egy el nem hallgató rádió.)
Ahogy azt Goldoni is előírja, a két szomszédos család nőtagjai az utcán dolgoznak (eredetileg csipkét vernek, ebben az előadásban makramét készítenek). Elhangzik, hogy melyikük munkáját majd várhatóan mennyiért lehet eladni. Ezzel a szöveggel a nézőt nem tudják átverni: pletykálkodni gyűltek össze, nem halad a munka, sőt nem is nagyon látjuk azt a vevőt, aki egy ilyen makraméra költene. Az asszonyok és lányok türelmetlenül várják haza a már tíz hónapja eltávozott férfiakat. (Ez a mozzanat, hogy tíz hónapja nem tértek vissza a halászok a kikötőbe, elég életszerűtlen, de ez van - ilyen mélységekbe már ne menjünk bele, hogy valójában a XVIII. századi olasz halászok miként osztották be az idejüket.Lehet, hogy tényleg így, vendégmunkáskodtak máshol.)
A színészek nemcsak az előadás elején, néha közben is kiszólnak a közönséghez, Beppe egy sörért el is cseréli a jegygyűrűjét egy nézővel, aztán persze az előadás végén visszakéri. A több megjegyzés közül a legemlékezetesebb, amelyik szorosan kapcsolható is az előadás mondanivalójához: "Azt hiszi, hogy a maga felesége talán különb?" - szól oda az egyik férfi az egyik kipécézett nézőhöz.
A mű konfliktusa nagyon aprócska (egy gyűrűs menyasszony sütőtököt fogad el egy másik férfitól), mindenesetre elég ahhoz, hogy ennek a zárt közegnek a világát bemutassa a szerző. Látjuk, hogy a kommunikáció alapformája a veszekedés, mindenki mindenkit figyel és féltékenyek egymásra az emberek. Nem játszanák a darabot annyit, ha ez kisebb-nagyobb mértékben ne lenne általánosan igaz, ha minden utcasarkon ennyi ordítozást nem is kell hallgatnunk. Ami elgondolkodtató, hogy a férjes asszonyok nem tűnnek különösebben boldognak (úgy néz ki, hogy évente rendszeresen tíz hónapot töltenek el egyedül), ők is és a férfiak is nagyon várják a találkozást, miközben szemmel láthatóan a veszekedésen kívül túl sok mindent nem tudnak kezdeni egymással. Elvileg a férfiak dominálnak, a valóságban egyértelműen a nőké a meghatározó szerep. Szóhoz sem igen juthatnak. Ezt látva, komoly rejtély előttünk, hogy miért van az, hogy minden lány (három darab is van belőlük a színpadon - Lucetta, Orsetta, Checca) minden áron férjhez akar menni, persze lehetőleg úgy, hogy a többiek eközben pártában maradjanak. Az előadás teljes időtartama alatt egy jó szót sem tudnak egymáshoz szólni. Ami szintén elgondolkodtató lehetne, és ennek az egész életstílusnak az életképtelenségét jelzi: tizenöt éves házasságokat is látunk, és gyerek nincs egy szál sem. Az előadó lányok sógornők, nem pedig valamelyik szereplő lányai. Egyáltalán nincs anya-lány kapcsolat az előadásban, csak és kizárólag sógori ill. testvéri viszony. (Ez a korábbi előadások kapcsán nem jutott az eszembe - lehet üzenet, de lehet egyszerűen a komédiaíró praktikus gondolkodásának nyoma is. De miért ne lehetnének a felnőtt lányok anyával is ellátva? - ez további kérdés.) Igazi szeretetkapcsolatot nem nagyon látunk, a férfiakban a féltékenység a legerősebb érzelem, illetve a vágy, hogy ők is követhessék az idősebbeket és megállapodjanak végre. Mindenki biztonságra vágyik, akármilyen hamis is ez. Szinte mindegy is, ki lesz az a férj vagy feleség.
A Csetepatét a színészek csapattá formálásának céljából szokásos elővenni, ugyanakkor mindig sok múlik az adott színészen, hogy mennyire tud emlékezetessé válni. Én most nem sorolom fel a színészek többségét, akik korrekt alakítást nyújtottak (itt a teljes szereposztás: Színlap ), inkább csak azokkal foglalkoznék, akik egy kicsit is kilógtak a csapatból. Tóth Ildikó Pasqua-ja esetén az elejétől kezdve azt éreztem, hogy mintha egy másik előadásban játszana. Később megnézve a szereposztást, ez az érzésem alátámasztható lett azzal, hogy minden más szereplő benne volt az eredeti gyulai bemutatóban, ő viszont csak a kecskeméti előadásokra vette át a szerepet Kovács Vandától. Bár nem láttam a gyulai előadást, feltételezem, hogy az alapkoncepció nem sokat változott, tehát Tóth Ildikó egy kész elődásba állt be, és a koncepciót nem rá formálták. Titta Nane szerepében Orth Péter egészen érdekes volt. Szerepe szerint ő a legmenőbb férfi, akit Checca is szeretne magának megszerezni, aki vagány és forrófejű. Nem sokat gondolkodik, az első pletykafoszlányra féltékeny lesz. Orth Péter hozza atlétatrikójában és izmaival a halászlegényt, ugyanakkor érezzük sérülékenységét is, magányosságát és a belső bizonytalanságot. Szüksége van Luciettára (Téby Zita), aki nála sokkal határozottabb. Mintha menekülne az erős férfi szerepből és inkább papucs akarna lenni. Orth Péterre kíváncsi is voltam, hiszen idén láttam a Frankenstein-tervben és Zsótér kecskeméti rendezésében is két egészen eltérő szerepben. Természetesen számos előadásban néztem korábban a Színművészetin is illetve a Nemzetiben minden szerepében, de egészen meggyőző számomra ezekben a szerepekben vált. Nem szeretem az ex-catedra kijelentéseket, ki vagyok én, hogy ilyen mondatokat írjak, hogy mostanra érett meg színészileg - annyit mondhatok, hogy számomra most vált figyelemreméltó színésszé. Ebben a Titta Nane alakításban fedeztem fel a legtöbb mélységet, amely talán annál is több volt, mint amennyit Goldoni a szerepbe beleírt. (Goldoni többnyire feltételezte, hogy a színészek képességeikhez mérten majd kitöltik a szerep körvonalait - nyilván nem lenne ellenére ez a szerepfelfogás sem, hiszen működik.) Ugyancsak kiragyogott a csapatból Trokán Nóra Checca szerepében, amely talán a leghálásabb az összesből. Minden Checca türelmetlenül várja esküvőjét, de Trokán Nóra rajtuk is túl tett. Toffolójában (Szokolai Péter) nem látunk semmi vonzót, sem nem fiatal, nem is jóképű és nem is érzünk kettejük között különösebb kapcsolatot. Mindössze egy férfi, akihez hozzá lehet menni. Jobb megoldás (Titta Nane) hiányában. Benne van a legtöbb elszántság, dinamizmus. Nem irigyeljük Toffolót sem, aki várhatóan legkevésbé sem fogja tudni ezt az asszonyt kordában tartani. (Ez az összes férjről igaz, azt látjuk, hogy szinte mindegy is, hogy kit vesznek feleségül.) Nem csodálkozunk azon, hogy épp ő a legvonzóbb a jegyző számára, aki nyilván nem mögöttes szándékok nélkül ígér hozományt Checca férjének. (A mai viszonyok között ez az egész férjhez menősdi roppant távolinak tűnik persze, szó se róla.) Porogi Ádám jegyzője szintén tele van dinamizmussal, az első rész végi feltűnésétől ő a cselekmény motorja. Kívülállóként látja ezt a közösséget, amelybe végül be is épül.
Az előadás kellemes nyár esti szórakozást nyújtott, de azért halványan benne volt néhány keserű felhang is. Az már ízlés dolga, ha netán valaki azt mondaná, hogy jobb lett volna még több az utóbbiból.