Mezei néző

Hamarosan a magyar tévénéző állampolgárok széles rétegei kerülnek választás elé: az MTV1-en Erkel Ferenc ritkán játszott István király c. operájának margitszigeti felvétele látható, az RTL műsorán pedig Szörényi-Bródy István a király c. közismert rockoperájának szegedi előadása (utóbbi Alföldi Róbert rendezésében).

Előre borítékolható, hogy az utóbbi nézettsége feltétlenül nagyobb lesz és nemcsak azért, mert könnyebben fogyasztható és ismertebb a rockopera, hanem azért is, mert Alföldi még soha ennyire nem volt az érdeklődés középpontjában, mint ebben az évadban. A szegedi előadást sajnos nem láthattam, de a kritikákat és blogbejegyzéseket olvasva ( a kommentekről nem is beszélve) biztosra vehető, hogy a közvetítés is éppúgy meg fogja osztani a nézőket, ahogy Alföldi személyisége teszi. Várhatóan rengetegen lesznek, akik rajongói attitűddel ülnek majd a TV elé, de nem kevesen csak azért, mert előre tudják, hogy gyűlölni fogják azt, hogy Alföldi modernizálta a darabot.

Elég mazochista hozzáállásnak látom azt, amikor valaki olyan előadást néz, amelyikről eleve feltételezi, hogy utálni fogja. Minek? Annyi ideje van az embereknek? Én olyan színházba, amelyiknek kicsit sem rokonszenvezek a műsorpolitikájával és semmi jót nem várok az előadásaitól, be nem teszem a lábam. Ha nem érdekelne az a felfogás, ahogy Alföldi hozzányúl darabokhoz, rá nem szánnám az időmet. Kommentekre főleg nem. Még persze bármi történhet a jövőben, van néhány rendező, akinek a munkássága eleinte tetszett, később kiábrándított (neveket minek említenék itt, kinek lenne jó?, de vannak többen is), őket nem nézem és ennyi, de nem is szidalmazom.

Az előadás kommentelőinek a többsége látatlanul nyilatkozott, ami megint csak azt jelzi, hogy ma, amikor nézhető lesz, még többen fognak véleményt nyilvánítani – lehet, hogy az első öt perc alapján. (Az előadás vége után fél órával már 390 komment volt csak a port.hu-n.)

Miután sajnos saját beszámolót nem tudok Robi előadásáról feltenni, bármilyen szomorú is ez, álljon itt egy rövid összegzés, amelyiket ma kaptam magánlevélben. Ebből úgy érzem, hogy a személyes élménynél is több jön át:

"Tegnap láttuk Szegeden az Istvánt. Grandiózus! Ez is jól áll Robinak, ezt is tudja. Azért az nagy dolog, h a kamarai Sirálytól idáig tart a spektruma. Persze egész más ez, mint az eredeti vagy az eddig megszokott IaK. Dehát nem is számíthattunk másra. Ennek ellenére voltak, aki fanyalogva álltak fel. Ennek oka, h Robi nem egy rockoperát rendezett, hanem egy drámát, amelyet (változó énektudással bíró) prózai színészek játszanak el. Kivéve persze Feke Pált, akit először nem is értettem, mert nekem nagyon nem jön be és biztos vagyok benne, h Robi szellemiségébe sem igazán illik bele. De talán épp ez volt a koncepció, h ő kilógjon ebből a gárdából – ahogy István is egy (igaz, sokak által támogatott, de mégiscsak) magányos harcos volt. Vagy csak ráoktrojálták J Mindegy, nem volt zavaró, mert jól énekel. Másoknál meg épp ez, illetve az eredeti hangokkal való elkerülhetetlen összehasonlítás okozhatott befogadási problémákat. Nyilván Stohl hangban, nyersességben nem veheti fel a versenyt Vikidállal, de megoldotta. Nem volt hamis - mint ahogy senki sem -, csak a felső régiókban gyenge (nem rockos). De ő egy egészen más Koppány. Robi az ő gyötrődését is be akarta mutatni, többrétűvé tette a figurát és arra jó volt Stohl. Érdekes módon a rocker Novák is hangilag volt kicsit kevés, dehát az ő párhuzama a nem éppen könnyű Bill. Persze Novák zseniálisan hozta az őrületet a szerepben, úgyhogy ő is jó választás volt. Mint ahogy egyértelműen az Tompos Kátya, Udvaros és Hevér Gábor is. László Zsolt pedig meglepően magabiztos volt a(z igaz, nem túl nagy amplitúdójú) dallamok megformálásában. Ugyancsak meglepetésként ért Blaskó kifejezetten kellemes alsó lágés éneklése. A volt Nemzetis csapat oszlopos többi tagját (Makranczi, Bánfalvi, Znamenák) pedig jó volt látni a színpadon és a szállodában (Bodrogi) is. A legnagyobb durranás pedig Feró. Fantasztikusan kitalált karakter és zseniális megjelenítés Feró által. Érdekes nézni Varga Mikivel együtt, h uahhoz az ötlethez milyen másként – persze, habitusuknak megfelelően – viszonyulnak. Ötletből és utalásból persze most sem volt ötlet, és az aktualitások ezúttal sem voltak zavaróak, legalábbis a normálisan (vagy csak egyáltalán?) gondolkodóknak nem. És nem a személyes hadjárat érződik belőle, mert ezek nem csak egy embert, hanem egy egész országot érintő problémák.

Egy biztos, azt senki nem tagadhatja, hogy Robi ismét bizonyított rendezőként, ezúttal egy számára sem mindennapi környezetben, és újfent sikerült emlékezeteset alkotnia. "

Aki egy jól megírt, ámde kevéssé pozitív kritikát akar olvasni, annak itt ez a link. Engem az összes írás közül ez szórakoztatott el leginkább és azt hiszem, hogy vannak benne olyan pontok, amelyekkel azok is egyet érthettek, akiknek alapvetően tetszett az előadás. Kétségtelenül szakmai alapon bírál Marton Árpád, ez átüt sorain.

 Ha Szegedre nem is jutottam el, tegnap megnéztem az Erkel-opera előbemutatóját a Margitszigeten, azt, amelyik az Alföldi-előadás konkurenciája lesz.

Mindazok, akik szeretik a kifejezetten hagyományos operát, amikor a nagy kórus történelmi jelmezekben áll a színpadon, az énekesek ide-oda vonulgatnak, a király a trónuson ül, majd méltóságteljesen körüljár, alkalmanként kivont karddal lépked – azok jobb, ha eleve az MTV1-re kapcsolnak és ezt a közvetítést nézik. Ha valaki nem akarja, hogy egy történetet aktualizáljanak, a mába ültessenek át, hát azok nem fognak csalódni. Egyetlen olyan eleme van az előadásnak, amelyik Erkel Ferenctől nem származhat: István víziójában a magyar nép további sorsáról lyukas zászlót lobogtatnak, megjelenik az 56-os forradalom képe. (Erkel eredetileg a negyvennyolcas forradalmat akarta megidézni, de ezt a cenzúra annak idején nem engedte. Most lett belőle ötvenhat.) Ha ezt a megközelítőleg 1 percet leveszem a 2,5 órából, akkor azt mondhatom az egész előadásra, hogy hagyományőrzés folyik a javából. Az volt a cél, hogy minél eredetibb formában adják elő a művet – ez megtörténik, de sokkal több nem.

Nem kifejezetten invenciózus a rendezés, számomra a vonulgatás, a ceremónia sok is volt – utólag az Operában látható Hunyadi-előadás fel is értékelődött. Nagy Viktor persze csodát nem is csinálhatott, ha valaki elolvassa a mű cselekményét, amelyik Imre herceg sorsát illetve a kereszténységhez hozzászokni nem akaró pogány intrikus Sebőst állítja a középpontba, akkor egy kusza és helyenként feleslegesen túlbonyolított sztorival találja magát szembe. A történet egyértelműen fikció, nyugodtan nevezhető történelemhamisításnak is, ha nagyon meredek kijelentéseket akarunk tenni. Egy operaszerző persze akármit kitalálhat, eladhat nekünk egy olyan mesét is, amelyikben valaki csak azért öli meg a férjét a nászéjszakán (Crescimira horvát hercegnő Imre herceget), mert a férfi homályos esküjére hivatkozva nem akarja a házasságot elhálni, de mivel a szerző itt valódi történeti szereplőket használ fel, a kevéssé tájékozott nézőt könnyen félreviheti ez. Reményeim szerint Imre herceg vadkan általi haláláról a többség csak hallott, de nem kizárt, hogy Erkel operáját nézve lesznek egy páran, akik most elbizonytalanodnak. Imre szüzességi fogadalma a XII. században jelenik meg először, utólagos magyarázatként házassága gyermektelenségére – Erkel ezt használja központi motívumként.

Nem véletlen, hogy a Hunyadit sokat játsszák, ezt az operát pedig nem – dramaturgiailag sokkal erősebb az, van egy szerethető és végig középpontban álló hős, logikus vonalvezetésű a történet.

A hagyományos operákat rendszerint kifejezetten azért rendezik, hogy néhány énekesnek jó szereplehetőséget adjon. Az idei évadban nem egy olyan előadás született az Operában, amelyik esetén gyenge v. közepes rendezői munkát tapasztalhattunk, ugyanakkor a sokszor színész-ellenes rendezői koncepció ellenére is értékelni lehetett a nagyszerű énekesi teljesítményeket. Jelen esetben a rendezés nem tudta előnyösebb helyzetbe hozni az énekeseket, de legalább különösebben nem is nehezítette tovább a dolgukat. Ugyan a tegnapi előadást pontról pontra végig leírhatnám (valahogy volt időm jegyzetelni is, kevésszer éreztem azt, hogy elvarázsol a színpadi akció), ez annyira nem lenne izgalmas olvasmány, így inkább csak kiemelem azokat, akik egy kicsit több esélyt kaptak, jobban előtérbe kerülhettek. (Általam nagyon kedvelt énekesek sokasága vett részt a produkcióban, akiket szívesen nézek – Bátki Fazekas Zoltán, Balatoni Éva, Gábor Géza, Geiger Lajos kicsi szerepeket kapott és közel sem tudott annyi mutatni magából, amennyire képesek lettek volna, lényegében statisztáltak. A rövid megjelenéseiknek azért így is örültem ill. örültünk, mert Vilma is nézte az előadást.)

Voltak szerencsésebbek is, akik az említetteknél sokkal jobb helyzetben voltak, énekesként néhány ária erejéig valóban megvillanthatták tehetségüket. Bretz Gábor címszereplőként jó volt, de persze a darab mozgatója nem ő, hanem egy intrikus szereplő (Sebős, pogány harcos – László Boldizsár énekli a szerepet). István király Erkel felfogásában maga a béketeremtő, aki ellenségeire is az Isten áldását kéri, fegyvertelenül fegyverezi le őket és még életében szentnek szólítják. Bretz maga a dinamizmus – éppúgy nem hiszem el neki az öreg, megtört királyt, akinek örökösről kell gondoskodni, ahogy az évad elején nem hittem el azt, amikor az „és mindig is éjjel lesz már” mondatot énekelte Kékszakállúként. A rendezés nem hagyhatná figyelmen kívül az énekesek külső megjelenését, alkatát. Muszáj lenne vagy sminkkel, vagy instrukciókkal hozzájárulni, hogy a fiatal énekes ilyen öreg szerepekben is hiteles legyen, ha egyszer ilyen szerepeket osztanak rá. Don Giovanniként, Leporellóként, Torreádorként és még számos szerepben Bretz tökéletesen a helyén van. Némi támogatással persze a korban nem hozzáillő szerepeket is egészen megoldhatná (nemcsak énekesként). A színház az átváltozásról szól, nem lenne reménytelen az ügy – mivel a lényeg rendben van (az énekes hangja szép). László Boldizsár sikere nagyobb persze, a gonoszoknak mindig több szerencséjük van…

Az előadás első felében arra lettem figyelmes, hogy végig statikus állóképek, magánszámok követik egymást, alig figyelhető meg az, hogy két szereplő között kiépülne valamilyen kapcsolat. Az első rész végéig talán az egyetlen kivétel Gizella és fia rövid jelenete, amelyben néhány perc erejéig Wiedemann Bernadett és Balczó Péter között valóban érzékelhető az, hogy valami kötelék létrejött. Nem két énekes áll a színpadon, hanem egy fiáért aggódó anyát látunk, aki iránt a fia bizalommal is van, elmondja neki, hogy mi a fő bánata. (Az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy szüzességi fogadalmat tett királyfira ráerőltetni a házasságot, ráadásul úgy, hogy a menyasszonyt nem tájékoztatják a várható kilátásokról. Mi várható ettől a frigytől? Utód nem. Illetve: ha a fogadalom titkos, akkor az anyjának sem mondhatná el. Itt van némi ellentmondás, ami gyengíti az operát. Minden ezen a tényen bukik el, hogy nem beszél a fogadalmáról Imre. Ezen bukik el egy ország sorsa?)

Ezt követően a legizgalmasabb és legélőbb pillanat az első rész utolsó perceiben következik: megjelenik a hercegnő, Crescimira, akiből sugárzik a boldogság. Egy fiatal lány, aki nagy reményekkel, lendülettel jön az idegen országba, hogy még aznap csalódjon és megölje a férfit, akiről álmodott. Keszei Bori ekkor még nem énekel, csak a második rész elején jön el az ő ideje, de már itt elhiteti a figurát. Talán ő az egyetlen szereplő, akinél azt éreztem, hogy van jelentős feladata, énekesként és színészként egyaránt és egységes szerepformálással be is teljesíti az elvárásokat. Emlékezetes a kettőse Balczó Péterrel. Látunk egy sugárzóan szép fiatal nőt, aki rajongva énekel a szerelemről és a boldogságról egy olyan férfinak, aki úgy néz, mint aki citromba harapott. A néző persze tudja, hogy mi ennek az oka (Imre szüzességi fogadalma), de nagyon megértjük a visszautasított menyasszony haragját, aki sokkal realistábban látja a világot és szerencsés vetélytársat gyanít. Ha valamit viszünk magunkkal ebből az előadásból, akkor valószínűleg ez a jelenet az.

Ha valaki a közvetítést nézi, akkor érzékelni fogja, hogy a nézők túl sokat nem tapsoltak az előadás közben, sőt a végén is elég nehezen indult be a közönség. Egyetlen jelenet volt, amely a látvánnyal hatott: egy hatalmas fémkarikán lobogtak a lángok, a sámán jelenetében. A díszlet maga jelképes volt, semmiképp nem realista (a tüzes koronára asszociálhattunk, illetve az aranyszínű körfalat egy hatalmas kard döfte át, nyilván az Árpádok viszályára, a magyarság permanens testvérharcára utalva). A trónszék díszítése egyszerre idézi egy fa koronáját és szarvasagancsokra is emlékeztet, rajta a nagyszentmiklósi aranykincs egyik leghíresebb domborműve (amelyen egy meztelen nőt ragad el egy sas). Ha csak ezt a díszletet nézzük (Kentaur munkája), akkor még azt is várhattuk volna, hogy többről lesz szó, mint pusztán az Erkel-opera lebonyolításáról.

Ha megnézzük a történetet, akkor ebben is a pogány-keresztény ellentét a leghangsúlyosabb, azzal a döntő különbséggel (ha pl. a Szörényi-Bródy rockoperához viszonyítunk), hogy itt István egyértelműen pozitív (és erős!) szereplő, ellenfele intrikus, aki megtérése esetén minden bajt elkerülhetett volna. István célja a béketeremtés, semmi más. A hatalom nem érdekli, ellenfelei pedig épp a hatalom megszerzéséért törnek ellene. (A hatalom a rockopera Istvánját sem izgatja, csak belekényszerül a helyzetbe - ezt azért meg kell jegyeznünk. Erkel Istvánja nem is tétovázik.)

Talán azért is kevéssé érdekes ez a történet, mert olyan nyilvánvaló, hogy ki a jó, ki a rossz. Túlságosan is papírízű lett a szent király, még a legtöbb közünk az őrült királylányhoz van. Ez pedig mégsem túl ideális…

Ha valaki lemaradt a közvetítésről – akár Robi előadása, akár egyéb tényezők miatt, akkor még elmehet az ősz folyamán az Erkelbe, ahol műsoron lesz az opera. Alföldi előadása pedig az Arénában látható, augusztus utolsó három napján.
(A tegnapi TV-közvetítés kapcsán nemsokára még egy bejegyzés várható - ugyan ez már egy másik dolog, nem színház, de sok tanulság levonható ennek kapcsán is. Nekem nagy élmény volt, mivel az elmúlt évben 212 színházi előadást láttam, de "élő" TV-programot ezen kívül egyet sem néztem.)

Majdnem két héten keresztül álltam ellen a csábításnak és egészen tegnap estig nem néztem meg, hogyan tették át a centrálosok a kifejezetten karácsonyi hangulatot árasztó Illatszertár c. előadásukat a Festetics kastély parkjába. (A tavasszal látott előadásról részletes beszámoló itt.) Némi kihívást éreztem a választásban. Nemcsak arra voltam kíváncsi, hogyan lesz karácsonyi hangulat egy tücsökciripeléses nyári estén (éjszakai hőmérséklet is 14 fok, zúzmara sehol), hanem a nézők reagálására is. Ez az előadás, amely ugyan a felületén nézve valóban komédia, jó vége van, ahogy a nézők rendszerint szeretik, sőt a díszlete is szépen kidolgozott, illúziókeltő (elhihető, hogy egy Illatszertárt látunk a harmincas évekből), ugyanakkor felhőtlen nyári szórakozásnak korántsem nevezhető. Ha valaki kicsit is hajlamos rá, könnyen gondolkodóba eshet, mert a saját életünkre ismerhetünk rá egyes mozzanataiban. A „kisemberek” anyagi-lelki-érzelmi gondjairól szól, vágyairól. Nyugodtan bele tudunk helyezkedni ebbe a világba, „menni lehet” nemegy szereplővel.

Milyen volt a tegnapi előadás? – Ez itt a kérdés, hogyan állt helyt egy repertoárszínház jól bejáratott darabja a keszthelyi nyaralók közönsége előtt, akik voltak olyan eszesek és szerencsések, hogy ezt az esti programot választották maguknak? (Mellékvágányon azon a kérdésen is el lehetne gondolkodni, hogy vajon kiknek a figyelmét könnyebb megragadni: egy pesti hétköznap a munka után a Centrálba beeső, némileg lefáradt emberekét vagy pedig azokét, akik egész nap a Balaton partján ültek, esetleg a tó körül bicikliztek?)

A közönség már jó háromnegyed órával a kezdés előtt fokozatosan kezdett a parkban felállított színpad irányába szivárogni, többen öltöztek elegánsan, mint ahányan pl. a Városmajori Színpad rendezvényein teszik (feltételezem, hogy a helyi színházszerető lakosok, akik számára a színház még ünnep, ritka lehetőség). Teljesen megtelt a nézőtér, pótszékekkel zsúfolt ház volt. Ez kifejezetten azért örvendetes, mert egy igényes vígjátékra egy hónapon belül 13 alkalommal megtölteni a nézőteret egy kisebb településen nem annyira egyszerű feladat manapság, különösen nem úgy, hogy cirkusz is működik a környéken, ne is beszéljünk a további konkurens programokról. Miután szabadtéri előadásról van szó, ráadásul a park közepén, egyértelmű, hogy hangosítással kell játszani. Voltaképp ez az egyetlen igazi hátránya az előadásnak a Centrálban játszotthoz képest: szerencsésebb, amikor a színészeket nézve nem ugyanabból a hangfalból halljuk az összes hangot. A mérleg másik serpenyőjében persze ott van a fák susogása, a hold és különösen az, hogy mindezért nem kellett messze utazni. (Ha már az utazást nézzük: az előadás csak a keszthelyieknek és az autóval rendelkezőknek elérhető, busszal már nem tudtam volna hazaérni.)

A tegnapi előadás csak megerősítette az első nézés során kialakult benyomásaimat és most is azt vettem észre, hogy a történet beszívott, annak ellenére, hogy már előre tudtam, hogy mikor jön a következő poén. Így volt ezzel a közönség is, megközelítőleg tíz percbe telt, mire az a bizonyos mással össze nem téveszthető színházi csönd beállt, amely azt jelzi, hogy nagyon figyel a nézőtér. Ez a kapcsolat megmaradt az előadás végéig, a varázs nem tört meg.

Az előadás első részében jóval kevesebb a poén, a történet előkészítődik (nem gyilkolnám le, nézzétek meg), a második rész lesz az, amelyikben igazán sok a komikus párbeszéd. Az, hogy mely néző kinek a játékát élvezte jobban, egyéni ízlés kérdése. Szerethetőek a színészek. Esetleg a rezignált és visszafogott drogéria tulajdonost játszó Kern játékát (én hosszú idő óta ebben az előadásban szeretem legjobban, talán azért, mert semmi látványos faxni nincs benne, semmi „kerneskedés”, nem is akarja magát az előtérbe tolni és Puskás Tamás rendezése is éppen annyira emeli ki, amennyire a szerepe megkívánja), vagy Simon Kornél amorózó drogista segédjét (Asztalos úr), aki ugyan alkalmanként nevetséges, talán azért, mert olyan nagyon komolyan veszi magát. Csak egyszer szeret életében, de akkor aztán túlbonyolítja a dolgot, amennyire lehet. Aki leginkább nevetni szeret, az kétségkívül az intrikust választaná, Cserna Antalt Sípos úr szerepében. Neki van a legtöbb poénja. Pokorny Lia mint Balázs Róza kisasszony szintén emlékezetes, kellemetlen is és szeretnivaló is egyszerre. Bereczki Zoltán Kádár úrként mintha felszabadultabban játszotta volna a nőcsábászt, kicsit lazábbra is vette a figurát, mint tavasszal a kőszínházban, ami nem vált hátrányára az előadásnak.

Az Árpád tanoncot játszó Béli Ádám alakításával biztos nem lett volna semmi bajom, ha nem láttam volna a legutóbb Szemenyei Jánost, aki ugyanebből a szerepből sokkal többet tudott kihozni. Akik csak vele látták, valószínűleg hiányérzettől mentesen távoztak.

Ami nekem mindig imponál: a legtöbb színészi megoldás lazának, természetesnek, akár improvizatívnak hat (lsd. ahogy Asztalos úr megsimítja a polcokat, megigazít néhány árút), ugyanakkor ki van az előadás milliméterről milliméterre dolgozva, rögzítve és bejáratva. Ez az a hozadék, amit csak akkor látunk, ha másodszor nézünk valamit. (Hátha még elgondolom, hogy Stohl András a másik szereposztás, vele nem láttam egyáltalán és valószínűleg még egyszer neki is esélyt adnék…)

Profi színház ez, a nyári helyszín ellenére is. Örülhet, aki erre jut el, nem pedig valami alkalmi haknira. Még van belőle Keszthelyen három este ezen a hétvégén és ősztől ismét a Centrál repertoárján lesz rendszeresen. Aki igényes szórakozást (és akár valamivel többet is) akar, az nézze meg.

Ha az ember egy előadásra már másnap visszaül, annak rendszerint  az az oka, hogy nagyon jó élmény az előadás és szívesen elmerülne benne ismét. Emellett a kíváncsiság szerepe sem elhanyagolható, hiszen az újranézéssel dől el, hogy egyes megoldások mindössze alkalmi improvizációk voltak-e, illetőleg az is kiderül, hogy a meglepetések eltűntével, miután már ismerős az előadás minden (= legtöbb) eleme, hat-e így is a nézőre. Veszíteni is lehet, kijöhet az ember csalódottan is a második előadásról. Emiatt én rendszerint hosszasan fontolgatom, hogy kockáztassak-e vagy sem, és tegnap is csak hét óra után döntöttem el, hogy odamegyek mégis. Nem akartam a korábbi  jó élményemet veszélybe sodorni.

A Figaró a próbát kiállta, sőt másodszorra még jobbnak is tűnt. Ez nyilván azért is van így, mert a legtöbb előadás javulni szokott a közönség előtti játéktól. Az lenne a jó, ha minél hamarabb repertoárra kerülhetne. 

A két előadás között jól észlelhető különbségek is voltak, rövidebbek lettek a rendező összekötő szövegei például, sőt a második rész elől el is tűnt. Hábetler Andrást hallgatva az jutott eszembe, hogy mennyire jól állna neki a "stand up" műfaja, mert élvezetes volt másodszorra is a szöveg (ezek szerint nagyjából kötött volt a szöveg, csak improvizációnak tűnt tegnap). Jó kis műsora lehetne mondjuk a Rózsavölgyiben, néhány operaáriával fűszerezve. A darab hosszát ismerve szerencsés, hogy kicsit rövidített a castingon is, bár feltétlenül poén volt, hogy egy másik operaénekes is jelentkezett Grófnak, aki történetesen el is tudta volna énekelni a szerepet, csak esetleg olaszul. Molnár Levente jó fej volt, volt a közönség körében ráadásul még egy alkalmas Gróf, Kálmán Péter, aki ráadásul magyarul is tudta volna a szerepet. Ha ő is jelentkezik, vakarhatta volna a fejét a rendező, hogy miért is nem alkalmas mégsem rá. Én még így is azt mondom, hogy a bevezetéssel eltelt idő sok, csak 8.36-kor kezdődött így el a tényleges előadás, és 11.50-re lett így vége. (Most talán még több néző ment haza, és én kifejezetten most is az inkább a kései időpontban láttam a legfőbb okot.)

Az újranézés során tudatosan figyeltem, hogy a mű kulcsáriáinak mi lett az új hangszereléssel a sorsa. Első nézésre is úgy tűnt, hogy a rendező tudatosan igyekszik az összes olyan helyzetet poénra venni, ahol úgy tűnik, hogy a szerző komoly maradt és őszinte, mély érzelmekről szól. Ma már egészen biztos vagyok ebben, hogy ez koncepció, nem is csak felületes jópofáskodás. Nyilván annyira tragikusan felületesek az emberi kapcsolatok a rendező tapasztalatai szerint, annyira minden csak a játszmázásról szól, hogy ezt csak komédiának lehet nézni, másként túlélhetetlen. Emiatt következetesen "tönkretette" az összes áriát, még a Grófné magasztos második felvonást kezdő nagyáriáját sem vehettük komolyan. Amíg azt énekelte, "Ámor isten, hogyha nem szeret a férjem, küldj reám halált", addig kezdte a csokiját bontogatni. Nevetséges lesz ő is, aki a legtöbb Figaróban nem az. Nem is beszélve arról, hogy Cherubint ő kezdené molesztálni, aki mintha ezért annyira mégsem lelkesedne, mint ahogy a szöveg előírja. Susanna elől pedig dugdossa a bonbonjait. A Grófné kényszeres csokievése tartós hatást váltott ki nálam, már majdnem két napja nem bírtam felbontani a saját csokoládémat, mert azonnal eszembe jut ez a jelenet, minden szánalmasságával együtt. Meglátjuk, hogy meddig tart az előadás hatása. A Grófné másik fontos áriáját ma még lazábban énekelte, mint tegnap - most már a poposított második rész alatt a közönséget is tapsoltatta. Ennél a résznél jegyeztem meg, hogy mennyire kellene a sorozatjátszás, rengeteg kijátszatlan poén-lehetőség van itt, amelyek mind a felszínre kerülhetnének.

A tegnapihoz hasonlóan most is úgy tűnt, hogy a Gróf a legerősebb szereplő, aki kívülálló is (a darab szellemével megegyezően) és ő az, aki csak nevetséges, de semmi humorérzéke nincs. A többiek esetén ez vagy nem igaz, vagy nem derül ki. Ismét nagyon kereknek éreztem Kovács István alakítását. Lehet ezzel a Gróffal szimpatizálni, voltaképp olyan könnyen átverhető, sajnálatra méltó. Legalább annyira egyedül van ő is, mint a felesége.

Amit a tegnapi kapcsán nem említettem, bár észrevettem: a fitnesz-eszközök kifejezetten szerencsés használata. Az első részben, amíg az edzőterem a háttér, szinte minden szereplő jól kihasználja ezeket - nem csak dekorációként vannak jelen az előadásban, mint ahogy az számos esetben lenni szokott. Bartoló a bosszúária közben a labdán ülve súlyzózik, később Basilio adja a Gróf kezébe az egyik súlyzót, hog azzal verje meg az apródot. A súlyzózás sokszor csak üres rúddal történik, ez is kifejező, Cherubino az egyetlen súly, aki előbb a rúdra csimpaszkodik, majd végül ledobják. Az ő gyakorlatoztatása természetesen az elvárható helyen történik, miután megkapja a kapitányi kinevezését.Elég nyamvadt, nem megy neki a fekvőtámaszozás, de ez egészen beleillik a koncepcióba. Susanna valóban edzi is a Grófot - elvégre ezért alkalmazzák-, sőt át is dobja egyszer a vállán, amikor az közelítene felé.

A szöveget nézve most is kellemesen ültek a változások, a svájci frank alapú hitel, Brüsszel, a Tesco, a szexuális zaklatás és a szigorított családjogi törvény mind szépen beillik a képbe és a közönség teszi a dolgát, nevet rajta - ahogy ezt kérte is a rendező. Másodszorra már elgondolkodik az ember, hogy miért maradt meg a magázódás a grófi pár között és grófnénak miért nevezi a feleségét Gróf Richárd képviselő. Kovácsnénak hívná talán a feleségét valaki? Életszerű ez? Van egy érzésem, hogy a szöveg átírása csak részben történt meg, azokon a helyeken, ahol a történet is változott. Ezen lehetne még finomítani, nem mintha a pillanatnyilag betanult szöveget ezek az énekesek szívesen tanulnák újra - esetleg majd akkor lehetne erre gondolni, ha mások is fognak szerepelni esetleg egy későbbi Hábetler-Figaróban.

A darabot nézve meggyőz minket a rendező, hogy a Figaró tényleg "a világ valaha írt legjobb operája" és minden emberi viszony szerepel benne. (Engem erről az előző bejegyzésemben említett Kovalik-rendezés győzött meg, de akik azt nem látták most ezzel a merőben más koncepcióval találkozva ugyanígy eljuthatnak erre a következtetésre.) A műfaj nagyszerűségét én viszont nem abban látom, amelyet a rendező elemzésében a közönségnek kiemelt. Nekem nem azért jó és különleges az opera, mert az elit művészete ÉS olyan is, mint egy sportteljesítmény (lehet izgulni, hogy sikerül-e a magas C vagy sem), hanem épp azért van különleges varázsa, mert a mi életünkről, érzelmeinkről szól és a zene által különlegesen szuggesztíven teszi ezt, sokkal hatásosabban, mint egy prózai előadás - de sajnos csak akkor, ha jól működik. Ha nem, akkor akár maga a pokol is lehet egy előadás végigülése. Épp az a baj, hogy elég kevés a valóban jó előadás, amelyik minden tényezőjében megfelelő. Emiatt törvényszerű, hogy a legtöbb ember szükségszerűen egy rossz előadásba botlik bele és emiatt nem lesz a műfaj barátja. 

Aki ezt a Figarót látja először, annak azt hiszem tényleg jobb esélyei vannak, hogy egy "igazi" nagyzenekaros-kórusos-klasszikus jelmezekkel és díszlettel rendelkező előadást is élvezni tudjon majd. Mert az ember egy idő után már a részeredményeknek is tud örülni, az egy-egy jó énekesnek. Jelenleg sok jó énekest láthattunk,jó alakításokkal, sőt az is evidens, hogy élvezték ezt a munkát. Így ismét csak reménykedéssel zárom a bejegyzésemet.

A szabadtéri előadások közül a legtöbb már korábban elkészült produkció utánjátszása, igazán kevés az, amelyik valódi premier. A Városmajorban tegnap bemutatott Figaró ("vígopera másként") ilyen lenne, sőt úgy tűnik hogy kifejezetten erre a két alkalomra született. A Szabadtérnek ez egy igazi nagy dobása, értékes előadást készítettek.

Hasonló helyzetben készült annak idején (2006) a Millenárison Kovalik Mozart Maratonja, amely minden szakmai sikere ellenére is mindössze egyetlen későbbi (2007) felújítást ért meg. Annak a rendkívül érdekes és színvonalas előadásnak a nagy problémája a költségessége volt - viszonylag kevés néző előtt, nagy zenekarral és kórussal vitték színre  mindhárom Mozart-operát. Számomra kivételes jelentőségű esemény volt, megváltoztatta a darabhoz, sőt némileg az opera műfajához fűződő viszonyomat. 2006 óta az előadás legtöbb szereplőjének karrierjét követem. Később (2008/9) egy szakdolgozatot is írtam róla, egy évnél többet töltöttem el a Figaró boncolgatásával. 

Ez a bevezetés némileg magyarázatot ad arra, hogy miért volt számomra lényeges ennek a tegnapi előadásnak a megtekintése. Konkrétan emiatt rövidítettünk le egy utazást is, hogy ez beleférhessen a nyárba. (Érdemes volt.)

Hábetler András Figarójában nem csak ő, hanem három szereplőt leszámítva mindenki más is közreműködött az említett és  most már legendás előadásban. Látszik a szereplők hozzáállásán, hogy mindannyian rengeteget tanultak Kovaliktól, vagy már eleve is hasonlóan viszonyultak az operajátszáshoz. Ennek a viszonyulásnak a leglényegesebb vonása: nem múzeumnak tekintik a műfajt, az előadással a máról és a mai nézőknek akarnak valamit mondani. Igazából a zenés színház megjelölés illene rá, annak ellenére, hogy minőségi módon szólaltatják meg az operát. 

Ahogy Kovalik korábbi interjúiból és operaházi működéséből (lsd. a Xerxesz színrevitele) is nyilvánvaló volt, neki is kifejezett célja volt az új közönség becsábítása az operába, annak a bebizonyítása, hogy nem dögunalom az egész. Hábetler ugyanígy gondolja, az előadás nyitánya után hosszan elemzi a darabot és kifejti az alkotók álláspontját: a nem-operaszeretőknek készítették az előadást, beavatásnak szánták.Modernizálták a zenét (kamarazenekar, többek között basszusgitárral, szintetizátorral), a történetet (a gróf kormánypárti képviselő lett) és a szöveget is ("féltékeny  állat" lett a gróf, szarházi kis srác az apród). Hábetler az előadás elején felméri, hogy a nézők között hányan vannak, akik nem ismerik a Figarót (sokan), sosem voltak operában (többen) illetve partnerük, családtagjuk, ismerősük nyomására, kifejezetten kényszer hatására jöttek csak el ma este (számosan). A felvonások közötti szünetben szintén a nézők elé lép, nyugtázza, hogy néhányan ugyan távoztak, de a "keménymagot" üdvözli. Az előadást nézve valószínűsítem, hogy az opera hossza ÉS a késői kezdés az, ami távozásra késztette a nézők egyrészét, nem az előadás minősége. Nem célszerű egy négyórás előadást nyolckor kezdeni, amikor a nézők jelentős része nem autóval közlekedik, hanem busszal-villamossal. Aki szereti az operát, de nem a környéken vagy éjszakai vonalak mentén lakik, az nem tudta végignézni, még akkor sem, ha tetszett neki. Ez nem Bayreuth vagy Salzburg, ne kalkulálja be valaki, hogy taxit fognak bérelni az emberek. Este tízkor fejeződött be az első rész - érthető, hogy volt aki lelépett. Éppen az előadás hossza miatt volt kellemetlen és időrabló ötlet az, hogy a bátor alkotók úgy tettek, mintha a nézők közül válogatnák ki az előadás szereplőit, hiszen rólunk szól a mese és ezt a gondolatot ilyen játékos formában kívánták aláhúzni. Az első két szereplő esetén még érdekes volt, amikor civilben felmentek színpadra az énekesek, de aztán ez ellaposodott. Én ismerve a darab hosszát, attól tartottam, hogy ennek az lesz az ára, hogy nagyobb rövidítéseket is eszközölnek majd. Nem. Vannak rövidítések, de ezek nem igazán jelentősek. És van némi betoldás is, három operára is utalnak, a Rózsalovagra, a Toscára és a Carmenre is. Mindhárom esetben van létjogosultsága a mozzanatnak és érdemes röviden erre most is kitérni. A Grófné-Susanna-Cherubin hármas indokolja, hogy valakinek a Rózsalovag Octavianjának két szerelme-szeretője jusson eszébe. Ráadásul a hangok is egyeznek, van egy mezzo és két szoprán. Az opera zárótercettje hangzik el. (Én csak tippeltem, hogy erről van szó, de azóta kaptam biztos infót, hogy ez az igazság.) A Toscára csak szövegesen utalnak, elhangzik Scarpia kétértelmű mondata (ezúttal mobilon), legyen úgy, ahogy Palmieri gróffal. Ez a rövid poén is aláhúzza a Gróf erőszakos, fenyegetőző természetét. A közönség többsége, ha ezt nem is fogta fel, főleg nem azok, akik sosem voltak operaelőadáson, az apród jelmezbáli fellépését Carmen ruhájában biztos felismerték. A bejátszott pár taktus alatt Mester Viktória  Bizet zenéjére táncolt és egyben felidézte bennünk saját Carmen alakítását. Nem öncélúan, hiszen Carmen éppolyan poligám alkat, mint az apród.

(Azt a két áriát, amelyek csak a Kovalik-Figaróban szólaltak meg (az operaházi Galgóczy-rendezésből kimaradtak), most sem hallhatjuk - pedig mind Marcellina, mind Don Curzio esetén fontosak lennének. Építik a karaktert és önmagukban is szórakoztatóak. Ha elgondolom, hogy ehhez képest ez a casting-ötlet majdnem húsz perc volt, előtte pedig a rendezői elemzés is elhangzott, csak arra jutok, hogy a két áriával többre mentünk volna. Nem is beszélve egy hét órai kezdésről. Fél11-ig a távozók nagyrésze is maradt volna.

Ez után a bevezetés után majdnem fél9, mire elkezdődik az előadás. Hábetler megkettőzte a kertész szerepét, amelyet számtalan esetben énekelt az Operában (volt már Figaró is még a Kovalik előtti érában, nem is akármilyen, szerethető, akinek lehetett drukkolni). A kertész megkettőzése kifejezetten praktikus ötlet, mert így van egy partnere (Pataki Bence), akivel a függönyt is húzogathatja, a bútorokat is tologathatja. Rendezőként rendkívül aktív, számos esetben a színpadon van. Kertészként is kissé úgy figyeli a játszó személyeket, mintha akkor is játékmesterként lenne jelen. (Vagy legalábbis annyit volt már rendezőként színpadon, hogy ez a benyomásunk.) Az előadás negyedik felvonásába, a kerti jelenetbe belerendezett egy jelmezbált, így végre azok is látnak most "korhű" ruhákat is, akiknek ez hiányzott a Figaróból. De nemcsak Mozart-korabeli ruhák vannak, Susanna Chaplin maszkot kap, amelyet aztán a Grófné átvesz. Ebben a jelenetben szinte mindenki nemet is cserél, ami persze vicces is, különösen úgy, hogy a Mozart zene twist-mozdulatokkal keveredik. (Láttunk hasonlót a Xerxeszben is, Hábetler András főszerepet játszott és abban is hasonlóan bizarr módon jelent meg a koreográfia és a zene.) Ez a jelenet, amelyet egyébként nagyon élvezetes nézni, felvet néhány problémát is persze. Azon kívül is, hogy nem tudjuk, hogy miért nem öltözik a két kertész át, miközben egyébként részt vesznek a jelenetben, ez számomra rejtély maradt. Praktikus magyarázata lehet, ahogy annak is, hogy mit keresnek az úri társaságban egyáltalán. Ennél persze problematikusabb, hogy annyira jópofa a jelenet, hogy a fő cselekmény követéséről sikeresen eltereli a figyelmet. Aki ismeri a darabot, annak ez mindegy, tudja, hogy mi történik, aki meg nem, az szerintem itt biztosan elveszítette a fonalat - bár már csak a konfliktus megoldása volt hátra, hatalmas veszteség nem történt. Hatásvadász és öncélú kicsit ez a jelmezbál, de tagadhatatlan, hogy működik a jelenet, még ha más hatása is van. Érezhetően a szórakoztatás a cél, a féltékeny szereplők (női ruhában volt a Gróf és Figaró is) még nevetségesebbekké váltak, mint amilyeneknek lenniük kellett volna. Ez nem is lenne baj, el is fogadhatjuk a koncepció részeként. Ezek a ruhák némileg azt is megakadályozzák, hogy meghatódjunk a végső nagy megbocsájtási jeleneten és komolyan vegyük azt, hogy a Grófné és a Gróf kapcsolata most majd helyreáll. Erős kétségeink támadnak a két szereplőt látva, nem hisszük el, hogy valaha ez a két ember igazán mély kapcsolatban lehetett egymással. Az előadás mintha ezt a gondolatot erősítené fel, nem nagyon mutat mély érzéseket, az emberek felületi viszonyban állnak egymással mindössze. Nem érezzük a Figaró-Susanna kapcsolatot sem különlegesen értékesnek, vagy fontosabbnak a többinél. Csak idő kérdése és az ő házasságuk is kihül, ez az érzésünk.

Annak ellenére, hogy a rendező által beharangozott játszmákról és a felületes és változékony emberi viszonyokról szól az előadás, a romantikus, tiszta érzéseket sugárzó nagy áriákat a hangszereléssel némileg elsúlytalanítják, ha a szereplők színészi és énekesi teljesítményét nézzük, akkor azt állapítjuk meg, hogy ezek az egy térben és laza kapcsolatban létező személyek legtöbbször egy teljes életet mutatnak meg nekünk a nekik juttatott játékidőben és kifejezetten elégedettek lehetünk a látottakkal.

Az említett Gróf Richárd kormánypárti képviselő (egy plakát és a narancssárga garnitúra némi aktuálpolitikai utalás) és sportrajongó.Felavat egy tornatermet is néha-néha. Feleségének is személyi edzőt tart (ez lenne Susanna) és ő is szeretné ezt az edzőt-masszőrt hasznosítani. Ez minden bűne. Viszonya van a szobalánnyal is, de ez eddig nem zavart senkit.Annyira nem félelmetes despota, Figaró nem fél tőle ("szabad országban élünk,ugráljunk amíg lehet" a jelszava). Susanna nem kér munkaadója vonzalmából, mert történetesen éppen Figaróhoz menne hozzá. Az előadás kezdésekor egyértelművé teszi a rendezés, hogy Susanna és Figaró már élettársi viszonyban vannak. Ez a változtatás, amit az ugyan indokol, hogy a darab születése óta több mint kétszáz év azért eltelt és megváltozott a társadalom hozzáállása a házasságon kívüli kapcsolatokhoz, ettől függetlenül komoly dramaturgiai problémát vet fel. Ha Susanna már régen túl van az első éjszakán, sőt az is valószínűsíthető a szereplők korából, hogy nem is feltétlenül Figaróval, akkor sokkal kisebb szerepe van annak, hogy a szereplők házasodnak vagy sem, illetve előbb vagy később. A Gróf szempontjából sem érdekes annyira, hogy mikor sikerül a csábítási művelet, akár lehet férje is Susannának. Most már rég nem az első éjszaka megszerzése a tét. Ez a különbség jelentős. Korszerű az, hogy Hábetler a modernizáláskor ezt a lényegi változtatást meghozza, de összességében inkább azon gondolkodunk el, hogy mi az értelme egyáltalán a házasságnak, minek ez az egész cécó egyáltalán. Minek kell Figarónak olyan nagyon házasodni? A Gróf elvileg a családjogi törvény szigorításának élharcosa, de úgy tűnik, hogy alkalmazottainak házasodását nem támogatja ő sem. 

A Gróf elég korlátolt figurának tűnik, mint sportoló feltétlenül hiteles, rajta látszik, hogy nem blicceli el az edzéseket. Jó megoldás, ahogy Hábetler a kórust kihagyva inkább televíziós stábot hozat be Figaróval, akik előtt a Gróf politikusként nyilatkozik, az "erkölcs, haza, család" jelszavait hangoztatva. Ez a lényeges módosítás nagyon jól passzol a Kovács István által játszott szereplőhöz. Azt, hogy három éve vette feleségül Rosinát és azóta megunta, nem hihetjük. (Az ember csak hajlamos folyton a Beaumarchais darab előzményére, A sevillai borbélyra gondolni, amely alapján Rosina nem megöregedett-elhízott negyvenes, hanem még 25 éves sincs és gyönyörű.) Jelen esetben a rendezés a generációk bemutatására törekszik és amíg Barbarina és Cherubino a kamaszokat, Susanna és Figaró a karierépítés elején álló harmincasokat, addig a Gróf és neje a kapuzárási pánikkal küzdő negyveneseket mutatná be, akik már vacak házasságban élnek. Ezt az elemzést és a Mozart operát hallva, elég fenyegető a kép. Elhisszük Hábetler Figarójának és Susannájának, hogy ők is ezen a nyomvonalon fognak haladni, csak idő kérdése az egész. Nem tudom, hogy az előadás miként hat az említett kamaszokra és harmincasokra, igazából jellemzően idősebbekből volt több a nézőtéren. Megkockáztatom, hogy a közönség nyolcvan százaléka minimum negyven éves volt tegnap. Tehát a többség, akik nem a legidősebb Bartolo-Marcellina korosztály tagjai már, ezek szerint a Gróf-Grófnő játszmához érezhetik magukat közel. Bízzunk benne, hogy nem mindenki él ennyire vacak házasságban az elmondottak ellenére.

Az idősebbek helyzetét mintha nem látná annyira keserűen. Jekl László kedélyes Bartolója hamar lemond a bosszúról és zokszó, grímasz nélkül elveszi feleségül Marcellinát, akitől meg akart eredetileg szabadulni. A legtöbb Figaró előadásban kelletlenkedik, itt nem. Jekl ráadásul igazán elemében érzi magát akkor is, amikor az előadás végi jelmezbálon ropja a táncot, női ruhában. (Többek között miatta sem figyeltem a főbb szereplőkre, el voltam foglalva azzal, hogy a táncolókat néztem. Hiába, az operaénekeseknek van ritmusérzéke és mintha táncolni is szeretnének.) Marcellina Farkasréti Mária interpretációjában pontosan hozza a szerep váltásait, könnyedén alakul át féltékeny nőből anyává. Sajnos az áriáját most sem énekelheti, és kevéssé kidolgozott már az előadás vége, amikor Figaró támasza lenne. Örültem, hogy idén most másodszor is láttam, legutóbb is Hábetler jóvoltából, a Parasztbecsületben.

A kamaszok esete a legegyszerűbb, őket csak a szex érdekli, szűrhetjük le. Cherubino áriáival Mester Viktória nagy sikert arat, annak ellenére, hogy a hangszerelés nem kedvez neki. Oda lesz a romantika, lesz helyette poén. Kamaszos pimaszság jellemzi a szereplőt, a második részben már a darab szerint is háttérbe szorul. Barbarinának még kevesebb szerepe van, de néha néma szereplőként is színre kerül, dekorációnak szobalányként. Amíg színen van a ragyogó szépségű Bucsi Annamária, nehezen hihetjük, hogy a Gróf másnak udvarolna (2006/ban Kovalik nagy poénja volt, hogy vele énekeltette Marcellinát, aki fiatalabb volt a Figarót játszó Cseh Antalnál). A tű-kereső dal őszinte fájdalommal szól, csak sajnálhatjuk, hogy nem írt több énekelni valót neki a szerző.

A harmincas generáció tagjai, Figaró és Susanna kevésbé erős kötődést mutatnak. Susanna (Herczenik Anna) személyi edzőnek, aki ráadásul elragadja a Grófné bonbonjait is, kevésbé hiteles, lehet, hogy protekcióval kapta meg az állást - jut eszünkbe. Lehet, hogy a Gróf már eleve magának vette fel erre az álláshelyre. 

A hangsúly a már említett negyveneseken van. (Lehet, hogy a negyvenet idén épp elérő rendező fél ettől az életkori szakasztól és ezért foglalkozik vele? - Ez jutott eszembe mellesleg.)

A Gróf fitnesszezik és nőcsábászkodik, a Fodor Beatrix által játszott Grófné pedig ahelyett, hogy szintén edzené magát, illetve fogyókúrázna, a plüss mackóját szorongatja és eldugott csokoládéját eszi. A második felvonás eleji bemutatkozó áriája önmagában is azt mutatja, hogy erre a karakterre különleges figyelmet fordított a rendező és egyébként Fodor Beatrix további áriái esetén is az mutatkozott meg, hogy rengeteg olyan ötlete volt, amely a karaktert gazdagította. Poposították a második rész nagyáriáját, azt, amelyben a Gróf visszaszerzésében bizakodik. Hatalmas támogató taps a jutalma ennek a megoldásnak. 

Annak ellenére, hogy egy percig sem tűnt úgy, hogy a Gróf és a Grófnő között valaha lehetett mély kapcsolat, mindkét szereplőt jó volt nézni és hallgatni, ami nem utolsó egy opera esetén. Azt nem mondom, hogy nem jutott eszembe Kálmán Péter és Fodor Gabriella párosa még 2006-ból, de persze az egy más koncepciójú előadás volt, amelyben komoly érzelmek jelentek meg még akkor is, ha néhány esetben csak kihunyásuk után. Hábetler András sokkal pesszimistább az emberi kapcsolatokkal kapcsolatban, nála igazi nagy szerelem nyomaira nem bukkanunk. (A Grófné-Susanna kapcsolat sem bensőséges. Sőt Figaró sem csalódik komolyan a Grófban, nem is feltételezett többet róla.)

Amiben optimista Hábetler, az az, hogy a nem-operanézők szeretni fogják az előadását és meg tudja csinálni hat zenésszel, kórus nélkül, kis költségvetésből a Figarót. Valóban merész ez a lépés, ha az Operaház irányából közelítünk, de szerintem ez az előadás hasonlóan az Alföldi-féle kötelezőolvasmány-rendezésekhez (lsd. Hamlet), annál jobban tetszik valakinek, minél kevesebb előképe van. Nagyon érdemes volt megrendezni és most már csak az van hátra, hogy kiharcolja, hogy a produkció mehessen tovább valahol máshol. Kívánom, hogy elérje ezt és esetleg még továbbépítse az előadást ezen a nyomvonalon, amelyen már elindult.

Színlap

Kulka János és Csákányi Eszter interjút adott az index.hu-nak, amelyben utalnak az előadásról megjelent negatív kritikákra. Én nagy keresésben voltam és ezek szerint nem vagyok túl ügyes, mert mindössze egy igazán elutasító véleményt találtam a neten az Orlai Produkció legújabb előadásáról. E kritikákról nem tudva, a tegnapi előadás után a zsúfolásig pótszékezett nézőtéren a mezei nézők igazi ovációval fogadták a színészeket. Igazi anomália ez. Hatalmas siker ez az idei utolsó Mohácsi-rendezés, várhatóan hosszú sorozat lesz belőle, akár tetszik a szakértőknek, akár nem. 

Mohácsi János rendezéseit én megközelítőleg a kilencvenes évek elejétől kísérem figyelemmel. Ami alapélményem volt, az a nyíregyházi Kaukázusi krétakör, ami talán öt óra volt, de kicsit sem éreztem hosszúnak. Aki nem ismerné netán  a rendező alkotómódszerét, annak meglepő lehet az, hogy jellemzően a kiválasztott darabot alapanyagnak tekinti és erősen átdolgozza. Jelenleg a harmincas évek nagy filmsikere ez a mű, ami átesik az operáción. Az ilyen beavatkozások jellemzően működni szoktak, néha az eredetinél izgalmasabbá és korszerűbbé válik az átirat. Hosszabbá is. A Hippolyt esetén meglepődtem, hogy három óra alatt lement a darab, miközben jóval hosszabbnak éreztem a színházban töltött időt, mint az idei évad másik három Mohácsi-rendezésén, pedig azok kivétel nélkül ténylegesen tovább tartottak (Liliomfi, A nyaralás,  A velencei kalmár). Az én benyomásom szerint a darab átírása nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Túl sok a különösebb funkció nélkül beleírt szereplő illetve cselekmény-mozzanat, a felesleges és kevésbé hatásos szövegpoén. Engem nem kötött le Schneiderné korára vonatkozó hetvenkilencedik utalás sem, burjánzik az előadás, a színészek mintha ezt szeretnék is, erősen úgy tűnik - én sajnos most, idén először nem tudtam élvezni a Mohácsi-féle játékot. Pedig már rutinos vagyok. Vannak megszokott poénok, amelyeket lehet, hogy azért épít be újra meg újra (játék az igen-nemmel ill. a nevekkel), mert nem bízik abban, hogy visszatérő nézői vannak. Pedig vannak.

Az előadás éppen ezért sokkal jobban tetszhetett azoknak a mezei nézőknek, akiknek Mohácsi stílusa új. A legfárasztóbb és unalomig ismételt poénokon is sokan nevetettek, éppen ezért muszáj hangsúlyoznom, hogy a nézők többségének bejött ez a bohózattá formált Hippolyt. 

Én Kulkát jó érzéssel tudtam nézni annak ellenére is, hogy nem tűnt egészen egységesnek a karaktere. Boldogítani akarom az embereket, mondja - ehelyett néha (az eredetiben is) inkább intrikusnak tűnik. Visszafogott és soha nem harsog. Mértéktartó. Ezt azért is lehet élvezni, mert kevés partneréről mondható el és nem mindegyikük karaktere indokolja a széles gesztusokat, a "ripacskodást". Esernyőjével, illetve ahogy ellentmondást nem tűrően eligazítja maga körül a dolgokat Mary Poppinsra emlékeztet igazán. Valószínűleg rendezői szándék, hogy a nevelőnő jusson eszünkbe. Más funkciója az esernyőnek nemigen lehet, egy sétapálca inkább passzolna az elegáns úrhoz.

Csákányi Eszter szereplése akárhol és akármiben számomra kötelezően nézendővé tesz egy produkciót, mert őt is szeretem nézni. Rossz előadásokban is teljes életű karaktert formál, nem rutinból játszik, hanem meggyőződésből. Egészen biztosan érzem, hogy ezt a szerepét feltétlenül szereti, bár a rendező jelen esetben nem volt segítségére. Jó lett volna egy olyan dramaturg, aki markánsan vitába száll az alkotókkal és lenyesegeti a feleslegeket. Csákányi Schneidernéje él, de úgy tűnik, hogy a többiekkel kevésbé összhangban.

Schenider Mátyás Elek Ferenc alakításában szintén elég kerek, bár bőven vannak következetlenségek a számára felépített jellemben is. Bár az ő munkáit is kedvelem és örömmel figyelem a Katonában évek óta, úgy hiszem, hogy még nem jött el az ideje, még nem igazi Schneider Mátyás - pontosabban nem alkotnak összeszokott párt Eszterrel. Semmiképp nem olyat, amelyiknek elhihető, hogy 26 éve együtt vannak. Óriási és nem áthidalható a korkülönbség (bár néhány poénhoz ez ad kiindulási pontot, és akkor rövid ideig előnynek tűnik), nem tudjuk elhinni, hogy ez a két ember végigcsinált egy egész életet jóban-rosszban, és mire meggazdagodtak, megunták egymást. Számomra ez a hiány az előadás legnagyobb mínusza. Ha ezt a kapcsolatot elhihetnénk, akkor talán jobban megállna a lábán az előadás. (Hangsúlyozom: a jelenlévők elsöprő többségének így is működött, valószínűleg azok nem láttak igazán apróra kidolgozott Mohácsit még.) Természetesen gondolkodtam azon, hogy kivel látnám működőképesnek az előadást - mert az egyértelmű, hogy Csákányi Eszter tökéletes választás, nem lehetne jobbat találni a mai magyar színészek között erre a feladatra. Az én választásom Scherer Péterre esne, akivel többször is láttam Esztert párt alkotni (pl. Magyar a Holdon), amikor a kettejük közötti összhang és harmónia egy kevéssé kidolgozott darabban is érvényesülni tudott. 

A mellékszereplők jellemzően bohózati szerepet kapnak, nagyon kevéssé hihetünk nekik. Nekem a negatív csúcs Nagy Viktor volt, mint Nyári Mikulás, pedig az első részben eléggé megfelelőnek tűnt parlamenti képviselő szerepére.Neki azt is elhittem, hogy valóban az érettebb nőkhöz vonzódik, éppen ezért tűnt teljesen feleslegesnek Terka szökési szándéka, hiszen egyáltalán nem akarta senki sem feleségül venni. Egyértelmű, hogy ez a Mikulás- jelenetsor kicsit sem a színész hibája, azt játszotta, amit kiszabtak rá. Eléggé érdekelne, hogy nem érzi-e totális blődlinek, viszont mivel harsányan nevettek a nézőtéren, az is lehet, hogy nem nekem van igazam, a nézői igényeket ezek a megoldások szolgálják ki leginkább. Nem az én stílusom, ennyi. Ugyanúgy sok nekem Pető Kata Mancija, aki kegyetlenül modoros színésznőt játszik, nincs egy természetes mozdulata - úgy is fogalmazhatunk: nagyon egységesen tudja tartani az elvárt stílust. Mertz Tibor szerepeltetése ugyancsak a bohózati elemeket szaporítja az előadásban, az ötvenezer pengős kakaófürdőre nem biztos, hogy szüksége volt a darabnak. Hozzájuk képest Pál András kevesebbszer volt sok. Az eredeti verzióhoz képest különbség, hogy nem Schneiderék lánya miatt szegődik el sofőrnek, csak Hippolyt hatására tűnik fel neki, hogy Terka nő. A korábbi rendezéseiből is erősen úgy tűnik, hogy Mohácsi nem igazán hisz a tiszta és igaz szerelemben, lehet, hogy ilyen kapcsolatokat nem sűrűn lát maga körül, így kigyomlálta, mint valószínűtlen elemet a darab romantikus szerelmi szálát. Maradtak más valószínűtlenségek bőven: ebben a családban kizártnak tűnik, hogy a lányt férjhez kényszerítenék, így a szökés is motiválatlan. Téby Zita megfelelő a kiszemelt feladatára, bár még túl közel van a kecskeméti Chioggiai csetepaté emléke, amelyben elég hasonló leányzót formált. A pszichológus szobalányt játszó Boros Anna is a felesleges figurák közé tartozik, a mikulás megjelenéséig legalább nem esett túlzásokba.

A darab kevésbé volt zenés, mint a Mohácsi-előadások általában. Kovács Márton és zenekara nagyon hiányzott, ez akkor jutott eszembe, amikor felvételről mégis megszólalt. (A színlap nem tünteti fel, hogy ki felelős a zenéért, de elég nyilvánvaló, hogy Mohácsi most is a megszokott munkatársával dolgozott.) A produkciót persze erősen megdrágította volna még 5-6 zenész felléptetése. Csákányi erős volt, amikor énekelt és kár, hogy erre nem kerítettek több alkalmat. 

Összefoglalva: Mohácsi nagy dobással kezdte az évadot, a Liliomfi számomra az idei legsikerültebbnek tűnik munkái közül. Mostanra viszont elfáradhatott, nem lehet büntetlenül folyamatosan rendezni. Egyenletes színvonalon legalábbis nem. Az optimisták bízhatnak abban, hogy a sokadik alkalommal jobb lesz az előadás, az én véleményem szerint átrendezés és komolyabb húzások nélkül ez nem valószínű. De minek is, hiszen ennél nagyobb siker nemigen létezik, tele a nézőtér és mindenki (vagy majdnem mindenki) örül. Legyen ez a Hippolyt így jó, ahogy van. Mary Poppins is csak átmeneti eredményeket ért el, ne felejtsük el.

Színlap

Akár Pintér Béla is kezdhetne valamit azzal az helyzettel, amelyik a ma (jún.20.) esti Zsótér-vizsga megtekintését közvetlenül megelőzte és némileg meg is határozta. Kicsi fiam dührohamot kapott azért, mert nem kapott túró rudit és összetörte a zuhanykabint. Negyven perces akció volt az üvegszilánkok eltakarítása, közvetlenül a várva várt Brecht előadás előtt.Minthogy egy hónapnál régebben terveztem be, még ez a körülmény sem bírt maradásra. Ezek után más komplikáció nem is volt, ha a kibírhatatlannak érződő meleget nem számítjuk. Megközelítőleg ötven néző előtt ment le a negyedikes színészosztály utolsó idei vizsgája. (Ők azok, akikkel tavaly a Peer Gyntöt is bemutatta Zsótér.) 

Egész más egy ilyen előadás, amikor a nézőtéren is szinte mindenki színész (esetleg rendező) és van még négy-öt ismerős, akiknek a képét látásból az előadók is ismerik nagyjából. Ez a szakmai közönség mintha szabadabban reagálna, jobban venné a poénokat és a rendező is többet enged meg magának, mint a kőszínházakban. Ez az oldott, önfeledt légkör semmilyen más előadáson nem tapasztalható, csak az egyetemistákén.

Közben ismét az történt, ami néha előfordult -  "jegeltem" a beszámolót, tehát eddig volt a friss élmény lendülete, innen pedig már madártávlatból mérhető az le, hogy mi maradt visszanézve az előadásból.

Valaki közbevethetné, hogy kit izgat ez? - Erre csak azt mondhatom, hogy lehet, hogy jövőre műsorra tűzik és hátha lesz olyan olvasó, aki megnézné. Ebből a célból tartom fontosnak, hogy szó essen erről, ha már elkészítették és én pedig megnéztem.

Az előadásnak két része volt, de persze szünettel nem lett elválasztva. Az első részben több-kevesebb megszakítással eljátszották a Baal Ungár Juli által újrafordított szövegét. Az elején Zsótér olvasott egy előszót, majd menet közben is - a színészeknek elő-előolvasott részeket. Én nem ismerve a növendékek munkamorálját, nem tudtam megállapítani, hogy ezek a részek - a súgások - lényegében azért kerültek-e bele a darabba, mert a hallgató korábban nem tudta a szövegét és itt rendszerint segítségre szorult, vagy esetleg azért, mert még a vizsgára sem voltak képesek ezt elsajátítani. Mindkettő lehetséges, de a közönség számára ami ebből lényeges: Zsótér beolvasásai elidegenítő effektként hatnak, ami egyáltalán nem idegen Brecht színházától, azaz nagyonis passzolnak az előadáshoz. Zsótér egyetemi munkái kapcsán rendszerint, így most is, azt élhetjük át, amint együtt lélegzik a színészeivel. Követi minden rendülésüket. Ezt az összhangot rendező-játékmester és színész között ritkán lehet ilyen módon tapasztalni. Ő a legjobb nézője előadásainak. 

Ha már elidegenítő effektusokról van szó, akkor megemlíthető, hogy a főbb szereplők elég sokat mímelnek alvást az előadásban, még horkolnak is, amikor hozzájuk beszélnek. Ez színpadon kevéssé alkalmazott gesztus, nem különösebben látványos, amikor valaki alszik. Bármit megtehet egy színész, érzem az üzenetet. Ez a tökéletes szabadság. Ugyanígy elidegenítő a folyamatos munkavilágítás, Zsótér most lemond szinte minden eszközről, csak a színész és a szöveg marad.Úgy tűnik, hogy Zsótér a vizsgán nem akarja megkönnyíteni színészei dolgát, mintegy akadálypályát épít nekik, nehéz helyzetek elé állítja őket fogódzók nélkül. Király Dániel jó választás Baal szerepére, legnagyobb részben el is hisszük neki a fékevesztett gátlástalan életélvezőt. (Csak ne láttam volna még ezt a Víg Házi Színpadán Kaszás Attilával. Az emlék túl éles, Kaszásra mintha ráöntötték volna a figurát, egészen azt érezhettük, hogy róla szól a mű. Király Dániel ehhez még túl fiatal és "ártatlan", de érezzük, hogy előbb-utóbb életre fog egészen kelni általa is Baal. Ő, aki a Peer Gyntben a többiekhez képest kisebb szerepeket kapott (nem volt Peer Gynt, a többiek pedig majdnem mind voltak), most az oroszlánrészt megszolgálja. Meggyőz.

Amíg az első részben nagyjából logikusan eljátssza az osztály a darabot, a másodikban csak elszórt és nagyjából korábban kihagyott jelenetek következnek, a szerepeket újraosztva. Ez már végképp elidegenít és a meleg miatt kevéssé éreztem, hogy erre is szükség van. De ez csak egy vizsga volt, nem hivatalos előadás és örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és átélhettem a helyzet varázsát. Ha előadás lesz belőle, valószínűleg fog Zsótér alakítani rajta. Aki nem látott még Baalt, annak különösen érdemes megnézni.

Nyári színházba más elvárásokkal megy az ember, kifejezetten szórakozni vágyik. Más a mérce, más a tűréshatár. Bevihető a sör és a perec is, megszokott dolog a rövidnadrág. Éppen ezért kevés kivételtől eltekintve zenés darabokat és vígjátékokat kínálnak a mezei nézőknek, a zenés vígjáték (élő zenekarral!) pedig a legjobb ajánlat, ami adható.

Lőrinczy Attila darabja ebben a műfajban készült, viszonylag friss - a 2011. augusztusi szombathelyi bemutató (lsd a színlapot itt) óta máshol nem volt azóta műsoron. Némi átalakítás után a "Szentendrei Teátrum és Nyár" és a Pentaton Koncert- és Művészügynökség produkciójaként, Réthly Attila rendezésében immár a második helyszínen, a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégszerepel. (színlap) A Városmajorban lesz még egy előadás csütörtökön, és ha a kismadarak igazat csiripelnek, akkor ősztől az Átrium programjára kerül.

Kortárs szerző színpadképes darabjának minden színház örül, ha másért nem is, azért mert mostanában nagy hangsúly került arra, hogy magyar darabokat játsszanak a színházak, és egy ilyen produkció javítja a statisztikát. Az pedig kifejezett szerencse, ha vígjáték is, hiszen nagyobb eséllyel mennek be a nézők, ha az előadás nem celebekre (vagy legalább nagyon ismert színészekre) épít. Az ősbemutató főszereplője Udvaros Dorottya volt, az ő nevére jellemzően több néző vált jegyet, mint Pikali Gerdáéra, ezt tudomásul kell venni. Ha valakinek mindkét név előhozza a színészt, akkor most minden bizonnyal csodálkozik. Jelentős (24 év) korkülönbség van köztük, így ehhez képest módosították is a főszereplő korát. Persze a darabbeli 42 évnél Gerda fiatalabbnak látszik, de 8 évvel ténylegesen fiatalabb is - és ez jelen esetben fontos és nem kifejezetten előnyös.

A történet alaphelyzete ismert a műsorból, nyugodtan elmondható - három perccel a kezdés után mindenképp kiderül. Adott egy jelen esetben 42 éves friss özvegy, aki épp 68 éves (egyébként milliomos)  férjének halotti torát üli szűk családi körben. A nő bízik abban, hogy még van esélye az újrakezdésre, amelyhez számos férfipartner kínálkozna már most, a temetés napján. A történet alakul, lesz benne egy valódi és egy elképzelt fordulat, amelyeket nem illik és nem is szerencsés felfedni - nem is teszem. Az alapkérdés feltétlenül ez: lehet- e újrakezdés vagy sem. Emiatt egyáltalán nem mindegy, hogy hány éves a főszereplő. Pikali Gerda annyira szép és fiatal, hogy ránézve nehéz ezt a helyzetet komolyan venni és azt főleg, hogy az öregedésen gondolkodna.

A történet minden valószínű és valószínűtlen fordulata, az élő zenekar és a legkülönfélébb zenei stílusú betétdalok mellett még kissé a rendszerváltás utáni politikai életről is beszélne, bár ezek a megjegyzések a legtöbb esetben közhelyesek is (jellemzik a szereplőket ezzel is), és nagy újdonságot nem mondanak a nézőknek. 

A zenei betétdalok többé-kevésbé szórakoztatóak, bár a mikroport használata a prózai részeknél szemmel láthatóan zavar néhány színészt. A legtöbben túlharsognak egyes jeleneteket, nem gondolnak arra, hogy ki vannak úgyis hangosítva, pusztán maguk előtt látják a hatalmas nézőteret és el akarják juttatni a szöveget az utolsó sorokig. Vannak olyanok, akik ezt szerencsésen kerülik - Balikó Tamás mértéktartó hetvenes úriembert játszik, hihetően. Még a nagy magyar költők (Kosztolányi, Babits, Ady) sorai is természetesen hangzanak a szájából, akiket csak úgy idézget. Persze az idézetek mindig kapcsolódnak a szituációhoz, és a közönség valószínűleg nagyrészt érettségizett egyedekből áll, akik remélhetőleg a forrást fel is ismerték. Ha meg nem, akkor sincs baj.

Amikor pedig a második rész elején Margitai Ági énekel, akkor szükséges is a mikroport, működik az előadás. Margitai Ági szerepe szerint jósnő, aki negyven éve lemondott a férfiakról, kacéran felteszi a lábát egy asztalra és nem tud más az eszembe jutni, hogy mennyire szép az a láb. Pikali Gerda az interjúk alapján az, aki özvegységre jutván mindenki céltáblája lesz, ehhez képest több szereplő is van, aki nem akar tőle semmit, esetleg tesznek egy-egy rosszmájú megjegyzést. Nevelt fia (Kelemen József) sokkal idősebb és egy ártalmatlan alkoholistának látszik. (Elvileg fiatalabb lenne, ha nem is sokkal.) A férj régi barátja, az egykor párttitkár, ma milliomos (Bezerédi Zoltán) szintén nem udvarol neki, sőt az ifjú cégvezető is most szakít vele. A címmel ellentétben nem tűnik annyira könnyű prédának, sőt nagyon is tudja, hogy mit akar - egy másik férfit, máshol és gyerekeket.

A darabnak vannak következetlenségei - nem igazán látjuk, hogy a gyerekeknek mi akadálya is volt eddig, és még mondhatnánk néhány másikat is, de akkor az spoilerként hatna. Ami még nagyobb baj, hogy nem sikerül ezt a mi elvileg szánnivaló főhősnőnket eléggé megszeretni ahhoz, hogy a sorsának alakulása igazán érdekelni tudjon. Majdnem mindegy a nézőnek, hogy mi lesz a vagyonnal. A nőről feltételezzük, hogy lesz még gazdag pasas, akinek így is kelleni fog. Pikali Gerda nagy dobása a szárazföldi szinkronúszás bemutató, amelyet nagy nyíltszíni tapssal jutalmaz a közönség és amely egyben azt is igazolja, hogy színházban nincs olyan, hogy lehetetlen.

Ha valaki nyugtalankodik, van azért egy kierőszakolt happy end, még ha kell is egy csavar hozzá. Persze ez a boldog vég nem olyan egyértelműen megnyugtató, ha a néző történetesen épp 42 éves és nő. De másoknak hátha az.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpad idei nyári évadja az árvíz miatt tetemes csúszással indult be a hétvégén. Nyílt napon megtekinthető volt a felújított Víztorony, kulisszajáráson pedig maga a színpad és környezete is. Az első előadás pedig nem pusztán egy 2-3 alkalomra készített produkció volt, hanem egy bejáratott. A győriekkel együttműködésben állították színpadra Márton Gyula darabját, a Csinibabát, az azonos című film alapján. (A győri premiert áprilisban tartották.)

Mostanában gyakori, hogy filmeket utólag színpadra állítanak (lsd. az Orlai produkció idei három előadását, mindegyik film-adaptáció). Ez a jelenség arra is mutathat, hogy már kevesebbet olvasnak az emberek és ha ismert történetet akarnak elővenni, akkor ez a legegyszerűbb forrás. A film hatását sok szempontból nehéz színpadon reprodukálni, nem tudja azt adni a színház látványban sem, információmennyiségben sem, ami a filmek esetén természetes. A színház létjogosultsága ugyanakkor nem szűnik meg, mivel van egy olyan összetevője, amivel a film viszont nem versenyezhet: amit a néző lát az ott és akkor történik. Egyszeri és teljesen azonosan nem megismételhető.

A Csinibaba-film (rendezte Tímár Péter 1996-ban) jó színpadi alapanyagnak tűnik. A történet is kerek, ugyanakkor a fő ereje a zene. A színpadi verzió elkészítésénél kihúztak néhány szereplőt, ugyanakkor egyes zeneszámokat többször is meghallgathattuk. Ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a 100 perces filmből 150 perces, kétrészes előadás lett. A mai előadás esetén, amely még a győrinél is nagyobb színpadon és még annál is nagyobb befogadóképességű nézőtér előtt zajlott, egyértelműen elmondható, hogy éppen ez a sok zene lett a produkció erőssége. Egy ekkora térben már a tizenötödik sortól nem jól érvényesül az arcjáték, a színészek nagyobb gesztusokat használva, kissé természetellenesen játszanak, és ki is vannak hangosítva (lehet, hogy Győrben is ki voltak, zenés előadásoknál ez szinte törvényszerű). A hangosítás miatt nem mindig világos, hogy éppen ki énekel, hiszen a hangszórókból árad felénk a zenével együtt. Éppen a tér sajátosságai kívánják meg, hogy az előadások minél látványosabbak és zenésebbek legyenek. A prózai és a zenés részek közötti átkötés megoldására hol odafigyelt a rendező Kszel Attila, hol nem. Volt amikor illusztratív háttércselekményt rendezett a dalokhoz is (balett-betétet tett bele, gyerekeket léptetett fel), más esetben szerencsésen a Ki mit tud? selejtezőjének keretében szólaltak meg a dalok, illetve néhányszor minden kapcsolódás nélkül, csak úgy. Musicaleknél a hasonló logikátlanság megszokott, bár egy alapvetően prózai színháztól automatikusan elvárnánk, hogy az ilyen előadások esetén is próbálják a történetet egy belső logika szerint interpretálni. A prózai részek nagyon sokszor pusztán elsietett bevezetést jelentettek a dalokhoz, és az volt a legjobb, amikor rövidre voltak zárva. A színészek jellemzően jól énekeltek és táncoltak, a karra is elmondható ugyanez. Baracsi Orsolya jelmezei a hatvanas éveket megfelelően idézték és jól is álltak a szereplőknek.A díszlet egy háztömb volt, beleépítettek forgót is - nem mondhatni se túl szépnek, se túl izgalmasnak. Eljátszható volt benne az előadás. Madártávlatból igazán kevés szereplő mutathatta meg egyéniségét, de a darab maga sem tesz nagy különbséget a sok fiatal lány és fiú között. (A film esetén a magyar színészek legjavából válogattak, és jóval több ötlet, helyszínváltás is segítette őket. Nem is beszélve a közelikről. Egy színésznek fontos eszköze az arca és egy ilyen szituációban eleve meg van fosztva tőle, mert nem látszik.) Én két színésznek tudtam kifejezetten örülni, egyfelől Szilágyi Istvánnak, pusztán azért, mert annyi idő után ismét láttam színpadon, bár kis szerepben, másrészt Töreky Zsuzsának, akit a Budapesti Kamarában csak drámai szerepekben láttam (a Kvartettben elég sokszor). Ő mind a prózai, mind a zenés részekben meggyőző volt, nem mintha ő több támaszt kaphatott volna a rendezőtől, mint máinsok. Csankó Zoltán háztömbfelügyelője karikatúra lett, odaveszett az a szeretnivalóság, amely még a Gálvölgyi által játszott figurában megvolt. Jól szteppel, sőt énekel, de éppen a prózai részek megvalósításánál sokkal marad adósunk. Pedig tőle a korábbi Radnóti Színházban játszott előadások alapján jóval többet vártam. A színészt sajnos a pokolba kívánjuk, amikor megszakít folytonos sípolásával dalokat is, nyilván ez az a hatás, amit a rendező el akar érni. Eléri. Átérezzük, hogy mennyire sivár és reménytelen volt az élet a hatvanas években, csak a zene volt az egyetlen fogódzó. Az legalább rendben volt, minden megoldatlanságért kárpótol, nyugtázzuk minden alkalommal, amikor a zenekar játszani kezd. És ez azért nem kevés. De ezért is mentünk, nem? A produkció könnyű nyár esti szórakoztatást ígér és azt adja is. Az érintőlegesen felvetett gondolatok 56 és az azt követő kivándorlás kapcsán azért még lehet, hogy eszükbe fognak jutni hébe-hóba, ez sincs egészen kizárva.

Színlap

Immár másodízben állapítottam meg, hogy a Városmajorban folyó Színházi Szemle sikeres vállalkozás, a budapesti közönségnek van igénye nyáron is színházra. A nézőtér tegnap is egészen tele volt. (Mivel a nézőtér elég nagy és feltehetően az akusztikája nem elég jó ahhoz, hogy hangosítás nélkül élvezhető legyen az előadás, a szereplők mikroportot használtak a döntően prózai előadáshoz is.) Most a korábbi Liliomfitól eltérően az idő is kedvezett, az előadás végére sem hűlt le a levegő. Sőt: egy óra után szünetet is tartottak. Minden tényező együtt volt, hogy a kecskemétieknek sikere legyen és lett is.

A Csetepaté Chioggiában vagy Chioggiai csetepaté címmel megrendezett előadások elég gyakoriak, egy-két évente biztosan előveszik a darabot. Különösen alkalmas frissen összekovácsolódó társulatok számára, sok hasonló nagyságú szerep van benne, a kisebb szerepek is hálás feladatok, emlékezetessé lehet őket tenni. Számomra a legfontosabb bemutató, amelyik mindig eszembe jut akárhányszor nézem a darabot, az 1982 tavaszán Miskolcon volt Csiszár Imre társulatának előadásában. Major Tamás rendezte. Most összevetve az emlékeimet a Színházi adattárral (www.szinhaziadattar.hu) kiderült, hogy nyolc színészre (Horváth Zsuzsa, Blaskó Péter, Máhr Ági, Igó Éva, Csapó János, Máthé Éva, Bregyán Péter, Körtvélyessy Zsolt) emlékeztem pontosan, ami azért 31 év eltelte után csak jelent valamit. Még a díszletről is van valami halvány emlékem. Ennek az előadásnak a képe már azért is előjött volna, mert ugyan más szerepben (akkor Toffolo, most Vincenzo), de Körtvélyessy Zsolt mindkét előadásban szerepelt. Ahogy megláttam, azonnal elkezdődött az időutazás, de aztán sikeresen visszazökkentem az éppen nézett előadás világába. 

A másik előadás, amely eszembe szokott jutni a Chioggiai kapcsán, szintén kecskeméti volt, 1995-ben Lendvai Zoltán rendezte az akkor éppen induló és nagy lendülettel művészszínházi irányba tájékozódó frissen létrehozott csapatnak ezt a darabot. Abban az időszakban még esti előadás után is vissza lehetett jönni Kecskemétről vonattal, így  viszonylag rendszeresen látogattam is ezeket. (Egészen más a kecskeméti színház hangulata, mindig jobb egy előadást ott látni, ahová készült eredetileg. De örülni lehet annak is, ha van egy-egy vendégjáték Pesten.) Abban az 1995-ös Chioggiaiban elég sok formátumos színész szerepelt (Naszlady Éva, Bíró Kriszta, Nyakó Júlia, Kovács Lajos, Debreczeny Csaba, Ilyés Róbert, Kiss Jenő, Kocsó Gábor), és emlékeim szerint nagyon szép összjátékot láttunk tőlük. Ebben az előadásban Toni szerepét Sirkó László játszotta, aki a kecskemétiek új előadásában ugyanezt a szerepet kapta, csak közben észrevétlenül elillant 18 év (koprodukcióban a Gyulai Várszínházzal, eredeti bemutató: 2012. augusztusában, kecskeméti bemutató: 2012. decemberében volt).

Nekem ez a két sarkalatos Chioggiai élményem, másoknak lehet más előképe is, hiszen az utóbbi időben látható volt Pécsen, Kaposváron (Znamenák rendezésében), Szolnokon (Taub rendezésében, ezt áthozták az Új Színházba), az Ódry Színpadon (Novák Eszter rendezésében, aki Marosvásárhelyen is megrendezte), sőt Nyíregyházán is (Koltai M. Gábor).

A múltidézés után nézzük, hogy milyen volt a tegnapi előadás. Meggyőződésem, hogy egy előadás hatása nagyban múlik a befogadó állapotán - ezért is írtam le, hogy nekem milyen előképeim vannak, amelyekhez viszonyítok önkéntelenül is, ha akarom ha nem. Ezerszer szerencsésebb helyzetben volt tegnap az, akinek még csak a történetről sem volt előismerete. Másrészt: az előadást betegen néztem és éppen ezért így utólag nehezen eldönthető, hogy mennyiben múlt a játszókon az, hogy néha kikapcsoltam és csökkent az érdeklődésem. Figyelve a nézőteret, azt hiszem, hogy a többség remekül szórakozott, vette a poénokat és elégedetten mentek haza. 

A szöveg Török Tamara fordításában szólalt meg. (Korábban Mészöly Dezső, ill. legtöbbször Révay József szövegét használták.) Már évek óta folyamatosan megállapítom, hogy Budapesten, ha van egy Goldoni-előadás, akkor az valami módon kapcsolható Tamarához, aki doktori értekezést ill. egy könyvet is írt Goldoni tevékenységéről. Számos darabját lefordította. Ismeretlen vígjátékokat is a nyilvánosság elé segített. Az előadásban dramaturgként (sajnos) nem működött közre, sőt valószínűleg más sem vett részt a végső szövegváltozat kidolgozásában (hacsak a színészek nem, próba közben improvizálva), ez egy az egyben Rusznyák Gábor rendezőhöz köthető. Ez a bizonyos szövegváltozat hasonlít némileg a Mohácsi-testvérek által gondozott szövegekhez, bele vannak írva mondatok, néhány szerep aránya megváltozik (Valter, a jegyző segédje, ill. a sütőtök-árus itt nő, míg jellemzően a többi Chioggiaiban férfi, kap új mondatokat is). Rusznyák beleír, változtat, de ezek a változások nem érintik a darab lényegét, pusztán felületi beavatkozások. A legtöbbje - nekem - feleslegesnek is tűnt. Az előadás elején olaszul, majd németül szólnak a közönséghez, amíg végül "rájönnek", hogy a közönség csak magyarul ért. (A darab maga egyébként nem olasz irodalmi nyelven szól, hanem  velencei dialektusban íródott. Megérthető ugyan olasz tudással, de nem olvastatja magát könnyedén, hozzá kell szokni ehhez a különleges nyelvhez.)

A kellékek és a jelmezek sem kifejezetten XVIII. századiak, de nem is maiak. Az írógép, a rádió leginkább a XX. század második felét idéznék. (Az nem világos számomra, hogy az előadás világában ez a csúcstechnika, vagy esetleg a közösség visszamaradottságát jelzik. Vagy csak úgy poénként érvényesül egy el nem hallgató rádió.)

Ahogy azt Goldoni is előírja, a két szomszédos család nőtagjai az utcán dolgoznak (eredetileg csipkét vernek, ebben az előadásban makramét készítenek). Elhangzik, hogy melyikük munkáját majd várhatóan mennyiért lehet eladni. Ezzel a szöveggel a nézőt nem tudják átverni: pletykálkodni gyűltek össze, nem halad a munka, sőt nem is nagyon látjuk azt a vevőt, aki egy ilyen makraméra költene. Az asszonyok és lányok türelmetlenül várják haza a már tíz hónapja eltávozott férfiakat. (Ez a mozzanat, hogy tíz hónapja nem tértek vissza a halászok a kikötőbe, elég életszerűtlen, de ez van - ilyen mélységekbe már ne menjünk bele, hogy valójában a XVIII. századi olasz halászok miként osztották be az idejüket.Lehet, hogy tényleg így, vendégmunkáskodtak máshol.)

A színészek nemcsak az előadás elején, néha közben is kiszólnak a közönséghez, Beppe egy sörért el is cseréli a jegygyűrűjét egy nézővel, aztán persze az előadás végén visszakéri. A több megjegyzés közül a legemlékezetesebb, amelyik szorosan kapcsolható is az előadás mondanivalójához: "Azt hiszi, hogy a maga felesége talán különb?" - szól oda  az egyik férfi az egyik kipécézett nézőhöz.

A mű konfliktusa nagyon aprócska (egy gyűrűs menyasszony sütőtököt fogad el egy másik férfitól), mindenesetre elég ahhoz, hogy ennek a zárt közegnek a világát bemutassa a szerző. Látjuk, hogy a kommunikáció alapformája a veszekedés, mindenki mindenkit figyel és féltékenyek egymásra az emberek. Nem játszanák a darabot annyit, ha ez kisebb-nagyobb mértékben ne lenne általánosan igaz, ha minden utcasarkon ennyi ordítozást nem is kell hallgatnunk. Ami elgondolkodtató, hogy a férjes asszonyok nem tűnnek különösebben boldognak (úgy néz ki, hogy évente rendszeresen tíz hónapot töltenek el egyedül), ők is és a férfiak is nagyon várják a találkozást, miközben szemmel láthatóan a veszekedésen kívül túl sok mindent nem tudnak kezdeni egymással. Elvileg a férfiak dominálnak, a valóságban egyértelműen a nőké a meghatározó szerep. Szóhoz sem igen juthatnak. Ezt látva, komoly rejtély előttünk, hogy miért van az, hogy minden lány (három darab is van belőlük a színpadon - Lucetta, Orsetta, Checca) minden áron férjhez akar menni, persze lehetőleg úgy, hogy a többiek eközben pártában maradjanak. Az előadás teljes időtartama alatt egy jó szót sem tudnak egymáshoz szólni. Ami szintén elgondolkodtató lehetne, és ennek az egész életstílusnak az életképtelenségét jelzi: tizenöt éves házasságokat is látunk, és gyerek nincs egy szál sem. Az előadó lányok sógornők, nem pedig valamelyik szereplő lányai. Egyáltalán nincs anya-lány kapcsolat az előadásban, csak és kizárólag sógori ill. testvéri viszony. (Ez a korábbi előadások kapcsán nem jutott az eszembe - lehet üzenet, de lehet egyszerűen a komédiaíró praktikus gondolkodásának nyoma is. De miért ne lehetnének a felnőtt lányok anyával is ellátva? - ez további kérdés.) Igazi szeretetkapcsolatot nem nagyon látunk, a férfiakban a féltékenység a legerősebb érzelem, illetve a vágy, hogy ők is követhessék az idősebbeket és megállapodjanak végre. Mindenki biztonságra vágyik, akármilyen hamis is ez. Szinte mindegy is, ki lesz az a férj vagy feleség. 

A Csetepatét a színészek csapattá formálásának céljából szokásos elővenni, ugyanakkor mindig sok múlik az adott színészen, hogy mennyire tud emlékezetessé válni. Én most nem sorolom fel a színészek többségét, akik korrekt alakítást nyújtottak (itt a teljes szereposztás: Színlap ), inkább csak azokkal foglalkoznék, akik egy kicsit is kilógtak a csapatból. Tóth Ildikó Pasqua-ja esetén az elejétől kezdve azt éreztem, hogy mintha egy másik előadásban játszana. Később megnézve a szereposztást, ez az érzésem alátámasztható lett azzal, hogy minden más szereplő benne volt az eredeti gyulai bemutatóban, ő viszont csak a kecskeméti előadásokra vette át a szerepet Kovács Vandától. Bár nem láttam a gyulai előadást, feltételezem, hogy az alapkoncepció nem sokat változott, tehát Tóth Ildikó egy kész elődásba állt be, és a koncepciót nem rá formálták. Titta Nane szerepében Orth Péter egészen érdekes volt. Szerepe szerint ő a legmenőbb férfi, akit Checca is szeretne magának megszerezni, aki vagány és forrófejű. Nem sokat gondolkodik, az első pletykafoszlányra féltékeny lesz. Orth Péter hozza atlétatrikójában és izmaival a halászlegényt, ugyanakkor érezzük sérülékenységét is, magányosságát és a belső bizonytalanságot. Szüksége van Luciettára (Téby Zita), aki nála sokkal határozottabb. Mintha menekülne az erős férfi szerepből és inkább papucs akarna lenni. Orth Péterre kíváncsi is voltam, hiszen idén láttam a Frankenstein-tervben és Zsótér kecskeméti rendezésében is két egészen eltérő szerepben. Természetesen számos előadásban néztem korábban a Színművészetin is illetve a Nemzetiben minden szerepében, de egészen meggyőző számomra ezekben a szerepekben vált. Nem szeretem az ex-catedra kijelentéseket, ki vagyok én, hogy ilyen mondatokat írjak, hogy mostanra érett meg színészileg - annyit mondhatok, hogy számomra most vált figyelemreméltó színésszé. Ebben a Titta Nane alakításban fedeztem fel a legtöbb mélységet, amely talán annál is több volt, mint amennyit Goldoni a szerepbe beleírt. (Goldoni többnyire feltételezte, hogy a színészek képességeikhez mérten majd kitöltik a szerep körvonalait - nyilván nem lenne ellenére ez a szerepfelfogás sem, hiszen működik.) Ugyancsak kiragyogott a csapatból Trokán Nóra Checca szerepében, amely talán a leghálásabb az összesből. Minden Checca türelmetlenül várja esküvőjét, de Trokán Nóra rajtuk is túl tett. Toffolójában (Szokolai Péter) nem látunk semmi vonzót, sem nem fiatal, nem is jóképű és nem is érzünk kettejük között különösebb kapcsolatot. Mindössze egy férfi, akihez hozzá lehet menni. Jobb megoldás (Titta Nane) hiányában. Benne van a legtöbb elszántság, dinamizmus. Nem irigyeljük Toffolót sem, aki várhatóan legkevésbé sem fogja tudni ezt az asszonyt kordában tartani. (Ez az összes férjről igaz, azt látjuk, hogy szinte mindegy is, hogy kit vesznek feleségül.) Nem csodálkozunk azon, hogy épp ő a legvonzóbb a jegyző számára, aki nyilván nem mögöttes szándékok nélkül ígér hozományt Checca férjének. (A mai viszonyok között ez az egész férjhez menősdi roppant távolinak tűnik persze, szó se róla.) Porogi Ádám jegyzője szintén tele van dinamizmussal, az első rész végi feltűnésétől ő a cselekmény motorja. Kívülállóként látja ezt a közösséget, amelybe végül be is épül. 

Az előadás kellemes nyár esti szórakozást nyújtott, de azért halványan benne volt néhány keserű felhang is. Az már ízlés dolga, ha netán valaki azt mondaná, hogy jobb lett volna még több az utóbbiból.

Színlap

Alföldi Róbert még 32 percig igazgatója a Nemzeti Színháznak, a mai Búcsú-gála krónikájának leírását minden bizonnyal már a Vidnyánszky-érában fogom tudni csak befejezni. Elég időbe fog telni, hogy az általam átélt 5 óráról beszámoljak (17.30- 22.30). A roppant erős szélre nem voltam felkészülve, így a kinti zenés program kezdetekor kénytelen voltam távozni. Erről az öt óráról viszont kimerítő beszámolót készülök írni, hogy legyen még egy nyom a felvételeken túl is erről a kiemelkedő színháztörténeti eseményről, amivé pár percen belül az egész át fog alakulni. A születés helyett a megszűnés pillanatáról van ugyanis szó, amelyet a magyar szellemi élet meghatározó alakjai kommentáltak. Volt némi hiányérzetem, nem jött el minden társulati tag sem a búcsúra - nyilván kikészültek már a korábbi utolsó előadásoktól, nyomasztóan hathatott akárkire, hogy 6 hónapon át a munkahelye megszűnésére gondoljon. Ezt meg lehet érteni. A politikai élet képviselői pláne hiányoztak, az egész esemény alapvetően a mezei nézőké volt, a kritikusok és a szakmai emberek is jóval kisebb számban voltak jelen, mint egy átlagos bemutatón. (Visszagondoltam a nyitó nap kerekasztalbeszélgetésére, amelyen L. Simon László udvariasan, de határozottan értésünkre adta, hogy nem ilyen Nemzetiben gondolkodnak - ők. Akkor is telt ház volt, most pláne - vannak, akiknek ez a Nemzeti Színház éppen jó volt.) 

17.30- 18.00 Amikor odaértem, még a színház közvetlen előterében, "a hajóorrban" viszonylag kevesen voltak. De jópáran már kihelyezték a székeiket, az egésznek inkább valóban piknik hangulata volt. Eső nem volt, a szél viszont már akkor erős volt, így már azonnal tudtam, hogy pulóver és harisnya nélkül nem leszek képes az egész programot végigcsinálni. (Akik ezt tették, azokon a vastag kabáton kívül még pokróc is volt - előre kellett volna gondolkodni.) Fél órán keresztül néztem a balkon szintről az erősen lobogó nemzeti zászlót (a hivatalosan kihelyezettet) és azt a kicsit is, amit egy néző hozott. Ezen kívül megállapítottam, hogy amióta az épület megvan, az irodaépületek megszaporodásán kívül a Duna felöli oldalon lévő fák is eléggé megnőttek. A továbbiakban is várhatjuk, hogy ez a folyamat nem akad majd el. Lehet, hogy a következő igazgató visszakapván a lenyesegetett támogatást, ismét megtölti vízzel a medencét, benne a régi Nemzeti ledőlt homlokzatát formáló építménnyel. A Duna pedig "elrohant tőlem kacagva" nem foglalkozott azzal, hogy éppen ki az igazgató a Nemzetiben - ebbe már Ady is belegondolt, kegyetlen a világ és minden megy tovább. (Több hozzászóló is említett hasonló gondolatot a nap folyamán.)

18.00 -18.20 A balkon szinten pont jó helyen voltam - Alföldi felavatta Kállai Ferenc magánkezdeményezésre és magántőkéből készített szobrát, kiemelve, hogy az új vezetés is egyetért ezzel a lépéssel. Az avatáson még beszélt Törőcsik Mari is, személyes élményeire utalt. Közben egy néző rosszul lett, orvost hívtak. "Nincs semmi komoly, csak elfogyott a levegő."- nyugtatta meg a közönséget Robi. Ezt a mondatot szimbolikusan is érthetjük, bár az adott helyzetben ez csak tényközlés volt. Egy poénnal zárta le az egészet: "Most már menjünk és építsük a mi szobrunkat." Azt hiszem, hogy korához képest már valóban letett annyit Alföldi Róbert az asztalra, hogy nyugodtan beleessen az általa nagyra tartott "legendás színész" kategóriába. Reménykedjünk, hogy az ő szobrának avatása még jó messze van.

18.20 - 20.00 - Az első rész előtt összesen négy ember ellenőrizte, hogy valóban van-e jegyem, akkor végre beültem a balkon első sorába, ahová ezúttal az előre megváltott jegyem szólt.(Semmi lépcső, semmi átülés. Voltak sokan, akik a lépcsőre szorultak, maga Alföldi is - nem tett félre magának egy kényelmes helyet.) Két barátom is érkezett úgy, hogy fel sem merült bennük, hogy esetleg még maradt szabad jegy, de mégis volt még néhány! Az előadás kezdete előtti percekben eladták az át nem vett jegyeket, így még erre is be lehetett jönni, ha valaki megpróbálta. 

Mohácsi János rendezte a gálát - erre Alföldi utalt is ("képzelhetik, hogy milyen hosszú lesz, Moha rendezte"). Ami azt illeti, most sem untam, erre is, ahogy az idei összes többi Mohácsi előadásra is rá tudtam hangolódni. Nem volt nehéz. Kovács Márton "Szakértők" nevű zenekara vitte  a prímet és tartották a műsor tempóját. A közönség még jóval hosszabban is tapsolt volna, de ezt lényegében megakadályozták. Feszes, jó ritmusú előadást láttunk, amelyik lényegében részben emléket állított a Nemzeti elmúlt 5 évének, másrészt a résztvevők szimpátiáján túl a tiltakozásukat is kifejezték. 

Nem tudom, hogy kint mennyire volt hallható-élvezhető, de engem bent a pótszékekkel teletömött színházban nagy reménységgel töltött el az a tudat, hogy ennyi ember van, akit a színház érdekel, és akik a szél ellenére is kitartanak. 

(Közben most lett éjfél, nyilván vége a bulinak és a korszaknak is. Én pedig még csak most kezdem leírni a részleteket.)

Alföldi átadta az "évad nézője" díjat, aki 110 jeggyel nyert könyvcsomagot és utalványt. Megszólalt bennem a kaján énem: miért nem egy bérletet a következő évadra, ahogy korábban?

Következett a Szakértők aláfestésében egy diavetítés - lényegében a színház minden tagja szerepelt néhány képen. 

Nádasdy Ádám tréfás verset írt a Nemzeti öt évéről, illetőleg a folyamatról, ahogy megszoktuk-megszerettük a csúnya épületet, amelyben végre színház működött. A rímek végül egy Vörösmarty-idézethez vezettek - "Jó mulatság, férfimunka volt!". Akinek nem homályosodtak el az emlékképei az érettségi óta, azoknak most be is ugrott a kultúra és tudás hasznosságát vitató Gondolatok a könyvtárban, amely kapcsán el szokott hangzani a "mégis morál" is, a csak azért is küzdés szükséglete. Nádasdy és a többi résztvevő is, így vagy úgy, de Robinak és a társulatnak szólt, leginkább megerősítést küldött nekik, visszaigazolást - ahogy a közönség is azzal, hogy jelen volt. 

Bodrogi volt a dalban elköszönők sorában az első. A maradók közül nem vettek sokan részt a műsorban, Bodrogi rangját se a részvétel, se a távolmaradás nem változtatta volna meg - de vérbeli színész, ha módja van rá, egy ilyen esélyt, hogy ennyi emberhez szóljon egyszerre, nem hagy ki. A "Fizetek főúr, volt egy feketém" - stílusos búcsú volt. Bodrogi után a Magyar ünnep c. előadásból énekelt a kar (a "Bagázs"), benne Murányi Mártával (őt sokszor emlegettem már nektek, a Thelma és Louise kapcsán, ill. az Örkényben is szokott énekelni). Murányi Márta a zenekar mellett az egyik legtöbbet szereplő résztvevő volt, tehetsége van az énekhez és a színházhoz, és szerencsésen egyre inkább hasznosítják is. A szereplés után majdnem mindenki a színpadtechnika jóvoltából a süllyesztőben tűnt el, ami szimbolikusan is érthető, ugyanakkor nagyban elő is segítette, hogy pörögjön a program - volt is tapsrend, de meghajlásra nem ment el idő.

Jött Mácsai, aki gyönyörűen mondta Weöres Sándor Öröklét c. versét, vígaszként hangzott. A Nemzeti elmúlt öt éve nem volt hiábavaló, ahogy mások munkája sem az - nyomot hagyott.

Mivel nem egy igazán közismert versről van szó (elnézést, ha valaki ezt simán kívülről tudta) - idebiggyesztem, mert szép és nem hosszú:

Weöres Sándor: Öröklét

A vers után Bánfalvi Eszter és filmről a decemberben elhunyt Hollósi Frigyes kettőst adott elő, majd egy nagyon jól választott részt adott elő  Gergye Krisztián Társulata az Opera Amorale-ból (az Átriumban volt látható az előadás, a Bizottság dalaira készült - valami miatt az egyik legolvasottabb blog-bejegyzésem kapcsolódik hozzá). Szalontay Tündének megadatik, hogy kellően nagy közönség előtt lépjen fel, egyben kicsit a függetleneket is képviseli. A részletet és őt nézve felmerül bennem megint a gondolat: mégis a magánszínház, az önálló társulat létrehozása lenne a jó út Alföldi Róbert számára, ahogy Pintér Béla és Orlai, különösen pedig Karinthy Márton teszik ezt régen. A közönség adott, meg kellene próbálni. Gergyéék mondanivalójához most itt volt az értő közönség, aki az áthallásokat is fogja. Erősen üt "a görcsölünk és ezt nem tudjuk kiheverni" sor, és csak kicsit hat biztatóan a "nem biztos, hogy félek". Az előadók között többen is vannak, akik nem biztos, hogy félnek, mert ha félnének, akkor esetleg lemondják a nem éppen kifejezetten kormánypárti fellépést. Egy demokratikus országban persze ezek a megnyilvánulások bőven benne vannak az elfogadható keretben, szó nincs itt szélsőséges megnyilvánulásról. Az Opera Amorale-ban egyébként eredetileg benne lenne V.A.-alteregója is. Gergye (és az Alföldi vezette Nemzeti) kulturáltságát mutatja az, hogy ebben a helyzetben azért ezt a show-elemet kihagyja, mert ez a közönség nem biztos, hogy nem kezdett volna irgalmatlanul fújolni, ha a következő igazgató mását megpillantja. 

Térey János ezek után 2009-es Köztisztaság tér c. versét olvasta fel, amelyik az Egy elsurranó patkány előadásba is bekerült korábban, onnan is ismerős lehetett. A vers aktuális, figyelmezeteti a kultúrharc aktív résztvevőit, hogy a magyarság felosztása feketékre és fehérekre legalábbis necces, nem fog működni - viszont mind nagyon koszosak vagyunk. (Ezt a gyors összegzést tudom nyújtani, minthogy a szöveget a neten nem találtam, pedig érdemes elolvasni ezt is.) 

Az író után jött Tenki Réka rövid, ámde hatásos éneke. (És hol van Kátya? - aki szintén jólénekel, és annyit köszönhet Alföldinek, jut eszembe azonnal.) Murányi Tünde szintén az Egy elsurranóból játszik, majd Pogány Judit énekel - "Az egyiknek sikerül, a másiknak nem" - szintén szép üzenet. Az estnek ezen a pontján már van egy olyan hozadéka, hogy mindenképp értékelni kell, hogy ennyi tehetséges művészünk van, akik rendre a maximális töltöttséggel képesek a számukra rendelkezésre álló 2-3 percet kitölteni. Kevés az üresjárat a programban.

Sinkó László a Három nővérből mond részletet, az orvos szerepéből, amelyet a Nemzetiben játszott. Ez kevéssé illett bele a műsor hangulatába, de feltétetlenül jó volt látni a színészt. Utána ismét a Szakértők következtek, mégpedig a Martinovics Dorina-Szikszai Rémusz-Gáspár Kata-Hevér Gábor négyesfogattal. Utóbbiak még később is szerepeltek. 

Spiró György erre az alkalomra írt szöveget - "Egyéni képviselői javaslat a Nemzeti Színház arculatának fejlesztésére" címmel. Spiró most is elengedte a fantáziáját, remélhetőleg nem fogadják meg a javaslatait "fent". Minden részletében kidolgozta, hogy lehetne a Nemzetit a Vidámparkkal és néhány egyetemmel is összevonni. Nevettünk, de nem mindig felhőtlenül, mert pl. a Színművészeti és a Nemzeti Színház összevonásának terve azért komolyan is felmerült nem is egyszer.

Dés László zenélt, majd Vajdai Vilmos és a TÁP Színház (köztük Lázár Kati) emelte fel szavát a független színházakat érintő döntésekkel szemben és nótára is fakadtak. (A közönségnek fújolnia kellett, de ment ez is - közben gondolni lehetett akármire.) 

Garas Dezső alakításaiból láthattunk perceket, majd a felvonást Csákányi Eszter hatásosan zárta le ("Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország").

20.20-22.30 Második felvonás

Mivel már egy órája Vidnyánszky az igazgató - rövidre igyekszem fogni a továbbiakat. (A szünetben semmi extra nem volt, a szokásos sorok a toalett előtt...)

Dés László egy új Parti Nagy-számot énekelt ("Elmúlt a nyár"), ez feltétlenül az egyik csúcspontja volt a programnak. Jött Kútvölgyi Erzsike, aki régi szerepéből, a Jeanne D`Arc/ból idézett, egyértelműen éreztem, hogy ez is személyesen Robinak szól, aki nem véletlenül rendezte meg a támadások utáni évadban (2011/12) a G.B. Shaw darabot. Gyönyörűen mondta, és egyben nem jött ki rosszul, hogy valaki a Vígszínházat is képviselte, ahonnan Alföldi elindította a karrierjét. Kulka János az önálló estje műsorán is szereplő "Isten veled Budapest" c. számot hozta, amelyben a búcsú gesztusán kívül egyéb áthallások is érzékelhetőek voltak. Majd hallhattunk még egy Magyar ünnep-részletet, Nagy Mari részvételével. Jávori Ferenc eztán két dalt is játszott, majd egy újabb jelentős magyar kortárs írót ért az a megtiszteltetés, hogy egy ilyen óriási tömeg előtt olvashatott. Darvasi László átírta korábbi szösszenetét az alkalomra, nem kevés utalással tűzdelte tele "Pierre Bezuhov Magyarország Szigetén" című írását. 

Bodor Johanna táncolt, Murányi Márta és társai kísérték.

Závada Pál egy beszédet is írt, a Nemzetivel kapcsolatos kérdéseket ő is elemezte - újdonság nem hangzott el, keményen benne volt: túl hamar feladtuk a játszmát. Majd egy Petri György verset énekelt el, ő is Murányi Mártával. 

Gálffi László három Márai-gondolatot mondott el a Füveskönyvből, majd Thuróczy Szabolcs sanzont énekelt.Én örültem, hogy a Pintér Béla-csapatot valaki képviseli, poén volt a búcsúzás témájához kapcsolódó dal egy prózai színész szájából, aki persze Béláékkal nem ismer lehetetlent és számára már megszokott, hogy minduntalan énekelnie kell.  Így Gálffival ketten percek alatt nekem csak behozták a tudatomba, hogy azért álljunk meg, van még színész és színház Magyarországon, nincs veszve minden.

(De azért jó lett volna, ha vannak vidéki színházak, akik képviselőket küldenek...vagy pesti "teátrumi" színházakból is jöhettek volna színészek. Vagy legalább a Katonából is...Minden név itt lesz, aki jött - aki nem jött, azoknak a neve is bír bizonyos esetben jelentéssel. Persze mindenki nem fért volna bele a műsorba, de attól tartok nem az történt, hogy Mohácsi sorban utasította el a e jelentkezőket.)

Ebben a második részben filmről bejátszották Esterházy Péter írását, amely nagyon találó volt, a Nemzetiről szólt - ki hinné? -és persze a kultúra megőrzéséről, biztos publikálni is fogja. (Pont ki után jött, ezt nem írtam fel - eléggé lekötött maga a szöveg.)

A Vádli Társulat Caligula helytartója c. előadásából jött egy találó részlet, amelyik az emberi szabadság határait vizsgálta. Két főszereplője: Fodor Tamás és Nagypál Gábor (a Stúdió K régi és új igazgatója). Néhány utalás a téren várakozókra poénként is hatott. Az előadás egytébként a Szkénében egészében is látható.

A Kaposvári Egyetem már végzett (Mohácsi által kinevelt) diákjai, majd egy Parti Nagy Lajos-felolvasás és egy Dés László Himnusz-parafrázis következett. 

A zárásban óriási ováció közepette jött Jordán Tamás, Alföldi-elődje, aki már ezért a gesztusáért is megérdemelte a tapsot. Verset írt a Nemzeti elmúlt öt évéről, amely 81 soros volt, az Eleje-közepe-vége címet viselte. A szakaszokat a bemutatók és a nyári szünetek jelezték, bár a vers lényegében egy bohócságnak tűnt eleinte (hasonlóan W.S. mester játékos verseihez), a végén mégis ott volt a katarzis, amikor a közönségnek kellett az utolsó sorokat vele mondani - "vége - vége - vége - vége". Nagyon elhalkultunk a végére. Persze a vers felidézte bennem az Alföldi korszak első olyan előadásait is, amelyek engem kifejezetten elégedetlenséggel töltöttek el és taszítottak. Ha valaki az Oresztészen azt mondja, hogy ez a színház nagy korszakának első bemutatója és én éjszaka fél kettőkor beszámolót fogok írni róla, nyilván képtelenségnek fogom ezt minősíteni. Jordán nagyszerű volt. és egyébként is: képes volt a Nemzetiből feljebb lépni, alapított egy színházat és működtette azóta. Robinak is ezt kellene tennie, csak lenne támogató, aki épp egy ilyen színházra vágyik. Közönség lenne hozzá... (Mintha ezt a gondolatot már írtam volna, de ha egyszer ez jár az eszemben...)

Hollósi bejátszások következtek megint, majd a résztvevőkből álló társulat a Bibliából mondott-énekelt részletet. (Mint kiderült számomra utólag egy kommentből, valaki végigolvasva egész eddig a bejegyzésemet, és észrevette, hogy ez a rész az Egyszer élünk befejezése. Köszönet!) Majd eltüntek a süllyesztőben. Aztán felálltunk mind és jött a taps. Majd a fekete függöny és megint taps. Álló taps. Hosszan. 

Én nehezen bírtam. Nem tudom, hogy a "kemény mag", akik az utolsó előadásokat látogatták, hogy szembesült ezzel a fájdalommal. Lehet, hogy hozzá lehet szokni. A színészeknek nyilván nagyon megterhelő lehetett, el tudom képzelni, hogy többen éppen azért nem jöttek, mert fél év éppen elég volt a siratásból. Jön egy új korszak, én a magam részéről megnézem, hogy mit tud majd V.A. és csapata csinálni. Hálátlanabb helyzetből nemigen lehet egy új színházat beindítani. Ráadásul az első bemutató a magyar drámairodalom ismeretlen darabja, amelyik nem is kínál igazi drámai sorsokat, jól játszható szerepeket. Nagy a kihívás. Vidnyánszky Attila megkapta, amire annyira vágyott, de nem biztos, hogy ilyen körülményeket álmodott hozzá. Rendező legyen a talpán, aki ekkora tömeget még egyszer bevisz a Nemzetibe. Azért lehetséges: ha Robi mégis valahogy visszakaphatná a színházat, szerintem a nyitónapon még ugyanez összejöhet...de ha már Vörösmarty-idézettel kezdte Nádasdy, fejezzük mi is vele be - Álmodozás az élet megrontója... 

Aki éjjeli bagoly, attól elnézést kérek, ez egy kócos verzió - majd holnap este átfésülöm, a hibákat kiszedem, de kissé türelmetlen izlandi olvasóm miatt gyorsan felteszem, hogy a reggeli kávéjához legyen egy kis szórakozás, ha lemaradt a tegnapi búcsúról.

A szinhaz.hu-n jó képek is vannak, azokkal jobban mutatna a szöveg, de hát így van ez...